Írói utószó × köszönetnyilvánítás

Sziasztok, drágáim!

Először is, nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki figyelmesen és türelmesen végigolvasta az egész történetet. Igazi hősök vagytok és nagyon-nagyon szeretlek titeket, még akkor is, ha valaki sosem adott magáról életjelet.
Bár már hosszú hónapok óta nem adtam magamról életjelet, semmiképp sem szerettem volna búcsú nélkül magam mögött hagyni a blogspotot, vagy ezt a történetet. Fogadjátok hát a búcsúmat, amit a többi, befejezett blogomhoz hasonlóan egy kevésbé nyálas, inkább nosztalgikus poszttal szeretnék lezárni.
De még mielőtt belekezdenék, azt mindenképp tudnotok kell, hogy a hálám hatalmas és magától értetendő. Köszönöm.

Pár tény, amit lehet, hogy senki sem tudott:

• A blog története pár hét leforgása alatt játszódik, az első tervem pedig valami olyasmi lett volna, hogy a dátummal ellátott posztok valóban az adott dátummal jelölt napokon kerüljenek ki (ez sajnos nem valósult meg).
• Aaron személye az első felbukkanásáig képlékeny volt, sosem gondoltunk bele komolyan, milyen is ő valójában, amíg rá nem kényszerültünk, hogy Rose szemein keresztül bemutassuk nektek.
• Az elfeledett házikó története teljesen spontán jött, és nem, Rose felvetésével ellentétben nem Aaron ölte meg azt a kisfiút, hanem a fiú egy másik családtagja.
• Daniel nem szerepelt az eredeti vázlatokban, úgy kellett hozzá külön karakterképet készíteni, miután Rose rátalált a korcsolyapályán.
• A blog alapkoncepcióját Cherrel együtt találtuk ki, épp ezért, amikor Ő szó nélkül eltűnt a blogspotról, elbizonytalanodtam abban, hogy jogomban áll-e megírni azt a fejezetet, amivel ő következne.
• Az első nagyobb kimaradás ekkor következett be a blog életében.
• Végül azért döntöttem a folytatás mellett, mert ez volt az első olyan történet, amit teljes egészében, sztároktól függetlenül alkottunk meg. Épp ezért kiemelt helyet foglal el a szívemben.
• Az utolsó három, extra bejegyzés ötlete onnan jött, hogy a történetet olvasva maradt bennem pár kérdés, amiket mindenképp meg akartam válaszolni, hisz olvasóként én is utálom, amikor egy író nem varrja el a szálakat.
• Az utolsó bejegyzés azért lett vázlatos, mert úgy éreztem, már nem tudnék azonosulni Aaron karakterével, ami íróként engem borzasztóan megrázott, és napokba telt, mire elfogadtam.
• Cassidy épp annyira hirtelen felindulásból alkotott karakter volt, mint Daniel.
• Amikor 2013-ban kitaláltuk a történetet, még annyira lelkesek voltunk, hogy terveztünk egy nyári szünetben játszódó verziót is, ami a Summertime sadness címre hallgatott volna, és ami értelemszerűen Rose és Aaron kapcsolatának nehézségeit taglalta volna.

Pár hihetetlen adat:

• 28 bejegyzés
• 26 rendszeres olvasó
• 8 díj
• 61 kommentár (amiben a válaszaink is benne vannak)
• 17. 100+ oldalmegjelenítés

A blog összes fejlécéért hálás köszönet,

mind csodaszépek voltak

Ever

Ruta Feelt

Millio puszi,

 ölelés és hatalmas köszönet! 

szerecsendio <3

Az Unforgettable Christmas breaknek ezennel

VÉGE.

------------------------------

Hogyan tovább?

Nem ígérem, hogy 2018-ban be fogom fejezni az összes, blogspoton elkezdett történetemet, hiszen az egyetem mellett ez szinte lehetetlen is lenne, de mint már azt fent is említettem, nem fogom búcsú nélkül magam mögött hagyni az oldalt, ami olyan sokat adott az életemhez, hogy azt lehetetlen szavakba önteni. 

Ha csak szellemként is, de itt vagyok, az írás pedig még mindig hatalmas részét képezi az életemnek, jóllehet mostanában inkább angolul, mintsem magyarul posztolok. Ha bárki kíváncsi lenne a legújabb történeteimre, itt bármikor megtalálja őket: Asianfanfics

Extra jelenetek 3/3 - Aaron szemszög

Drága Olvasóim!

Borzalmasan sokáig tartott, hogy elkészüljön az utolsó beígért jelenet, ugye? Ráadásul egyáltalán nem olyan stílusban készült, mint az eddigiek, amiért már előre is elnézést kérek. Az igazság az, hogy megpróbáltam, újraolvastam minden eddigi fejezetet, átrágtam magam minden apróságon, mégsem tudtam azonosulni Aaron karakterével, nem tetszettek a szavak, amiket 'papírra' vetettem. Talán butaság, de képtelen vagyok olyan fejezetet közzétenni, amivel nem vagyok legalább 90%-ban elégedett. Sajnálom.

Viszont, az ehhez a jelenethez tartozó párbeszéd már régóta a vázlataim között pihent, így nem akartam, hogy teljesen kárba vesszen. Fogadjátok hát sok-sok szeretettel ezt a vázlatos leírást. Életemben először Tumblr-n találkoztam hasonlóval és bevallom, engem igazán megfogott. Remélem, ti is így lesztek ezzel.

