Sziasztok :)
Először is, nagyon szépen köszönünk nektek mindent, ahogy azt mindig hangsúlyozzuk, hiszen nagyon kedvesek vagytok, és már az is sokat jelent, ha egy pipával jelzitek - igenis elolvastátok a fejezetet.
Ebben a részben megismerkedhettek egy "új" szereplővel. Azért tettem idézőjelbe, mert már feltűnt egyszer, azonban csak most tudjátok meg az igazi nevét. Nem lesz túlságosan nagy szerepe, de azért én imádtam minden egyes sort, amit vele írhattam.
Kitartást az iskolához, jó olvasást és millio puszi Xx szerecsendio
ui.: Drága Dorsee, csak, hogy el ne felejtsem, a krimis mondatban te ihlettél meg *-*
Adni s kapni
2013. december 26.
(csütörtök)
Egy hatalmas pohár,
forró kakaót szorongattam az ujjaim között, miközben az öcsémmel és a húgaimmal
egy karácsonyi mesén nevetgéltünk. A Karácsonyi éneket, mely eredetileg egy
Charles Dickens műalkotás volt, az évek alatt már rengetegszer feldolgozták, de
ez még azok között is újdonságnak számított. Egy gonosz, öntelt és házsártos
öregasszonyról szólt, aki egy szabóműhelyet vezetett és nem engedte meg az
alkalmazottainak, hogy szabadnapot vegyenek ki az ünnepekre. A főszereplő lány
természetesen szembe szegült vele, amiért a nő kirúgta, ügyet sem vetve a
Karácsonyra, és annak szeretettel teli jelentésére. Ezt követően a múlt, jelen s
jövő szellemei meglátogatták a fösvény asszonyt, aki – szokás szerint – a mese
végére megbánta bűneit és megajándékozta alkalmazottait és azoknak családját.
Személy szerint én mindig is imádtam ezt a történetet, de még a film sem volt
képes felülmúlni a könyv nyújtotta csodát, bármennyire is igyekeztek a
rendezők.
-
Kislányom, gyere csak egy kicsit. Beszélni szeretnék veled – édesanyám hangja
átszelte a nappali levegőjét, ezzel megzavarva a meghitt hangulatot. Felhúzott
szemöldökkel meredtem a konyha irányába, de mire odakaptam a fejem, ő már
teljesen köddé vált, mintha soha nem is tartózkodott volna az ajtó által
nyújtott biztonságban. Egy hatalmas sóhaj kíséretében felemeltem a fenekem és
leszedtem magamról Clara ölelő karjait, aki hozzám simulva, csak fél szemmel
nézte a mesét - hiszen mindig is megijesztették a szellemek, még annak ellenére
is, hogy okos kislány volt, és tudta, hogy minden szörnyeteg ostoba kitaláció.
-
Mit szeretnél? – még akkor is a kezemben szorongattam a kellemesen meleg
innivalót, amikor átléptem a küszöböt, és ezt követően helyet foglaltam az asztal
mellé helyezett székek egyikén. Azon, ami a legközelebb volt a kijárathoz,
hiszen lélekben már felkészültem egy kínos beszélgetésre, így fejben máris a
megrendíthetetlen és tökéletesen kivitelezhető menekülőakció részleteit
tervezgettem.
-
Találtam valamit a küszöbön, de úgy döntöttem, addig nem adom oda, amíg nem
beszéltünk pár nagyon fontos dologról. Már elég nagy vagy, sok mindent
megengedünk neked az apáddal, mert bízunk benned, de szeretném, ha leszögeznénk
pár szabályt – értetlenkedve néztem rá. Biztosra vettem, hogy nem csak az
ajkaim nyíltak el döbbenetemben, de a pupilláim is kellőképp kitágultak. Ha
anya arra célozgatott, amire gondoltam – és biztosra vettem, hogy igazam volt
-, akkor nem sok választott el attól, hogy leszédüljek a székemről. Mindössze
percek kérdése volt.
