Sziasztok :)
Huh, el sem hiszitek, mennyire hiányzott már ez a blog. Örülök, hogy végre ismételten Rose bőrébe bújhattam, s bár már nincs tél, azért remélem, hogy ennek ellenére tetszeni fog a rész.
Mindkettőnk nevében szeretnék megköszönni minden díjat, kommentárt és pipát. Annyira aranyosak vagytok! Jobb olvasókat aligha kívánhatnánk ^^
Jó olvasást! Millio puszi Xx
szerecsendio
Baráti kapocs
2013. december 30.
(hétfő)
Reggel hulla fáradtan ébredtem, hiszen egész
éjszaka attól rettegtem, hogy a szüleim rám törik az ajtót és elhurcolnak egészen
az Északi-sarkig, amiért kiszöktem. Talán sokkal könnyebb lett volna elviselni
a büntetésüket és a kiabálásukat, mint a bűntudatot, ami egyfolytában a
fejemben gúnyolódott.
Lassan fordultam az oldalamra. A tegnapi
nappal ellentétben, ma semmi kedvem sem volt lemenni reggelizni, főleg, hogy
anya feltehetőleg még mindig itthon tevékenykedett – ugyanis általános iskolás
tanítóhoz híven, ő sem dolgozott a szünet alatt. Ujjaimmal beletúrtam vörös –
és igencsak rakoncátlan – tincseimbe, majd ezt követően megdörzsöltem fáradt
szemeimet. Ahogy kiélesedett a világ, megpillantottam a tegnap este kapott
papírzacskót, amiről a nagy akrobatikus mutatványaim okozta sokk következtében
teljesen megfelejtkeztem. Vajon mi lapulhatott a belsejében? Feltehetőleg egy
pohár kávé, amit azzal a lendülettel, hogy kiszállok a paplan alól, önthetek
is ki a lefolyóba. Hidegen ugyanis még az aszalt szilvának is finomabb íze
volt, mint annak a löttynek, amit a kávézóban árultak.
Végül a kíváncsiságom győzedelmeskedett a
lustaságom felett, és mivel a titokzatos leveleimre nemigen számíthattam, a
tasak tartalma legalább akkora izgalommal töltött el, mint az ismeretlen srác
sorai. Sovány vigasz, de azért igaz.
Összerezzentem, ahogy a mezítelen talpam
megérintette a hideg padlót, de ezzel mit sem törődve, ujjaimmal a barna zacskó
után nyúltam. A belsejében azonban nem várt tárgyra bukkantam: egy apró
dobozkára, ami egy csokoládés muffint és egy megsárgult levelet tartalmazott.
Bár a korgó gyomrom örült az édességnek, az üzenet sokkalta inkább
megcsiklandozta a fantáziámat.
Kedves Rosie,
Mit szólnál hozzá, ha
ma megismételnénk a tegnapi mutatványodat? Várunk a házatoktól egy saroknyira.
Ha gyors vagy, együtt mehetünk dolgozni – ugyanis reggeli műszakkal kezdünk.
Délután pedig csinálhatnánk valamit, még mielőtt felakasztod magad unalmadban.
Persze, csak ha elég bevállalós vagy. Legkésőbb nyolckor elindulunk. Veled,
vagy nélküled.
Siess, Daniel Xo
Semmi ismeretlen idegen, semmi Drága Rose…
még csak a betűk sem hasonlítottak. Nem tudom, mi fájt jobban. Az, hogy én
naiv, elhittem, hogy többet is érezhet irántam, mint barátság, vagy az, hogy
ezzel kifogytam a lehetséges jelöltekből. Talán mindkettő egyformán.
Mindenesetre a cukros finomság elegendő boldogsághormont tartalmazott ahhoz,
hogy mosolyogva forduljak az éjjeliszekrényem felé. Azonban a vidámság hamar
tovaszállt, amikor megpillantottam az apró óra digitális kijelzőjét, ami
pontosan hét óra, ötven percet mutatott. Helyesbítek: ötvenegy percet.