Itt van hát az UCB utolsó kiegészítő fejezete, amit a szívem mélyéről küldök mindazoknak, akik visszatértek az oldalra még egy utolsó, nosztalgikus pillanat erejéig.

Rose és Aaron első igazi randija, Aaron szemszögéből.

Kellemes hétvégét!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx szerecsendio

Kétballábas hóangyal

2014. január 4. (szombat)

❖ 'Fáj, hogy nem hiszel nekem, Virágszálam' replikáztam fennhangon, amikor Rose kitépve magát az ölelésemből, megkérdezte a nappaliban ülő szüleit, hogy tényleg felfüggesztették-e a szobafogságát, mintha az én szavaim vagy a konyha közepén díszelgő, halvány rózsaszín rózsacsokor nem lett volna már egyébként is elegendő bizonyíték - a barátnőm szavaiban csengő hitetlenkedés sértette az önbecsülésem, de az arcát elözönlő, pipacsvörös foltok mindenért kárpótoltak

❖ ahogy Rose egy heves fejrázást követően felrohant az emeletre, én a falnak döntöttem a fejem, és úgy néztem a távolodó alakját; az ajkaimon játszadozó grimasz pedig csak még szélesebbé vált, ahogy eljutott a tudatomig: ismételten magamra hagyott

❖ na nem mintha zavart volna a nappaliban összegyűlt társaság, vagy a túlzott figyelem, amit a barátnőm szülei a bőrdzsekibe bújtatott személyemnek szenteltek - mindig is jól viseltem a rivaldafényt, mondhatni hozzászoktam az évek alatt

❖egyszerűen csak hiányzott, hogy az állam egy kósza pillanatra megpihenhessen a szétszórt hölgyemény fején, és hogy a karjaim magukhoz ölelhessék apró testének kellemes melegét - a szilveszteri buli óta ugyanis, bármennyire is nehezemre esett elfogadni, több dolog is megakadályozott abban, hogy akárcsak egy pillanatra is elveszhessek a barátnőm angyali szépségében

❖míg a tekintetem az emeletre vezető lépcsőre fókuszált, egy végtelen pillanatra magukba szippantottak az elmúlt napok eseményei, mindazok a dolgok, amiket el kellett intéznem, holott legszívesebben már elsején megpróbáltam volna meggyőzni Rose szüleit, hogy nézzék el az utóbbi napokban elkövetett kihágásait

❖ azt akartam, hogy tudják, a lányuk az én leveleim miatt fordult ki önmagából

❖ persze, valamivel finomabban hoztam volna a tudtukra az igazságot, hogy még véletlenül se tiltsák el tőlem a kapcsolatunk legelső hetén

❖ Bons halk 'Szóval, hova és is viszed?' kérdése rángatott vissza a jelenbe, Rose családjának nappalijába, ahol a kicsik kivételével, minden jelenlévő rajtam legeltette a szemeit, mintha legalábbis horkoltam volna, miközben a lépcsőket bámulva, felidéztem, hogyan segítettem anyának elmosogatni az újévi vacsora után

❖miután megköszörültem a torkom, eltoltam magam a faltól és szembefordultam Ebonyval; egy kaján vigyorral az arcomon adtam a tudtára, hogy a legjobb barátnőjének és nekem a központi pályán lesz az első, hivatalos randink

❖ a lány hófehér arcát látva azonban hamar elpárolgott a ereimben száguldozó, túlzott önbizalom; épp ezért egy halk sóhajt követően inkább kikerültem az engem méregető alakját, és megkértem, hogy menjen fel az emeletre: 'Rávehetnéd, hogy tényleg rétegesen öltözzön, mert tartok tőle, hogy a recepción kapható beöltöző Rose esetében nem lesz kellőképp elegendő'

❖ akkor még nem tudhattam, de később kiderült, hogy ezzel a kijelentéssel nem is tévedtem akkorát

❖ mielőtt Ebony az utasításom követve felrohant volna Rose szobájába, még megpaskolta a vállam, és egy kedves mosollyal az arcán biztosított arról, hogy a barátnőmnek igenis tetszeni fog a meglepetésem, feltéve, hogy vigyázok a testi épségére és nem juttatom kórházba

❖ az orra alatt még hozzátette, hogy Rose talán még akkor is azt mondaná, hogy imádta, ha egy törött sípcsont miatt hosszú hetekre ágyhoz lenne láncolva, de azért a lelkem mélyén imádkoztam, hogy az utóbbi sose történjen meg

❖ miután Bons magamra hagyott, Rose anyukája kapva kapott az alkalmon, és egy tányér nutellás palacsintát szorongatva, azonnal mellém lépett - az édesség látványától bukfenceket vetett a gyomrom, az elmúlt fél órában ugyanis legalább háromszor kaptam kéretlen repetát és már egy falatot sem lettem volna képes lenyomni a torkomon

❖ mégis, egy pillanattal később már semmit sem bántam jobban, minthogy visszautasítottam a kedvességét; a számban elolvadó falatok nélkül ugyanis nem tudtam elkerülni Rose édesapját, aki mit sem törődve a halántékom mentén kiduzzadó érrel, nekem szegezte a kérdéseit

❖ 'Szóval snowboard? Versenyszerűen is edzel, vagy csupán egy hobbi?' kíváncsiskodott, ámbár a tekintetéből könnyedén kiolvastam, hogy még be sem melegített