-
Hallgatlak – motyogtam az orrom alatt, mégis oly hangosan, hogy az ő fülei is
tisztán kivegyék a szavaimban rejtőző hitetlenkedést. Ujjaimat szorosan
rákulcsoltam a porcelán bögrémre, amit még Allison készített nekem az iskola
első osztályában, technika órán. Egy bénácska szív, ami pirosból lilává
színeződött a sok mosás következtében és egy vékony, recés szélű R betű
díszelgett hófehér felületén. A benne lévő, sötétbarna innivaló teteje halvány
színt öltött magára, hiszen a kakaópor már régen leszállt a pohár aljára. Megfújva a tetejét, a folyadék hullámzani
kezdett, akár egy pocsolya, melybe belekapott egy lágy szellő és le sem
nyugodott, amíg a lelkem békére nem lelt. A tenyereim szabályosan izzadni
kezdtek, és már attól féltem, hogy egy óvatlan pillanatban kiejtem a kezemből a
csúszóssá vált tárgyat, amikor anya szavai megállásra késztettek, így az ajkaim
nem érték el a bögre szélét, és a nyelvem nem ízlelhette meg a finom itókát.
-
Csak szeretnénk, ha várnál. Nem kell elsietni a dolgokat. Egy pillanatnyi fellángolás
nem jelent szerelmet. A láng bármelyik pillanatban kialudhat, amint nehézségek
érkeznek az életetekbe. Nem akarom, hogy egy nap megbánd, amiért nem hallgattál
ránk. – Beleittam a meleg kakaómba, és amíg a testemet elöntötte a kellemes
forróság, addig anyu szavain elmélkedtem. Tudtam, hogy mindezt csak jó
szándékból mondta el nekem, mégis sértette az önérzetemet, hogy nem bíztak
bennem száz százalékosan. Mindig is úgy gondoltam, hogy felelősségteljes
emberré váltam, aki semmi pénzért sem feküdt volna le valakivel puszta
felindulásból, azonban azzal is tisztában voltam, hogy amíg nem kerültem hasonló
szituációba, addig nem vonhattam le hamis következtetéseket. A szenvedély nagy
úr, a legbiztosabb elmét is képes megrendíteni. De vajon rám is hatással lett
volna a mámorító, mindent felégető érzelem, ha arra került volna a sor? S amúgy
is, minek gondolkoztam ilyen ostobaságokon, amikor még mindig nem voltam száz
százalékig biztos abban, ki is a feladó? A múltkori levele és az ajándéka
annyira kedves volt, mégis, hiányzott belőle a boldogság – az igazi és nem a
megjátszott, hamiskás illúzió. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem
is élvezte velem a korcsolyázást, a következő elméletem pedig már arról szólt,
hogy nem is vele korcsolyáztam. Izgalmas és kétségbeejtő, idegőrlő és könnyed
érzelmek kerítettek hatalmukba egy és ugyanazon időben. Kérdések, mindenhol csak kérdések.
-
Emiatt nem kell aggódnod, de megkaphatnám a levelet, amit a hátad mögött
dugdosgatsz előlem? – Válaszokat akartam, méghozzá minél hamarabb, és ha ehhez
az kellett, hogy órákon keresztül bámuljam az eddigi leveleimet és közben krimi
maratonokat tartsak, hogy az agyam gyorsabb fokozatra kapcsoljon, akkor képes lettem
volna megtenni. Utáltam, hogy ennyire lassan fogtam fel a dolgokat, mint
például a legutóbbit. Mi köze lehetett a fagyöngynek ahhoz, hogy rájöjjek, kit
rejteget az Egy ismeretlen idegen aláírás?
-
Kisujjeskü! – Elrejtettem egy mosolyt, mely halványan még így is meglátszott az
arcomon, hiszen ilyenkor nem lehetett nem nevetni. Imádtam az anyukámat, mert a
lelke mélyén még ő is egy nagyra nőtt gyerek volt. Azzal is tisztában voltam,
hogy csak egy jobb életet szeretett volna nekem. Olyat, amiben nem követtem el
azokat a hibákat, melyeknek áldozatul esett az én koromban. Mégis, egy részen
tiltakozott a folytonos korlátok ellen. Ki akartam törni és a saját hibáim
kárán élni az életet. Egy életet, ami csakis az enyém volt; mégsem tettem soha.
Túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy egy ehhez hasonló – bizonyítási kényszerből
elkövetett – ostobasággal megbántsam. Felelősségteljesen is lehet valaki
lázadó, nyugtatgattam magam gondolatban.
-
Kisujjeskü – motyogtam, majd anya felé nyújtva az előbb említett ujjamat,
összekulcsoltam az övével és háromszor fel- s lerázogattuk. Nem kellett sok
ahhoz, hogy anya is elnevesse magát, majd egy szoros ölelés és egy puszi után a
kezembe nyomta a levelet. Most nem rejtett semmiféle ajándékot, amit onnan
tudtam, hogy a súlya egy pihekönnyű madártollal is versenyre kelt volna.
Izgatott léptekkel közeledtem a szobám felé,
hiszen rituálészerűen, minden egyes alkalommal ott nyitottam ki a névvel
ellátott borítékokat. Az én nevemmel díszített borítékokat. Az ujjaim remegtek
az izgalomtól, egy pillanatig azt hittem, heves mozdulataim következtében ketté
téptem a vékony papírt. Még a szívem is kihagyott egy feleslegesnek vélt
ütemet. Azonban, amikor szétnyitottam az épségben lévő levelet, újabb, egy
sokkalta gyorsabb tempóra váltott.
Drága Rose,
Amikor tegnap
megleptelek egy ajándékkal – ami remélem, hogy tényleg tetszett és nem csak egy
porfogó lesz a szobádban, esetleg az éjjeliszekrényeden -, önkénytelenül is
mosolyra húzódott a szám. Ezt csupán azért osztottam meg veled, hogy megértsd a
mai programod okát.
Minden évben
megrendeznek egy G&G vásárt a plázában, aminek a célja a jótékonykodás, és
szeretném, ha idén te is részt vennél rajta. Mindig szívesen fogadják az
önkéntes kezeket. Két éve vettem részt rajta először, felejthetetlen élmény.
Akkor tanultam meg, hogy minden apróságnak megvan a maga értéke és, hogy adni
legalább annyira jó, mint kapni.
Remélem, hamarosan
láthatlak.
ui.: a beugró egy
önként felajánlott apróság, amit a tombola során ki fognak sorsolni.
Egy ismeretlen
idegen Xx
Míg a jobb kezemben a levelet szorongattam és
hanyatt dőltem a puha ágyamon, a bal kezem önkénytelenül a medalionhoz nyúlt,
mely ott lógott a nyakamon. Nagyon tetszett, bár még mindig nem tudtam, miért
pont egy fagyöngyöt ábrázolt. Talán meg szeretett volna csókolni? De hiszen azt
már akkor is megtehette volna, amikor hazakísért a korcsolyázás estéjén.
Behunytam a szemeimet és a karjaimat a fejem
fölé emelve, nyújtóztam egy hatalmasat. Oldalra fordítva a tekintetem
megbizonyosodtam róla, hogy még igen fiatal volt a délután, mindössze kettőre
járt az idő. Már tavaly is hallottam a Give
and Get néven futó jótékonysági rendezvényről, de akkor sokkal jobb
elfoglaltságom volt az önkéntes munkánál, méghozzá az alvás. Tudom, elég
önzőnek hangozhatott az előbbi kijelentésem, de azzal mentegettem magam, hogy a
velem egykorú emberek aligha törődtek másokkal saját magukon kívül. Belénk volt
kódolva, egyenesen a DNS-ünkbe, hogy önkényesek, hisztisek és lázadóak legyünk.
Ezt jelentette tinédzsernek lenni – a határok feszegetését.
Most, hogy ismételten magamra maradtam,
hiszen Bons és Nate elutaztak, nem találtam jobb elfoglaltságot önmagam
kigúnyolásánál, vagy sajnáltatásánál, ami bármennyire is érdekfeszítőnek
bizonyult, hamar ráuntam. Ujjaimmal a hajamba túrtam és azon elmélkedtem, mit
kellene vinnem a tombolára, mert hiába próbáltam kibúvókat találni, egy részem
igenis vágyott a társaságára. Az Ő társaságára.