Kapkodva rohantam a szekrényem felé, kis
híján megbotlottam a tegnapelőtti ruhahalomban, ami még mindig a szoba közepén
éktelenkedett, ugyanis a szökési tervem tökéletesítése közben aligha volt időm
a rendrakásra. Plusz: túlontúl sértett voltam ahhoz, hogy a szüleim kedvében
járjak. Nem foglalkoztam vele, mi került a kezeim közé – gyorsan magamra kaptam
egy halványbarna, már-már bőrszínű felsőt és egy sötétebb nadrágot, amit egy
általam szeretett, szőrmés mellénnyel párosítottam. A hajamat laza kontyba
csavartam, majd egy alapos, mégis sietős fogmosást követően már fél lábbal az
ablakban termettem. Csak akkor vettem észre, hogy a gondosan összeeszkábált
kötelemből hiányzott egy darab. Ha nem féltem volna attól, hogy ezzel
felvonhattam volna magamra a figyelmet, minden bizonnyal – rám nem jellemző mód
– hangos káromkodásba kezdtem volna, így viszont az ajkamba harapva, gyors
gondolkodásba kezdtem. Abban a pillanatban bármit megadtam volna a reggeli
kávémért, ugyanis koffein nélkül olyan volt az agyam, mint egy olajozatlan
gépezett. Semmire sem mentem vele.
A fejemet lassan oldalra fordítottam, így
megbizonyosodhattam róla, hogy már csak öt percem volt arra, hogy eljussak a
találkozópontunkra. Bezzeg, ha tegnap este megnéztem volna azt a levelet! Jobb
ötlet híján átlendítettem a másik lábamat is, és lassú, de biztos mászásba
kezdtem, abban reménykedve, hogy az utolsó két méteren nem fogom összezúzni a
testemet. Ujjaimmal görcsösen szorongattam a durva anyagot, míg belül monoton
számolásba kezdtem. Három. A szívem hevesen dobogott a gondolatra, hogy
bármelyik pillanatban leeshetem, így nem túloztam volna, ha kijelentem:
halálfélelemmel küszködtem. Kettő. Az egyik ujjam elengedte a kötelet, míg a szemeim olyannyira összepréselődtek, hogy semmit sem láttam. Az irányok
elvesztek, és hirtelen azt sem tudtam: fiú voltam-e vagy lány. Egy. Egy halk
sikoly szökött a napvilágra a torkom mélyéről, ahogy magával ragadott a gravitáció és
zuhanásba kezdtem. Végül egy tompa puffanással értem földet.
Nem volt túl sok időm arra, hogy rendbe
szedjem magam – így még arra sem vettem a fáradtságot, hogy leporoljam a
fenekemet. Azonnal talpra szökkentem és rohantam, ahogy csak tőlem tellett.
Hálát adtam az égnek, amiért annak idején Bons képes volt elrángatni pár kardió
edzésére. Anélkül bizonyára már a második ház után kidőltem volna. Éreztem,
ahogy a tüdőmből minden csepp oxigén az éterbe szökött, ahogy azt is, hogy az
izmaim teljesen megfeszültek; mégsem lassítottam.
Már
csak méterek választottak el a céltól, amikor meghallottam egy autó motorjának
jellegzetes, doromboló hangját. Megtorpantam, és a térdeimre támaszkodva,
lihegve fordultam a zaj irányába: egy királykék Skoda fordult rá a főútra,
benne két igencsak ismerős alakkal.
-
Álljatok meg! – kiáltottam, de mintha a falnak beszéltem volna. Egyszerűen
észre sem vettek, mi több, mintha puszta heccelésből nyomták volna tövig a
gázpedált. S talán már rég a Kávézó parkolójában röhögtek volna – na jó, enyhén
túloztam -, ha nem állt volna az útjukba egy pirosra mázolt jelzőlámpa. Mosolyogva és igencsak fáradtan futottam utánuk, abban reménykedve, hogy a szerencse
ezúttal a pártomra áll. – Várjatok meg!