❖ 'Hol találkoztatok a lányommal?' 'Egy iskolába jártok?' 'Mégis mik a szándékaid?' egyik kérdés követte a másikat, a kellemetlenségi szintjük pedig exponenciálisan nőtt - a testem szó szerint tűzzel védekezett a kelletlen támadás ellen

❖ izzadtam, mint egy ló

❖ 'Én...' dadogva próbáltam visszaszerezni az önbizalmam, de úgy tűnt, minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyul, egy idő után pedig már semmi másra sem tudtam gondolni, mint azokra a francos levelekre, amiket a Blackwell család lábtörlőjén hagytam; fogalmam sem volt róla, mennyit tudtak Rose szülei, hogy egyáltalán találkoztak-e a titokzatos borítékokkal, hogy mit gondoltak róluk, hogy mit gondoltak rólam - kétségek közt vergődtem, akár egy ostoba hal, aki túl közel merészkedett a strandhoz és partra mosott egy hullám

❖végül Rose anyukája mentett meg, és bár nem tudhattam, hogy puszta jószándékból vagy sajnálatból cselekedett-e, én borzasztóan megkönnyebbültem, amikor egy rosszalló horkantással majd egy kiengesztelő fejsimivel a férjébe fojtotta a szavakat

❖ alig öt perccel később Rose és Ebony kéz a kézben sétáltak le az emeletről, alig három percre rá pedig már a királykék Skoda anyósülés felőli ajtajának támaszkodva vártam, hogy a barátnőm bekösse magát, mi pedig elindulhassunk a belváros felé

❖ 'Remélem nem ijesztettek el.' ez volt az első, ami elhagyta az ajkait, miután beindítottam a motort és lehajtottam a kocsifeljáróról

❖ aranyos volt, ahogy az aggodalom átvette az uralmat a teste felett és összeráncolta a homlokát, egymásnak ütköztetve mindkét szemöldökét

❖ az első piros lámpához érve egy kedves mosollyal az arcomon fogtam a kezembe az övét, és még akkor sem eresztettem el a tenyerét, amikor megindult az előttünk álló jármű, mi pedig magunk mögött hagytuk Rosék utcáját

❖körülbelül félúton tarthattunk, amikor az első hópelyhek elérték a Skoda motorháztetejét, Rose pedig képtelen volt tovább visszatartani a torkát kapargató kérdéseket, melyekre szánt szándékkal adtam kitérő válaszokat, hiszen eszem ágában sem volt elrontani a meglepetést 

❖'Csak segíts! Hátha kitalálom' kérte, az ajkait szánt szándékkal lebiggyesztve, én pedig nem tudtam ellenállni, ezért elmeséltem neki, hogy már általános iskolás korom óta szenvedélyesen rajongtam azért a helyért, ahova vinni fogom, ahogy azt is a tudtára adtam, hogy már hosszú idő óta nem volt alkalmam ellátogatni ide

❖ amikor rájött, hogy egy sportról beszélgettünk, a szája O alakot öltött, az arcából kiszökött minden szín, a tenyere pedig olyannyira remegni kezdett, hogy a mutatóujja csupán harmadjára találta el a műszerfal közepén elhelyezett gombot, ami elhessegetve a kínos némaságot, zenével töltötte meg a kocsi belterét

❖ az, hogy az idegeim pattanásig feszültek, képtelen lett volna kellőképp körülírni a lelkemben dúló érzelmi kavalkádot, de ha mindenképp szavakba kellett volna öntenem, hogy akkor és ott hogyan éreztem magam, valami ilyesmi szakadt volna ki a tüdőmből: 'Ez kicseszettül el van baszva.'

❖ bár minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy leplezze a félelmét, Rose remegő kezei pillanatok alatt elárulták, hogy a Snowboard pálya falára festett minták sem voltak képesek meghozni a kedvét a hóval borított lejtőkhöz, innen azonban már nem volt visszaút; na nem mintha nem fordult volna meg a fejemben, hogy visszaülök az autóba és elhajtok innen a legközelebbi étterembe

❖ mégsem dobhattam már az első akadályt követően a ring közepére a törölközőt, így hát egy mély lélegzetvételt követően átvetettem a karom Rose vállán, és egy kaján mosollyal az arcomon biztosítottam róla, hogy még akkor is odalennék érte, ha a mai programot követően össze kellene foltozni az arcát a legközelebbi baleseti sebészeten

❖ miután megkaptuk a beöltözőket és minden hozzá tartozó felszerelést, Rose kezét szorongatva léptünk ki a pályára, ahol azonnal megcsapott minket a hideg; habár nem kényszerítettem semmire, azért finoman a felvonó irányába húztam, amikor a lejtőkön száguldozó fiatalok láttán a barátnőm lábai gyökeret eresztettek alig egy méterre a vasból öntött ajtó előtt

❖ bár beletellett egy kis időbe, mire átszellemült, Rose a vártnál ezerszer jobban fogadta a programot; tapsolt, amikor a kérésére megmutattam az általam ismert legnehezebb mutatványokat, és sikongatva csúszott le a legkevésbé meredek lejtőkön - a mellkasomat átjárta a kellemes meleg, ahogy a tekintetem a hidegtől kipirult arcáról az overálba bújtatott fenekére vándorolt