A jobb oldalamra gurulva, az
éjjeliszekrényemre helyeztem a borítékot, közvetlen a többi tetejére és egy
lapos ásítást követően a szekrényemhez battyogtam. Magamra húztam az első
ruhát, ami a kezeim ügyébe keveredett – egy piros farmernadrágot, egy fehér
toppal és egy bézs szín, szőrmés mellényt -, majd feltúrva a legfelső polcokat,
megtaláltam a tökéletes ajándékot. Egy apró testű, óriás fejjel megáldott
plüsskutyust, amiért annak idején heteket rimánkodtam, s amit a szüleim
megvettek nekem a nyolcadik születésnapomra. Régebben nem tudtam elaludni
nélküle, mára viszont már kinőttem, és feleslegessé vált. Ami másnak szemét,
valakinek még kincset is érhet, tartotta egy mondás, bár abban biztos voltam,
hogy az idézetem nem volt minden helyen pontos.
-
Anyu, nem lenne gond, ha benéznék a plázába? – kérdeztem a lépcső tetejéről,
így a hangom oly hangosra sikeredett, hogy bejárta az egész házat, annak minden
zugával együtt. Kezemmel a bakancsom után nyúltam, és már a bekötésével
bajlódtam, amikor valaki megköszörülte mögöttem a torkát. Nem kellett tudósnak
lennem ahhoz, hogy rájöjjek ki lehetett az illető, hiszen én voltam az, aki
megszólította, ezzel kivívva figyelmét, és felszínre hozva szülői aggodalmát.
-
Levél? – Nem volt szükség válaszra, így egy apró biccentéssel lerendeztem az
egészet és a sapkám felé kaptam, amit egy laza mozdulattal ráhúztam a fejemre, és az ujjaimmal épp a vörös tincseimet rendezgettem, amikor újabb kérdés érkezett
felém – Mikor jössz?
-
Nem tudom. Még sosem voltam jótékonysági vásáron. Attól függ, mennyi segítő
kézre van szükségük. – A sapkához színben passzoló, fekete sálam megkötését
követően már csak a kabát volt hátra, ami nem tellett bele fél percbe, és már
rajtam is volt. Mosolyogva néztem farkasszemet anyuval, aki tetőtől talpig
végigmérte a megjelenésemet. Bár nem foglalkoztam sokat az öltözködéssel,
határozottan sikerült kitennem magamért, és ez neki is feltűnt.
-
Hát persze, segítő kézre mindenkinek szüksége van. Ha jól gondolom az a fiú is
ott lesz, de mint már reggel mondtam… – látszott rajta, hogy egyéb
megjegyzésekkel is megajándékozott volna, de nagy szerencsémre az egyetlen
ember, aki képes volt belé fojtani a szavait, belépett az ajtón. Apu haja tele
volt fehér hópihékkel, amitől, amúgy fiatalos vonásai egy bolti télapó
gúnyájába öltöztek.
Elkerülve az esetleges kettő az egy elleni
felállást, gyors puszit nyomtam anyu arcára, megöleltem aput és egy hangos
köszönést követően kiléptem a fagyos utcára.
A fülemben még akkor is ott lógott a fülesem,
amikor leszálltam a buszról. A hatalmas jármű pöfögve állt tovább, míg én a
bejárat felé sétáltam. Nagyon sokan voltak a parkolóban, és még annál is többen
próbáltak egy-egy üres helyre bukkanni, szinte lehetetlenül. A tenyereimet a
zsebeim mélyére száműzve, átléptem a bejáratot, melynek mozgásérzékelőkkel
ellátott ajtaja anélkül nyílt ki előttem, hogy komoly izomerőt alkalmaztam
volna.
A törzshelyünkké vált Kávézó csupán pár
lépésnyire volt a több méter magas, giccses fenyőfától, és szintén ennyire egy
óriási, fából készült bódétól. Az emberek által kreált tömeg még a
leárazásokkor is sokkal kisebb szokott lenni, így kellőképp meglepődtem a
hangzavartól, amitől alig lehetett hallani a karácsonyi dallamokat. Levettem a
kabátomat és leadtam a rögtönzött ruhatárba, majd a nyakamat nyújtóztatva,
ismerősök után kutakodtam, mind hiába. Még a mellettem lévő embereket is alig
tudtam végigmérni, nem hogy a tíz polgárral arrébb elhelyezkedőket.