Ujjaimmal megkocogtattam az anyósülés felőli
üveget, mire azt ott pihenő Aaron volt olyan kedves és letekerte az ablakot.
-
Hát téged meg mi lelt, Virágszálam? – legszívesebben bevertem volna neki, de
jelen helyzetben túlságosan kimerült voltam, már magához a beszédhez is.
Szerencsére a fiúk vették a lapot és kinyitották nekem a hátsó ajtót. Úgy
nyúltam el a puha huzaton, mintha egy ötcsillagos szálóda legpuccosabb
lakosztályában pihentem volna le, de azon kívül, hogy nevettek rajtam egy jót,
egyetlen gúnyos megjegyzést sem kaptam. Talán tényleg kedveltek annyira, mint
egy barátot szokás – gondoltam magamban, majd becsuktam a szemeimet, és
hagytam, hogy magával ragadjon a sötétség… ami mindössze öt percig tartott.
-
Én értem, hogy megerőltető volt a reggeli kocogás, és, hogy mindent megtettél,
hogy velünk jöhess, de szeretném bezárni a kocsit – kelletlenül a másik
oldalamra fordultam, mintha ezzel elérhettem volna, hogy békén hagyjanak. Akkor
még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel csak adom alájuk a lovat.
Egy izmos, mégis vékony kéz fonódott az
oldalam köré, és rángatott ki az álmaim ingatag fellegvárából. Szemeimet
olyannyira összepréseltem, hogy semmit sem láttam a Nap fényes sugarain kívül,
melyek szinte elvakítottak, ahogy a tegnap este esett friss hóról
visszatükröződtek. Karjaimat automatikusan a támadom nyaka köré fontam –
ugyanis semmi kedvem sem volt a padlóra esni; ismét -, a fejemet pedig a nyaka
és a válla közötti, természetes mélyedésbe fúrtam. Úgy viselkedtem, mint egy
jóllakott óvodás. S kicsit talán úgy is éreztem magam.
-
Csak öt percet! – könyörögtem, mire az engem fogva tartó egyed minden egyes
lépésénél megrázkódott, hála önfeledt kacagásának. Igazából magam sem értettem,
hogy merülhettem ki ennyire – talán azért voltam ilyen álmos, mert a tegnap
estét szó szerint átvirrasztottam.
-
Kár, hogy ilyen hamar kidőltél, kicsi lány. Azért ne aludj sokáig – éreztem,
ahogy valaki rám terített egy nehéz pokrócot, de mire feldolgozhattam volna a
történteket, a testem már újra könnyű volt, akár egy bárányfelhő – elaludtam,
mintha csak most kezdődött volna az éjszaka.
Egy hangos sikolyra ébredtem, amitől szó
szerint lefordultam a padról, mely eddig az ágyamként funkcionált. Hála
természetfeletti – engem is meglepett, hogy egyáltalán rendelkeztem hasonlókkal
– reflexeimnek, négykézlábra érkeztem, így a kezdeti sokk múltával,
farkasszemet nézhettem a zavaró egyeddel, aki sikeresen felébresztett. Kellett
egy kis idő, mire rájöttem, hogy a tegnap látott, barna hajú lány pislogott rám
értetlen, nagy szemeivel.
-
Te meg mégis hogy kerülsz ide? – ajkaimat szólásra nyitottam, de még mielőtt
kibökhettem volna bármiféle épkézláb magyarázatot, vagy kifogást, a bejárati
ajtó kitárult és két, hasonlóan értetlen szempár köszönt vissza az
ajtófélfától.
-
Ó, én pedig már azt hittem, valakit gyilkolnak.