❖ a kezdeti sikerek hatására voltam olyan ostoba, hogy már a felvonóban ülve elengedtem Rose kezét, holott eddig egészen a végéig biztosan tartottam, legalábbis addig, amíg a lábai hozzá nem értek a talajhoz; ekkor történt, hogy Rose levesztette az egyensúlyát és kiesett a vasból öntött ülésből - még sosem láttam hasonlót

❖ a barátnőm hangos sikolyok közepette szánkázott végig a felvonó alatt húzódó lejtőn, arccal előre, hason, hogy teljes legyen és felejthetetlen legyen a pillanat; mire utolértem, már nem tudtam enyhíteni a fájdalmán - az arcát az alkarján pihentetve, nyöszörögve kapott levegő után

❖ 'Mit szólnál, ha szünetet tartanánk?' kérdeztem, miközben felsegítettem a földről és finoman a vasajtó irányába toltam

❖ ahogy beértünk az épületbe, magához édesgetett minket a kellemes meleg, így kibújtunk a felszerelésből és leadva azt a recepción dolgozó férfinak, átsétáltunk a pályához tartozó kávézóba, ahol Rose kedvében járva külön a kedvencét kértem a pincérlánytól

❖ hagytam, hogy megkóstolja a tökös frappémat, és még akkor sem néztem rá ferde szemmel, amikor a szalvétája után kapva, kicsit sem elegánsan visszaköpött egy keveset az édeskés italból

❖ a délután további részét a kávézóban töltöttük, idióta történetek és rémsztorik társaságában; kiderült, hogy mindketten odavoltunk a Marvel filmekért, mégis két ellenséges oldallal favorizáltunk, hogy velem ellentétben Rose sosem rajongott a sportokért, de mindketten szerettük a zenét

❖ örültem, hogy több közös volt bennünk, mint ahány ellentétre bukkantunk, hogy állítása szerint ha visszaforgathatta volna az időt, sem mondott volna nemet a mai randira, és hogy a szülei nem nyírtak ki minket, amikor a lányuk a kezemet szorongatva, öt perccel nyolc után lépte át a házuk küszöbét 

❖ az ajkaim egy édes csókkal kívántak neki jó éjszakát

vége.

Extra jelenetek 2/3 - Aaron szemszög

Drága Olvasóim!

Sokáig tartott, de íme itt van: a második extra jelenet a betervezett háromból, ismételten Aaron szemszögéből. Ez a bejegyzés már jóval másabb hangvételű, mint az előző. Szeretném kihangsúlyozni, hogy évek teltek el az előzőleg leírt első találkozás óta, ráadásul amellett, hogy a fiúk megkomolyodtak (vagy mégsem), Aaron már fülig szerelmes, ha fogalmazhatok így.

A fejezetben reményeim szerint választ kaptok arra, a fiú miért döntött a levelek mellett ahelyett, hogy egyszerűen csak randira hívta volna Roset, aki mint láthatjátok, koránt sem volt olyan nyitott a fiú közeledésére, mint az várható lett volna. Őt ismerve persze sokkal valószínűbb, hogy észre sem vette, a másik miként nézett rá. Enyje, Rose!

Kellemes hétvégét!

Jó olvasást!

Millio puszi Xx szerecsendio

Szerelmeslevelek

2013. december 21. (szombat)

   Sehogy sem bírtam megálljt parancsolni a lábaimnak, mintha a testem könyörgött volna a végtagjaimnak azért, hogy ide-oda sodorjanak a kanapétól az ebédlőasztalig, el a tévé előtt, egészen a konyhapult felé.

- Egyszerűen nem tudom, hogyan kéne belekezdenem – nyögtem, a kezeimmel rámarkolva a fából készült, olcsó márványutánzatra. A vállaim szabályosan előre estek, miközben lehajtott fejjel, kissé elkenődve átadtam magam a levegőben keringő paradicsomszósz és enyhén sós tészta ismerős illatának. A gyomrom összeszorult a spagetti gondolatára. - Láttad, hogy nézett rám tegnap.

  A mikró monoton sípolására felkaptam a fejem, de ahelyett, hogy azonnal kinyitottam volna a masina ajtaját, inkább hagytam, hogy vinnyogó hangja az őrületbe kergesse Danielt, aki percekkel korábban szándékosan kitúrt az xbox elől.

- Szerintem nem igazán figyelt – kiabálta, miközben a frissen melegített étellel és egy sebtében elöblített villával átsétáltam a nappaliba és leültem mellé.

- Épp erről beszélek – mondtam kelletlenül, a villámra tekerve egy jó adagnyi tésztát. Rose említése rosszul érintett, az utóbbi időben ugyanis mintha minden igyekezetem ellenére egyre zárkózottabbá vált volna. Már nem mosolygott kedvesen, valahányszor vicces szmájlit rajzoltam a neve mellé a papírpoharára. Már nem köszönt meg minden figyelmes mozdulatot. Sőt! - Hol levegőnek néz, hol gúnyosan méreget.

- Szerintem csak a kihűlt kávéja miatt volt olyan feszült – vette a védelmébe a kontrollerekkel szórakozó barátom vörös hajú labortársát. - Ráadásul utolsó órában kémia tesztet írtunk, és hogy is mondjam… - Daniel enyhén oldalra döntötte a fejét, majd a megfelelő gombkombináció megnyomásával elindította az egyik kedvenc, snowboardos játékomat. - Örülhet, ha a tanárnő a felét le tudja pontozni. Szinte semmit sem írt a papírra, vagy ha mégis, akkor rögtön átsatírozta.