Reményvesztetten és kissé csalódottan álltam be egy kacskaringós sorba, mely az
ÖNKÉNTESEK felirattal ellátott pulthoz vezetett. Unalmamban a körömlakkomat
piszkálgattam, majd amikor már ezt is meguntam, a hajam végét vettem célba.
Vörös tincseim már a melleim alá értek, aminek nagyon örültem, de a sok vasalás
következtében igen megszenvedték a növesztést, így elhatároztam, hogy amint
lesz időm, beugrom a fodrászhoz, aki a plázában dolgozott, és akit Ebonyval jó barátokhoz méltán, minden második hónapban meglátogattunk.
-
Hogy hívják, kedveském? – Egy idősebb, körülbelül a nagyival egykorú, ráncos nő
mosolygott rám, amikor egy évtizednek tűnő idő múltán végre valahára sorra
kerültem.
-
Rose Blackwell – motyogtam, mire az orrom alá dugott egy hosszú, csíkozott
papírlapot, amit alá kellett írnom. Miután kiértem a sorból, ismételten a
jelenlévőkön legeltettem a szemeimet, amikor csodák csodájára megtaláltam egy
ismerős szempárt, melyek pontosan engem bámultak. Gyorsan a fülem mögé tűrtem
egy kósza tincset, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy a ruhám minden egyes
négyzetcentimétere a helyén volt – nem csúszott félre, fel vagy hasonlók -,
vagyis nem mutatott túl sokat, akkor felszegett fejjel és egy magabiztos
mosollyal közelebb sétáltam Danielhez.
-
Szia. Épp téged kerestelek – vallottam be. Szemeimmel, bár nehezemre esett nem
a föld felé szegezni őket, egész idő alatt az éjfekete pupilláiba meredtem,
melyeket egy hajszálvékony, éjfél-kék vonal választott el világoskék
íriszeitől. Mindig is irigyeltem a szemeit, már azóta, hogy egymás mellé
osztottak minket a laborban.
-
Tényleg? – őszinte meglepettség visszhangzott a hangjában, amitől kicsit
megijedtem, de ennek ellenére keményebb maradtam, mint egy tengerparti szikla. Nem
akartam kimutatni a felszínre kívánkozó értetlenségemet, hiszen úgy gondoltam,
hogy azzal csak kínos szituációba kevertem volna magam; ennél is cikisebbe. Miért csinálod ezt? Ilyen sokat jelent számodra
ez a hülye játék? Egyáltalán ráléptél már a pályára, vagy egyedül futom a végeláthatatlan
köröket? Ki lehet a játékmester, ha mégsem te vagy az?
-
Sziasztok – egy kellemesen csengő, mély tónusú hang szólalt meg, közvetlen
mögöttem, mire reflexszerűen oda kaptam a fejem. Kis híján fellöktem őt,
annyira hevesen tettem meg ezt a mozdulatot, és az, ami megakadályozott abban,
hogy a seggemre essek Daniel előtt egy vékony, mégis izmos kar volt. Elnyílt
ajkaim között kierőszakoltam egy köszönömöt, végül alaposan végigmértem a megmentőmet. Sötétbarna haja ugyanilyen mély színekben tündöklő íriszekkel
párosult. A srác napbarnított bőre természetesnek hatott, egyáltalán nem
hasonlított azokra a szolis pávákra, akik az osztályomba jártak. Ajkai teltek
voltak, hívogatóak, és a mosolya egészen a füléig ért. Bele tellett pár hosszúra
nyújtott pillanatba, mire rájöttem, hogy ezeket a vonásokat már láttam valahol, és még pár másodpercbe, mire felismertem bennük a pincérsrác személyét. Azét a
fiúét, aki nap-nap után kihozta nekünk a rendeléseinket, amikor a barátaimmal a
Kávézóban bandáztunk.
-
Csá, haver! – Daniel gyorsan lepacsizott az újonnan érkezővel, majd megérintve a
hátamat, gyengéden a barátja közelébe lökdösött, nem mintha nem álltam volna
már így is elég közel hozzá. – Rose – fordult felém -, ő itt Aaron. Az egyik
legjobb barátaim egyike. A kávézóban dolgozik, ami az apámé.