-
Deffo! Te hoztad ide? Itt csak a személyzet tartózkodhat – tromfolta le a
vicces kedvében lévő fiút, mire az bűnbánó pillantásokkal próbálta engesztelni
a vérmes szépséget. Mert meg kellett hagyni, igenis szép volt. Azok a zöld
szemek, melyek képesek lettek volna megolvasztani egy egész jéghegyet…
-
Ami azt illeti, én voltam – bár Aaron szemében semmiféle megbánás sem
tükröződött, a szájában megbújó mosoly pedig csak fokozta a már így is
feszélyezett helyzetet, én valamiért hősiesnek találtam, ahogy kiállt a
barátjáért. Tényleg kedves volt tőle.
-
Meg sem lepődöm…
-
Én azt hiszem, megyek. – Gyorsan felnyaltam a földről a telefonomat, ami kiesett
a zsebemből, majd egy kis ruhaigazítást követően elindultam a fiúk felé –
ugyanis az volt az egyetlen járható út.
A testem teljesen nekinyomódott a keretnek,
ahogy átverekedtem magam Davis mellett, aki mintha csak direkt állt volna az
utamba. Azonban nem nyúlt a karom után és még csak a szavaival sem marasztalt.
Nem tudom miért, de rosszul esett, hogy ilyen könnyen megfeledkeztek rólam,
amikor úgy volt, hogy együtt töltjük a délutánt.
Kelletlenül fordultam a falra szerelt óra
irányába, ami valamilyen csoda folytán, már délután egyet mutatott. Mivel semmi
kedvem sem volt letesztelni, vajon anyu észrevette-e, hogy ismételten
kiszöktem, jobb ötlet hiányában a sarokban elhelyezett, asztalba szerelt
laptopok felé somfordáltam. Alighogy leültem a fából készült, mégis kényelmes
székek egyikére, rájöttem, hogy az éppen aktuális jelszóért cserébe fizetnem
kellett volna a pincérek egyikének. Ahhoz viszont, érthető okokból, semmi
kedvem sem volt – így karba font kezekkel és üveges szemekkel bámultam a
monitort, hátha ezzel sikerül elérnem, hogy bekapcsoljon a gépezet. Nem
sikerült…
-
pinkcica88 – értetlenkedve fordítottam oldalra a fejem, mire egy mosolygós, égszínkék
szempárral találtam szemben magam. – Bocsánat az előbbi közjátékért. Cassidy
már csak ilyen…
-
Karót nyelt?
-
Inkább úgy fogalmaznék: Olyan lány, aki nem szereti a meglepetéseket. – Az,
ahogy a sikoltozó pincérlányról beszélt, csak még inkább bebizonyította a
reggeli észrevételemet: bizony, nem ő volt az a srác, aki napok óta
különösebbnél különösebb levelekkel bombázott. Az egyik szemem sírt, az engem
ért veszteség okán, a másik viszont mosolygott, hiszen ez alatt a pár nap alatt
igencsak szoros barátság alakult ki közöttünk. Ebből kifolyólag pedig
szerettem volna boldognak látni.
-
Szeretnék rendelni egy karamellás kávét. Majd holnap kifizetem, ígérem. Csak a
nagy sietségben elfelejtettem a pénztárcámat.
-
Túl nagy a számlád, Rosie – megforgattam a szemeimet, mire nevetve, de felírta
a rendelésemet.
Alig öt percébe telt, és megkaptam a reggeli
– jelen esetben délutáni – frissítőmet, ami kellemesen átmelegítette a
végtagjaimat. Ujjaimmal gyorsan pötyögtem a billentyűzeten, mire lassacskán
összeállt az általam alkotott monológ, amit egy enter segítségével elküldtem
legjobb barátnőmnek. A kijelző szerint online volt, így valamivel boldogabban és
tele leplezett reménységgel bámultam a színes monitort. Muszáj volt beszélnem
vele! Méghozzá a lehető leghamarabb. Ahogy a tenyereim közt szorongattam a
papírpoharat, egyre türelmetlenebbé és türelmetlenebbé váltam. De ezúttal sem
kellett csalódnom a legjobb barátnőmben.