  Elhúztam a szám, és magamba kanalaztam egy adag paradicsomos tésztát. A langyos szósz kelletlenül végigfolyt az államon, ahogy Daniel karja után kapva, a számmal O alakot formálva beszippantottam az egyik ragacsos spagettit.

- Remek! – nyögtem, a kezemben tartott szürke kontrollerrel visszalépve a beállítások menübe. Eszem ágában sem volt ma is kimaradni a buliból, ha már tegnap a húgom miatt nem tarthattuk meg a szokásos, egy az egy elleni házi bajnokságunkat. - Hol van már ez a tökkelütött? Azt ígérte, hogy félre itt lesz.

  Átszaladtam a konyhába egy rongyért, és a falra szerelt órát nézve zsörtölődve nyitottam meg a csapot. A hideg víztől libabőrbe borult az egész karom, az arcomat mégis melegség járta át a dühtől, ami minden egyes másodperc elteltével egyre hevesebb lángnyelvekkel perzselte vörösre az arcom.

  Daniel elnevette magát.

- Ismered. Órák kérdése – legyintett, a jobb kezét a magasba emelve, hogy a pulttól is jól lássam nemtörődömségét. Annak ellenére, hogy évekkel korábban mennyire odavolt a csajért, meglepően könnyen továbblépett. Mintha a szerelme nem lett volna több egy ostoba fellángolásnál, pedig emlékszem, hogy a szalagavatót követő hetekben nem volt olyan este, hogy ne provokált volna ki egy esélytelen verekedést. Élvezte, amikor nála kétszer nagyobb, kigyúrt idegenek a földre küldték, élvezett minden egyes ütést, mintha már csak a fizikai fájdalom lett volna képes elnyomni a lelkit.

- De én nem tudok addig várni. Már hónapok óta kerülgetem.

  Pontosan négy hónapja, két hete és három napja, hogy feladtam, ugyanis két szörnyen sikerült kísérlet után már nem mertem harmadszor is randira hívni, na, nem mintha valaha is eljutottam volna addig, hogy feltegyem neki a tényleges kérdést.

  Három gyenge koppanás, majd egy erőteljes dobbantás. Ez volt az első, amire felfigyeltem, mielőtt valaki erőnek erejével nekiesett volna a bejáratnak.

- Srácok! Segítenétek?

  Ebony hangja könyörgő volt, valahogy mégis határozott. Egy pillanatra elhittem, hogy képes lett volna berúgni az ajtót, ha nem sietünk a segítségére, holott alig két hete egy idegőrlő éjszakán én is megpróbálkoztam vele, mégsem sikerült.

  Ahogy a kulcs ütközési pontot ért, elforgattam a zárban. Nem nyúltam a kilincsért, nem is kellett. Ebony ugyanis megoldotta helyettem, és egy türelmetlen mozdulattal az arcomnak csapta az ajtót, majd két megpakolt táska kíséretében átszambázott az előszobám és levetette magát a kanapéra.

  Szemforgatva zártam be a bejáratot.

- Mondd, hogy nem vásárolni voltál! – nyögtem, a jobb kezemmel a homlokom és az orrnyergem környékét dörzsölgetve. A bőröm bizsergett ott, ahol az ajtó éle csókokkal köszöntötte.

- Ami azt illeti… – Bons tettetett sértettséggel nyújtotta el a hangokat, amitől minden szótag végtelenül komikusnak hatott, pedig a szavai végül egy unalmasan hétköznapi mondattá álltak össze. - Nem vásárolni voltam. Ezeket otthonról hoztam.

  Felhúzott szemöldökkel, kétkedve néztem végig a látszólag új holmikon. Az egyik kockás szatyorban mintha ruhák és könyvek lettek volna, míg a másikban pár ezüstös ékszer és papírlapok, egy plüssmaci és dobozos csokoládé, pár boa, karácsonyfadíszek, három csomag ünnepi kalács és két zacskónyi töltött fánk.

- Még rajta van az árcédula – böktem a gyöngyházfény gömbök felé. A nagyszüleinktől örökölt díszekkel ellentétben ezek mind műanyagból voltak, ráadásul ránézésre is egy vagyonba kerültek, akárcsak a Kávézóban felaggatott égők, pedig azokat már több éve, hogy beszerezték Daniel szülei.

  Ebony elhúzott szájjal kapott az apróságokkal teli táska felé.

- Jól van, lehet, hogy mégis benéztem a plázába – mondta, a szemét egész idő alatt a szerzeményein legeltetve. Az ajkai remegtek, ahogy megpróbált visszanyelni egy gyermeki mosolyt, de mind ismertük már. A vásárlás volt a gyengéje, akárcsak Michael Jacksonnak a fehérség. - De csak, hogy tudjátok, rátok is gondoltam ám.

  Frissen manikűrözött körmeivel villámsebesen eltűntette a felesleges címkéket, majd a kanapéhoz húzta a dohányzóasztalt, és kipakolta a nekünk szánt ajándékait. Leküzdhetetlen belső késztetést éreztem arra, hogy megdörzsöljem a szemeimet, esetleg esztelen csipkedésbe kezdjek; végül csupán a fejem döntöttem meg. Értetlen grimaszt ölve, kiguvadt szemekkel néztem végig az asztalon. Mintha Bons kirabolt volna egy kisebb papírírószer boltot.

- Nyolc csomag boríték és levélpapír? – kérdeztem a rengeteg halvány sárga, világos rózsaszín, fakó zöld, tört fehér és babakék papír láttán. Teljesen összezavart.