Aaron biccentett egyet, amitől a haja
megmozdult a feje tetején. Tekintete elidőzött az arcomon, a kelleténél kicsit
hosszabb ideig, majd megakadt a nyakamon. Megforgattam égszínű íriszeimet, és
elkönyveltem magamban egy tuskónak, hiszen ő is csak olyan volt, mint a pasik
nyolcvan százaléka. Ha meglátott egy számára megfelelő méretű dekoltázst, már
képtelen volt a lányok szemeibe nézni.
A tekintetemmel ölni lehetett volna, azonban
ő ezt nem vette észre, hiszen még mindig pár centivel lejjebb időzött a
szemeivel. Erőltetetten és kissé idegesen köszörültem meg a kiszáradt torkomat,
mire mind a két fiú értetlenkedve konstatálta cselekedetemet. Tipikus… el sem kellett volna jönnöm. Magamban
fortyogtam, akár egy kitörni kész vulkán, és bár olykor a láva lomhán és
csöndesen folydogált a felszínen, az én esetemben ezt az opciót már az első
másodpercben elvetette.
-
Nos, ha kellőképp kiszórakoztad magad – emeltem fel íves szemöldökeimet, mire
ajkába harapva, még megengedett magának egy utolsó pillantást – akkor
elmondanátok, hogy működik ez az egész jótékonyság? A beugró ajándékot már
leadtam az idős nőnek, aki elkérte az aláírásomat, de a tömeg miatt nem
hallottam a további utasításait.
-
Egyszerű. Amikor már elegen leszünk, idejön az egyik szervező és csoportokra
oszt minket. – Alig, hogy Daniel ajkait elhagyták a szavak, már is megérkezett
egy alacsony termetű, anyuval egyidős nő, aki a velünk szemben felállított
emelvényről nézett le ránk, nagy, hamuszürke szemeivel. A szájához emelve egy
apró tárgyat, teljes erejével belefújt a sípjába, ezzel csendre utasítva a
jelenlévőket.
-
Hölgyeim és uraim. Pillanatokon belül kezdetét veszi a jótékonysági akciónk.
Megkérek mindenkit, hogy kövesse a számára kiadott instrukcióimat – eddig észre
sem vettem, hogy a kezeiben ott szorongatott egy hófehér papírlapot, de amint a
szemei elé emelte, már én is megpillanthattam a regisztrációs táblázatot.
Ujjaimmal beletúrtam vörös tincseimbe,
miközben hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem testemnek minden csepp
kilogrammját. Nem volt mit szégyellnem, igenis szorongtam, hiszen semmiképp sem
akartam az egész napot holmi idegenek között tölteni. Minden porcikám tiltakozott
az ismeretlenekkel való kommunikáció ellen és azon kaptam magam, hogy már annak is
örültem volna, ha Aaron és én egy csapatba kerültünk volna. Hiszen neki
legalább már a nevével tisztában voltam; bár kétség kívül Daniel személye volt
az, ami száz százalékig lenyugtatta volna felborzolt idegeimet.
-
… Liliana Anderson, Peter McKenzie, Eleanor Thompkins és Aaron Davis. Maguk a
jobb oldali bódéhoz sétálnak majd, ahol kiválogatják a selejt adományokat.
Törött játékok és miegymás – képtelen voltam megállni, hogy ne nézzek rá a
mellettem álldogáló fiúra, ahogy azt is, hogy ne nevessem el magam hitetlenkedő
arckifejezése láttán.
-
Ezt megszívtad haver!
-
Ne szóld el magad, lehet, hogy te rosszabbul jársz. – Dan és Aaron egy megjátszott
bunyóval rendezték le nézeteltéréseiket, amiben végül a pincérsrác győzedelmeskedett
egy tökéletesen végrehajtott leszerelő technika segítségével – más szóval, hátrahajtotta
Daniel karját, és úgy fogta akár egy satu. Az ellenfelének még csak esélye sem
volt.