A videó-ablak oly hirtelen ugrott a
képernyőre, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy leforduljak az ülőalkalmatosságról.
-
Szia! Jaj, na végre, hogy látlak! – Bons mosolygós arca elfeledtette velem a
szobafogságot és a sikertelen próbálkozásaim által kreált csalódottságomat.
Kipirult orcáján látszott, hogy nem rég jöhetett vissza a szauna okozta
pihentető kényeztetésből, amiért egy részem irigykedett rá. De csak egy
aprócska részem, amit hamar el is nyomtam. Ennél ugyanis sokkalta fontosabb
dolgokat kellett megvitatnunk.
-
Szobafogságban vagyok, de kiszöktem. El tudod ezt képzelni? Én… én, a mindig
tisztelettudó lány kiszöktem otthonról – úgy hadartam, mint még soha. Talán
csak tegnap, amikor mindezt előadtam a két idiótának. Ebony szemei elkerekedtek, és rá nem jellemző módon, egy pillanatra még a szavak is a torkán
akadtak. De csupán egy rövidre nyúlt másodperc erejéig.
-
Ez nem semmi, kisanyám. De én már azt sem értem, hogyan kerültél szobafogságba.
Kérlek, az elején kezd! – A képernyő hirtelen mozgásba lendült, de mindez
csupán addig tartott, amíg az éppen nyaraló barátnőm meg nem találta a számára
legkényelmesebb pozíciót: hason feküdt, könyökre támasztott állal.
-
Okés, de csak röviden, mivel már pusztán azzal, hogy elmesélem, fennáll a
veszélye annak, hogy az őrületbe kergetem magam... – S ahogy azt előre mondtam,
tömören összefoglaltam neki mindent, ami a legutóbbi találkozásunk óta történt.
Kezdve a folytonos levelekkel, a sejtésemről, miszerint Daniel állt az egész
mögött, majd a csúfos leszerepelésemről, amikor rájöttem, hogy csak barátként
tekintett rám, ráadásul égettem magam a csaj előtt, aki valójában megmozgatta a
fantáziáját. Elregéltem az elfeledett házikó eseményeit. Azt, hogy milyen
büszke voltam magamra, amikor megfejtettem a keresztrejtvényeit. Más szóval,
mindent, amit lényegesnek találtam.
-
Ehhez képest az én hétköznapjaim nagyon unalmasan teltek – legyintett, egy
színpadias sóhaj kíséretében. Annyira hiányzott már mindez. Az, hogy valakinek
kiönthessen a szívemet, feledve minden aggályomat. Az hiányzott, hogy mellettem
legyen. Ő maga hiányzott. – De tényleg nincs más jelölted, most, hogy Danielt
kihúztad a listáról?
-
A postás is megfordult a fejemben…
-
Nagyon vicces vagy! – Nem hagyta, hogy befejezzem, bár annak az okfejtésnek
amúgy sem lett volna túl sok értelme. Ugyanis, kizárt volt, hogy az öreg
McGregor bácsi írta nekem azokat a tűzről pattant üzeneteket. S ha őszinte
akartam lenni magamhoz, igazából csak azért hoztam fel a személyét, hogy
eltereljem a figyelmet az igazi jelöltemről. Egyszerűen nem akartam, még csak
esélyt sem adni a lehetőségnek, hogy Ő írta azokat a sorokat. Hogy Ő volt az,
akinek megtetszettem...
-
Szia, Rose! Zavarok? – Ha Bons szemeivel ölni lehetett volna, akkor a mellém
sétáló lány már réges-régen alulról szagolta volna az ibolyát az előbbi kérdése
miatt – ugyanis Ebony utálta, ha megzavartak minket csajos beszélgetéseink
közepette. S bár én sem rajongtam az ötletért, hogy holmi idegenekre pazaroljam
az értékes időmet – ugyanis anyu bármelyik pillanatban betörhetett volna az üzletbe,
hogy egy hatalmas jelenet lerendezése után hazaráncigáljon. Még belegondolni is
fájdalmas volt -, amikor megláttam a lány, ismerős vonásait, valamivel
kedvesebben viszonyultam a társaságához.