  Daniel felemelte az egyik rózsaszín pamacsos tollat, aminek vattacukor illata mérhetetlenül intenzív volt. Még az asztal másik oldaláról is éreztem.

- Mondd, hogy én nem a tollakat kapom! – könyörgött, bár mind tisztában voltunk vele, hogy még egy ilyen lányos ajándékot sem utasított volna vissza. Imádta a meglepetéseket!

  Megvártam, hogy a TV képernyője elsötétüljön, majd leültem a szőnyegre. Az egyik kezemet ráfektettem az asztalra, a másikat megtámasztottam a felületén, gondosan ügyelve rá, hogy a könyököm még véletlenül se gyűrje össze a színes papírlapokat, elvégre Bons külön nekem hozta őket. Olívia biztosan imádni fogja őket! – gondoltam, és örültem, hogy így csupán a zsírkréta készletet kell megvennem neki karácsonyra.

  Ebony kikapta Daniel kezéből a pomponos tollat.

- Nem – miközben beszélt, levette magáról a felesleges holmikat, végül a barátom mellkasának nyomott egy színes, ámbár vékony könyvet, aminek puha fedele meghajlott, ahogy alkalmazkodott Dan testének vonalához. - Neked itt ez a színező.

  A fiú elégedetten hümmögött.

- Igazán kreatív.

  Szemforgatva túrtam bele a hajamba. Bár Ebony tagadhatatlanul belezúgott Natebe, Daniel pedig már egy ideje együtt járt Cassidyvel, az utóbbi időben mintha minden alkalommal harmadik kerékké váltam volna a közelükben. Ők fesztelen ölelkeztek, én gúnyosan figyeltem, ahogy a barátom megpróbált kitérni a nála egy fél fejjel alacsonyabb lány karjai elől. Ők egymás cukkolva nevettek, én felvont szemöldökkel néztem, ahogy hülyébbnél hülyébb dolgokat vágtak egymás fejéhez.

  Mint az óvodában.

- Rátérhetnénk a lényegre? – kérdeztem, egy egészen kicsit nyersebben a kelleténél, mire mind a ketten felém fordultak. Daniel jól észrevehetően távolabb húzódott Bonstól, amiből a lány mintha semmit sem vett volna észre. Fesztelen mosollyal az arcán biccentett a szétszórt borítékokra.

- Épp azt teszem – replikázta, az ujjaival közelebb lökve felém egy tört fehér levélpapírt. A kék golyóstoll, az, amelyik percekkel korábban Daniel kezében volt, nesztelenül gurult végig az asztalon, miután Bons spiccelt lábfeje felém pöckölte. - Most pedig fogod magad, és levelet írsz neki.

  Kissé kétkedve fogtam a kezembe a tollat. Nem mintha még sosem írtam volna levelet. Az iskolában külön órákat szántak arra, hogy megtanítsák a helyes megszólításokat és a hivatalos levél nyelvtani szabályait. De a szerelmes levél… szerelmes levelet még sosem írtam.

- Levelet?

  Ebony összefonta a karjait. Az egyik sötét szemöldöke egészen a homloka közepéig csúszott, az arca mégsem volt gúnyos, sőt! A vonásai ellágyultak, amikor felfedezte, mennyire elvesztem.

- Naná! Azt mondtad, fogalmad sincs, hogyan kezdhetnél neki. Hogy szerinted jól képen nevetne, vagy elküldene a francba, mert hű, de nagyon előítéletes, te pedig úgy nézel ki, mint egy börtöntöltelék – mondta vékony hangját a felismerhetetlenségig torzítva.

- Egyáltalán nem ilyen a hangom – replikáztam, tettetett sértettséggel, jóllehet a szám sarka megremegett, ahogy megpróbáltam visszanyelni egy őszinte kacagást.

  Alig két hete, Tony buliján hosszú hónapok óta eleget ittam ahhoz, hogy kiöntsem a szívemet Ebonynak, amikor a lány a vécé fölé görnyedve megkért, hogy fogjam meg az arcába hulló, mélybarna tincseket.

- Kezd tiszta lappal – biztatott, apró kezét az enyémre simítva. Csokoládébarna szemeiben melegség csillogott. - Szó szerint.

  Hümmögve vettem a kezembe a fehér lapot, és bár a toll hegye hozzáért a bal felső sarkához, már a megszólításnál akadályba ütköztem.

- És mégis mit írjak? – kérdeztem, miközben papírra vetettem az első szavakat, amiket rendre átsatíroztam. A Kedves Rose túl sablonosan, az Édes Rosie túl erőltetetten, a Tisztelt Rose Blackwell pedig egyenesen szörnyen festett a hófehér lapon.

- Ugye nem gondoltad, hogy majd mindent én fogok megcsinálni helyetted! – mondta, jóllehet azonnal felállt a kanapéról, hogy mellém ülve egy könnyed mozdulattal kicserélhesse az összefirkált levelet. Megfogta a kezem, és a papír szélére irányította. Az első szótag után már pontosan tudtam, hogyan folytassam a megkezdett kedveskedést: „Drága Rose…” - Legyél kedves, de persze ne nyálas. Ne ijeszd el! – tanácsolta teljesen átszellemülve, egy kósza tincset ártatlanul a füle mögé tűrve. Ebony hangja egészen elmélyült, mintha képzeletben valahol egészen máshol járt volna, mintha egész idő alatt a legjobb barátnője helyébe képzelte volna magát, hogy a lehető legjobb útmutatást adhassa. - Írd le, hogy mik a szándékaid, és…

  „Nem fogom elárulni, ki vagyok, hiszen annak még nincs itt az ideje, viszont szeretném tisztázni veled, hogy csakis jó szándék vezérelt, amikor leírtam neked ezeket a szavakat.”