-
… Christina Forbes, Rose Blackwell, Timothy Judge és Daniel Deffo. Maguk a
csomagoló részlegen lesznek, ahol, ahogy a nevéből már kiderülhetett, be fogják
csomagolni a szétválogatott ajándékokat. Csak ügyesen! – Egy megkönnyebbült sóhaj
szökött ki, eddig görcsösen összepréselt ajkaimon. Az izmaim jól láthatóan
ellazultak, bár magam sem tudtam, hogy egyáltalán mikor feszítettem be
őket. Úgy látszik ez is csupán egy ösztönös mozdulat volt, mint a körömrágás
vagy a szájharapdálás, amit minden alkalommal bevetettem, valahányszor kínos
szituációba keveredtem.
Nem egészen tíz perccel később minden ember
elfoglalta a neki kijelölt bódét, csak úgy, mint Daniel és én. Sosem gondoltam
volna, hogy egy G&G rendezvény ennyire vicces és magával ragadó tud lenni,
bár az is megeshet, hogy a társaság javította fel az amúgy dögunalmas óráimat.
-
Ez az Aaron elég fura, nem? – kérdeztem, amikor egy plüssmaci került a kezeim
ügyébe. Nem szerettem mások háta mögött furkálódni, vagy hasonlók, de
egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne kérdezzek rá. Azok a sötét szemek,
melyek képesek voltak a mélybe rántani, melyekre nézve úgy érezted, bármelyik
pillanatban széteshet a gondosan felépített világod. Eddig sosem vettem észre
őket. Talán azért, mert rá akartam kontrázni Bons röhejes ötletére, miszerint a
Kávézóban dolgozó, összes, húsz év körüli pincérnek tetszettem. - Honnan
ismered? Még sosem láttam a suliban.
-
Már kiskorom óta a legjobb barátom. Még az óvodában ismertem meg és lehet, hogy
néha fura, de ki nem az? Amúgy meg a Brookfield High School-ban végzős, mi
pedig a Hillcrest-ben, ezért nem láthattad – az ajkamba harapva próbáltam
oldani a bennem felgyülemlett idegességet, mely egy maréknyi szégyenérzettel
keveredett. Nem kellett volna elítélnem őt öt másodpercnyi ismeretség után.
Olyanná váltam, mint azok az emberek, akiket mindig is megvetettem. Régen
rengeteget csúfoltak a feltűnően vörös hajam miatt; nem értettek, mégis
elítéltek. A tenyerem izzadni kezdett és többször is megremegett a kezem,
miközben a ragasztószalaggal bajlódtam.
-
Öhm, és tudod már, hol töltöd a Szilvesztert? – próbáltam terelni a témát,
több-kevesebb sikerrel. Éreztem, ahogy az arcomból kiszökött minden egyes
vércsepp. Sápadt lettem, akár egy hófödte hegycsúcs. Majd, mintha felolvadt
volna bennem egy egész jégtömb, visszaszállt az orcámra az összes hiányzó szín;
pipacsvörössé változtatva a fejem. A fülem mögé tűrve egy elkószáló tincset,
felszabadítottam szemeimet eddigi vakságukból és újra munkához láttam.
-
Lesz egy buli Aaron házában, száz, hogy ott leszek, na és te? – Dan hangjában
nem találtam semmiféle haragot – azonban a lelkiismeretem helyette is elítélte
saját személyem. Mély, rekedtes tónusa őszinteségtől csillogott, mintha tényleg
érdekelte volna a sorsom, amiért nagy mennyiségű hálát generáltam az irányába. Abban
a pillanatban meg akartam köszönni neki a nyakláncot és a rózsát, mégsem
tettem, hiszen eddig semmiféle jelét sem adta annak, hogy ő lett volna a
titokzatos feladó – azon kívül persze, hogy mindenhol jelen volt, ahova a
levelek irányítottak.
-
Otthon… - zavaromban egy újabb szalag felé kaptam, amit egy gyors nyisszantás
után kisebbre vágtam, hogy tökéletesen illeszkedjen a szívecskés csomagoláshoz .- ... azt hiszem. Nate és Bons elmentek és nélkülük már nincs kedvem elmenni
sehova, hisz kevés embert ismerek olyan jól, mint őket.