-
Öhm… ami azt illeti…
-
Igen! – hallottam barátnőm durva közbeszólását, mire bocsánatkérő pillantásokat
küldtem a jövevény felé.
-
Bons, beszélhetnénk egy kicsit később?
-
Te most lerázol? Rosalinda Black…
-
Nem is ez a nevem! – szúrós szemmel és a monitorra szegezett mutatóujjammal
próbáltam belé fojtani a szavait, mire egy mérges fejrázást követően
elnémította, feltörni kész szidalmait.
-
Ezért még számolunk, drágám. Viszont ha tényleg nem érsz rá, akkor megyek és
megkeresem Natet. Szeretlek – azzal se szó, se beszéd, bontotta a vonalat. Még
hosszú percekkel később is a laptop elsötétült képernyőjét vizslattam, mire
ráeszméltem: Ebony vagy nagyon megharagudott, vagy jobb dolga is akadt, mint az
én rinyálásomat hallgatni. Esetleg mindkettő egyszerre.
-
Sajnálom, én nem akartam… - A mellettem ácsorgó lány kis híján összeroppantotta
a kezében szorongatott papírpoharat, így kötelességemnek éreztem, hogy
lenyugtassam. Ezzel legalább elterelhettem a gondolataimat arról, hogy ma már
másodszorra kosaraztak ki. Először a fiúk, most pedig Bons.
-
Semmi baj. Segíthetek valamiben? – udvariasan magam mellé húztam egy széket,
amin azon nyomban helyet is foglalt egy mélyről jövő, megkönnyebbüléssel
átitatott sóhaj kíséretében.
-
A nevem Christina, tudod, a jótékonysági vásáron találkoztunk. – Így, hogy
szinte a számba rágta az információkat, sikerült teljesen összeraknom a
kirakós, számomra eddig ismeretlen darabjait. Amikor nem folytatta, egy apró
biccentéssel jeleztem, hogy eddig minden tiszta volt. – Gondoltam, megkérdezem,
hogy jössz-e a szilveszteri buliba, ami Daniel haverjánál lesz. Mindenki erről
beszél, neked pedig a barátaid…
-
Igen, szerintem benézek – próbáltam félvállról venni a témát, mintha csupán az
én döntésemen múlott volna, hogy ott leszek vagy sem. Pedig igazából minden a
szerencsén állt vagy bukott. Abban ugyanis kételkedtem, hogy a szüleim a
kedvemért figyelmen kívül hagyják majd a szobafogságomat. Pedig milyen egyszerű
is lett volna a zárka nélkül!
-
Ez remek! Neked van már ruhád? Nekem még nincs és gondoltam, ma délután
körbenézhetnénk a plázában. Van kedved? – Az igazat megvallva, nem sok kedvem
volt a vásárolgatáshoz, főleg úgy, hogy nem volt nálam egy cent sem és ideje
lett volna már hazamennem. De egyszerűen lehetetlenségnek tűnt nemet mondani
ennek a szeleburdi, szőke ciklonnak – így beleegyeztem a halálos ítéletembe.
Szégyellem bevallani, de kölcsön kértem a
fiúktól, azzal a feltétellel, hogy holnap öt-öt dollárral többet kapnak majd
vissza. Ezzel az ajánlattal pedig még a lelkiismeretemet is el tudtam
hallgattatni.