- Nehogy leírd, mik a szándékaid! - Daniel durván az asztalra csapott, így majdnem megcsúszott a kezem. Pusztán a szerencsének köszönhettem, hogy még a kirohanása előtt sikerült pontot tennem a mondat végére. - A végén még cenzúrázni kell a borítékot.

  Megforgattam a szemeimet, de egy pillanatra sem néztem fel a papírról. Nem mintha nem mertem volna a kanapén tehénkedő barátom szemeibe nézni anélkül, hogy férfiakhoz méltatlan módon elpirultam volna a gondolatra, hogy Rose keskeny csípője a lábaim közé ékelődve nekipréselődik a nadrágomhoz. Egyszerűen csak nem értette volna meg.

- Nem megdönteni akarom! – mondtam szárazon, meglepően nyugodt hangnemben. Azt akartam, hogy hatásos legyen. - Te is tudod, hogy…

- Hát persze! Bárcsak ne tudnám, de szinte állandóan ő a téma! A vörös haja, az apró kezei... – Daniel hátra dőlt a kanapén, és fellapozta az ajándékba kapott színezőt. Hümmögve folytattam az írást: „Tisztában vagyok vele, hogy utálod, amikor eljön az év ezen időszaka, és nem mehetsz többet suliba…”, „Tisztában vagyok vele…”, „Tudom, hogy mindig is egy eseménydús szünetről álmodoztál…” Újra és újra elolvastam a sorokat. Hol kihúztam pár szót, hol átjavítottam egy rosszul használt kifejezést, de sehogy sem volt az igazi. - Jézus, ember! Csak írd le, hogy oda vagy érte, attól tutira odáig lesz.

  Ebony horkantva fogadta Daniel ötletét.

- Vagy azt hiszi majd, hogy valaki csak szórakozik vele. Te is tudod, hogy mennyire szégyenlős. Egy percig sem hinné el, hogy megtetszett valakinek.

  „Tudom, hogy mindig is egy felejthetetlen téli szünetre vágytál, és úgy gondoltam, megajándékozlak eggyel.”

- Igaz. – Deffo grimaszolva ejtette a fejére a színezőt. A lapok mögé rejtőzve próbálta meg eltitkolni, mennyire untatta a téma, mert bár az első találkozásuk óta megkedvelte Roset, állítása szerint egy hozzá hasonló lány túlontúl ártatlan volt ahhoz, hogy megmozgassa a fantáziáját.

  Eltűnődve emeltem a számhoz a toll végét. Az ujjaim fel-le mozgatták a vékony tárgyat, így a puha pihék hol hozzásimultak az államhoz, hol nem, és ettől önkénytelen mosoly költözött a vonásaimba.

- És mi lenne, ha nem csak egy levelet írnék? – kérdeztem, jóllehet egyáltalán nem érdekelt a barátaim véleménye, mert már elő is álltam egy ragyogó ötlettel, amihez kevés lett volna egyetlen levél. „Minden reggel találni fogsz egy ehhez hasonló levelet a lábtörlőtökön, amiben különböző dolgokról írok majd neked.” – biggyesztettem a félkész monológ végére, képzeletben a zárást próbálgatva. Talán egy kész programtervvel kellett volna befejeznem, de ahhoz, hogy előkészítsem az első randit, egy kicsikével több időre volt szükségem.

- Mármint? – kíváncsiskodott Ebony, egészen közel hajolva a megkezdett üzenethez. Hajának gyümölcsös illata bekúszott az orromba, amitől kissé megszédültem, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyernem az egyensúlyom, és megkapaszkodnom az asztal szélében. Rose és ő ugyanazt a sampont használták.

- Nemsokára elutaztok, nem? Vagyis egész szünetben egyedül lesz – mondtam, mintha ettől minden egyértelművé vált volna, pedig a lány arcát látva csak még inkább összezavartam. - Talán lépésről-lépésre rávehetném, hogy meg akarjon ismerni. Úgyis utálja az unalmas iskolai szüneteket. Ezt igazán emlékezetessé tenném a számára.

  Az első alkalommal, amikor betért a Kávézóba, a pulthoz ült, és a hosszú, unalmas nyárról, panaszkodott, amit még a nagyszülei sem tudtak feldobni, mert az utolsó pillanatban lemondták az amerikai nyaralást, így végleg Kanadában maradt. A szemöldökei szinte teljesen összeértek, annyira koncentrált, az ujjai pedig olyan szorosan tekeredtek a telefonja köré, hogy minden vércsepp kifutott belőlük. Akkor láttam először a szalagavatós baleset óta, és a szívem kihagyott egy ostoba ütemet, amikor rám emelve a tekintetét, fogalma sem volt róla, hogy egyszer már találkoztunk. Azóta kerülgettem.

- Ha randira hívod, találkoznotok is kell ám! – Ebony játékosan belekönyökölt az oldalamba, mire az asztalra tettem a tollat, és viszonzásként átöleltem. A háta hozzányomódott a mellkasomhoz, és hiába mocorgott, sehogy sem tudott kiszabadulni, amitől elégedetten felkacagtam.