-
Igen, Nate mondta, hogy szeretné meglepni Ebonyt. Én ajánlottam a helyet –
vicces volt, ahogy Dan kihúzta magát és felemelte az állát, ezzel kimutatva,
mennyire büszke volt magára. Egy röpke másodpercig azt hittem, hogy megveregeti
a saját vállát, de addig már nem ment el. Ajkaim nem bírták megállni, hogy ne
mosolyodjanak el, így egy önkénytelen mozdulatsorozat következtében egy felfelé
ívelő vonallá változtak. - Amúgy meg, engem ismersz és most már Aaront is. Mi
lenne, ha velünk jönnél?
-
Nem is tudom – egy részem vágyott a társaságára, viszont a másik
reményvesztetten kapaszkodott a saját maga által kialakított biztonságérzetébe,
mely az otthonához kötötte. Az én otthonomhoz, ami anyuék mellett volt.
-
Ne kéresd magad, jössz és kész.
Kijelentését követően felszabadultabb lett a
hangulat, és nem sokkal később már a csapatunk többi tagja is beszállt a
beszélgetésünkbe. Kiderült, hogy egytől-egyig nagyon jó fejek, kivéve talán
Timothy-t, aki félrevonulva saját kis világába, monoton már-már robotokhoz hasonló
mozdulatokkal csomagolta az ajándékokat. A pláza légterét betöltötte a
szünetekben felszolgált mézeskalács és a fahéjas tea édes illatfellege. A
hangszórókból hangosan üvöltöttek a klasszikus és az újszerű karácsonyi dalok,
melyeket az általunk generált nevetés sem volt képes felülmúlni, pedig
határozottan megpróbálkoztunk vele.
Csupán egyszer találkoztam Aaronnal,
amikor hozott Danielnek és nekem egy tányérnyi almás pitét, és akkor, kapva az
alkalmon, elnézést kértem tőle a bunkóságom miatt, amit nagy megkönnyebbülésemre
el is fogadott. Talán az a pillanat tehetett arról, hogy a nap végére
mindennemű tüske nélkül tértem nyugovóra, Bennel az ölemben, aki kikönyörögte,
hogy nézzük meg a Grincset, ahogy azt minden évben tettük. Ez nálunk ugyanis családi hagyománnyá vált.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésAh, most összeszedem a gondolataimat, mert már rengeteg minden kavarog bennem. Először is, én biztos vagyok benne, hogy Daniel az ismeretlen idegen, hanem Aaron - akinek a nyakláncos-dekoltázsos - részén kitűnően szórakoztam. Nagyon tetszik ez a blog, te jó ég, mennyire, egyszerűen a szívembe lopta magát, szerintem jövő télen is ezt fogom olvasni, hiszen iszonyatosan aranyos és jó! Komolyan le a kalappal előtettek! <3
A szereplők egytől-egyik szimpatikusak, kidolgozottak, eredetiek, szerethetőek, ahogyan a történet is. Tökéletes az egész, erre nincsenek szavak, nagyon megszerettem ezt a blogot, egy élmény olvasni! <3333333
Töménytelen puszi, Azy
UI: Amúgy csak most jutott eszembe, hogy ugye külön-külön írjátok a részeket, de annyira összhangban vagytok, hogy Rose gondolatiban ezt nem lehet észrevenni, hibátlanul csináljátok! <3
Drága, édes, kedves, cukorborsó Azy!
TörlésIgen, ennyire biztos vagy benne, hogy nem Daniel az? Meglepő, igazán meglepő, főleg, hogy Aaronra gyanakszol. Reméltem, hogy lesz, akinek tetszeni fog a nyakláncos-dekoltázsos rész, hiszen nekem ez az egyik kedvencem ebben a fejezetben. Köszönjük szépen, nagyon örülünk, amiért tetszik a blog, és bevallom, először még úgy indult, hogy egy egyszerű novellát fogunk együtt írni, de boldog vagyok, amiért ez lett belőle.
Tényleg? Már nekem is feltűnt, hogy nagyon hasonlítanak a gondolataink Cher-rel, de az, hogy te is észre vetted, nos... határozottan megnyugtatott, hiszen nem lenne túl előnyös ha Rosenak személyiség szakadása lenne. <33
Millio puszi Xx nagyon szeretlek <33
ui.: tudom, elég szedett-vetett válasz lett, amit bepötyögtem, de remélem azért érthető egy-két dolog és nem olyan vészes, mint amilyennek én gondolom <3