-
Ezt még behajtom rajtad, kis csillag! – kiabálta utánam Davis, amit persze
elengedtem a fülem mellett és Tina mellé lépve, belevetettem magam a fiatalok
által kreált tömegbe. Fura volt úgy költekezni, hogy más pénze csücsült a
zsebeimben, ahogy az is, hogy Bons nem volt velem – arról már nem is beszélve,
hogy a mellettem sétáló lány, akár egy diktátor, rángatott butikról butikra. Ha
nem lapos talpú csizmában lettem volna, feltehetőleg az első negyedóra után
kidőltem volna. Így viszont hatvan kerek percig válogathattunk a megfelelő
darab után kutatva.
-
Gyönyörű vagy! Tényleg – és komolyan annak éreztem magam. Ahogy belenéztem a
tükörbe, a zöld ruha pontosan ott emelte ki a testem domborulatait, ahol
kellett. S pontosan ott takart, ahol szükséges volt. Fehér lábaim egy-egy színben
passzoló topogóban feszítettek, és hála a koktélruha szabásának, mely éppen hogy
térd fölé ért, magasabbnak éreztem magam, mint valaha.
-
Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz!
Játékosan oldalba löktem, majd miután
kifizettük az általunk választott árucikkeket, elbúcsúztunk egymástól, egy Holnap a buliban! mondat kíséretében.
Egy ideig némán néztem, ahogy eltűnt az utca végén, kezeiben ott lóbálva a
reklámszatyrokat, majd a telefonom kijelzőjére pillantva, enyhén sokkos
állapotban vettem tudomásul, hogy délután négy órára váltott a számlap.
Úgy rohantam a busz után, mintha egy
vérszomjas kutya kergetett volna, és később is, amikor már az utcánkban voltam,
hasonló tempóban – azért egy kicsit halkabban – ugrottam a szobám ablaka alá. A
kötél még mindig hanyag mód lógott alá, azonban a tegnap estétől eltérően,
ezúttal nem értem fel a végét. Úrrá lett rajtam a pánik, és hirtelen fogalmam
sem volt róla, hogyan úszhattam volna meg a mai akciómat. Már épp azon voltam,
hogy bevallok mindent, amikor, mint derült égből villámcsapás, jött a
felismerés. A földszinti fürdőszoba!
Szerencsére anyu minden délután
kiszellőztette ezt a helyiséget, így kényelmesen átslisszoltam a keret alkotta
résen. Onnan pedig már csak annyi dolgom volt, hogy felbukdácsoltam az emeletre
és a titkos rejtekhelyemre bújtatott pótkulcs segítségével visszamásztam a
szobám nyújtotta menedékbe.
Drága szerecsendio!
VálaszTörlésWáo, ez a rész, te jó ég! Én már komolyan nem tudom, hogy mit gondoljak, én már tényleg... fogalmam sincs, hogy hogyan lehet ez ilyen fenomenális, és hogy miképpen lehetséges mindig fölül múlni az előző részt. Ez valami elképesztő, annyira imádom az összes karaktert, a helyszíneket, a családot, az eseményeket. Valami olyan elképesztő pluszt tartalmaz! Imádom olvasni, és nagyon boldoggá tesz, amiért ismét jönnek a részek, csodálatosak vagytok, tényleg köszönöm, hogy írjátok! Imádom az egészet! :) <333333333
Millió puszi, Azy
Drága Azy!
TörlésTényleg elállt a szavad? Huh, ez olyan hihetetlen a számomra. Nem tudom, hogy igazad van-e abban, hogy minden rész felülmúlja az azt megelőzőt - örülnék, ha tényleg így lenne, mert az azt bizonyítaná, hogy fejlődünk - de kedves tőled, hogy így gondolod. Az én szívemhez is hozzánőttek a karakterek, már annyira hiányoztak, hogy az leírhatatlan és nagyon örültem, amikor végre valahára ismételten Rose bőrébe bújhattam.
Boldoggá tesz, amiért itt vagy nekünk és olvasol minket, arról nem is beszélve,hogy ilyen kedves szavakkal illeted a történetet. Köszönjük. Csodálatos vagy, nagyon szeretlek <333 <333
Millio puszi Xx legyen kellemes hétvégéd! :)