- Tudom – suttogtam a fülébe úgy, hogy Daniel is hallja. - Menni fog.

  Bons beleharapott a jobb csuklómba, így elengedtem. A szemei a győzelem mámorában ragyogtak, de mentségére szóljon, próbálta elrejteni a szája szélén megbújó mosolyt, ezzel megőrizve férfiúi méltóságom utolsó morzsáit.

- Na, mutasd, mid van eddig! – Nem várta meg, hogy odaadjam neki a levelet, mohón felmarkolta az asztalon pihenő, helyenként csúnyán összefirkált papírlapot, majd a magasba emelve, a mellkasomnak dőlve, hümmögve kommentált minden egyes szót. - Hmm, ez tényleg jó. Nekem tetszik. Daniel?

  Legjobb barátom készségesen elvette a neki nyújtott üzenetet, majd a combjaira könyökölve, egészen előre görnyedt, miközben olvasott. Az ő véleményétől egyáltalán nem tartottam, hisz Ebonyval ellentétben alig ismerte Roset, mégis ropogtatni kezdtem az ujjaimat.

- Nem rossz – válaszolta hetykén, a helyzet komolyságához képest bántóan lazán, jóllehet egy rossz szót sem szóltam, amikor felém csúsztatta a lapot. Ő már csak ilyen volt! Amikor először randira hívta Cassidyt, egyszerűen elé állt, és megmondta a tutit. A második alkalommal pedig csupán egy béna SMSben értesítette a lányt, hogy másnap együtt fogják tölteni az estét.

- Király! Holnap odaadom neki – mondtam, egy újabb sort biggyesztve a lapra. „Szeretném, ha nem kérdőjeleznél meg egyetlen alkalommal sem, ahogyan azt is, hogy ne érdekeljen, ki vagyok” Egy kicsit tartottam tőle, hogy a korcsolyázás egy kicsit túl extrém így első választásnak, de Bons sosem említette, hogy Rose rettegne a jeges sportoktól, ráadásul egyetlen kanadait sem ismertem, aki félt volna a havas dolgoktól.

- Holnap te zársz. Azt akarod, hogy a szülei találjanak rá? – Daniel kérdése váratlanul ért, de kivételesen hálás voltam a pesszimizmusáért, ugyanis igaza volt. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy a szülei találjanak rá a levelemre. Nem mintha ismertem volna őket. Talán borzalmasan engedékenyek és lazák voltak. Talán kényszerítették volna, hogy akarata ellenére részt vegyen a randin. Ez a gondolat megmosolyogtatott. Erre még az én anyukámat sem lehetett volna rávenni, pedig ő minden téren a függetlenség híve volt.

- Majd én elintézem. A többi viszont a te feladatod – ajánlkozott Ebony, egy üres lapot tolva az orrom alá.

- Kösz, Bons!

  Hagytam, hogy apró kezeivel magához öleljen, és játékosan összeborzoltam a haját, ahogy azt a húgomnak is szoktam. Olíviához hasonlóan, horkantva vált ki a karjaimból, hogy azt követően egy esetlen mozdulattal a feje tetejére kösse megzabolázhatatlan tincseit.

- Érted bármit, szépfiú – felelte kacéran, két tekerés között. A szemei kacéran csillogtak, miközben az alsó ajkába harapva, megjátszott lelkesedéssel rám kacsintott. - Na, de nekem mennem kell! Ma Nate főz, és a világért le nem maradnék a kötényben illegő látványáról. – Bons egy gyors puszit nyomott a fejem tetejére, majd megkerülve az asztalt magához ölelte Danielt, aki egészen az ajtóig kísérte. Már a küszöb másik oldalán járt, amikor a válla fölött visszaordított: - Aztán ügyesen!

   Elégedetten hajoltam az üres papírlap fölé. Nagy gonddal rajzoltam újra minden betűt, mellőzve a sok áthúzást és firkát. A nyelvem kilógott a számból, annyira koncentráltam, míg Daniel elindította a legújabb versenyt. A snowboard siklásának élethű hangja kellemes zene volt a fülemnek. Segített összeszedni a gondolataimat, így a levél lezárásán már nem görcsöltem annyit, egyszerűen csak leírtam, ami eszembe jutott.

   „Biztosíthatlak róla, hogy előbb-utóbb minden titkomra fény derül. Csak légy türelmes.

Addig is szép álmokat.

Egy ismeretlen idegen Xx”

   Háromszor is újraolvastam a sorokat, mielőtt összehajtottam volna a papírt. Kétszer is leellenőriztem, hogy a tinta nem hagyott-e nyomokat a lap másik oldalán. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen.

- Gyere már! Jó lett. Tényleg.

   Dan nekem dobta a második kontrollert, és megpaskolta a kanapét közvetlenül önmaga mellett. Én pedig nevetve hagytam, hogy elzavarja a fejem fölött összegyűlt esőfelhőket. Hisz mi baj történhetett volna? Ha Rose vissza is utasít, az élet nem áll meg. A barátaim akkor is mellettem lesznek, és felkaparnak a földről, ahogy én is felhúztam őket a szakadék széléről, miután a padlóra küldték őket. Még mindig jobb vesztesként talpra állni, mint harc nélkül lemondani a győzelemről.

   Derűlátóan nyomtam meg a zöld gombot. Innentől már minden rajta állt.