Drága Olvasóim!
Köszönöm mindazoknak, akik még itt vannak és olvassák a történetet. Borzalmasan hálás vagyok a kitartásotokért, épp ezért próbáltam egy kicsit kedveskedni nektek ebben a részben. Mivel a levelek óta Aaron kissé a háttérbe szorult, úgy gondolom (a kép egyébként is magáért beszél), akik már alig várták, hogy felbukkanjon, azok most örömmel kezdenek majd bele a fejezetbe. Én legalábbis imádtam írni a hozzá kapcsolódó jeleneteket...
Nem is tudom, mit mondhatnék még. Talán csak annyit, hogy jó olvasást!
Millio puszi Xx
Édes szabadság
2014. január 4. (szombat)
A hajam kócosan hullott a párnára, és ahogy a
szabad kezemmel megpróbáltam kiseperni a szememből a kéretlen szálakat, szinte
minden másodikat sikerült kitépnem Bons nagy örömére, aki valamilyen különös
oknál fogva mindig is irtózott a kihullott hajszálaktól. A reggeli napfény
miatt kissé hunyorogva, álmosan mosolyogtam az ajtóban ácsorgó lányra, miközben
bocsánatkérően a földre söpörtem az összes vörösen kunkorodó szálat.
-
Ébren vagy? – kérdezte két falat között. Az arca egészen felpuffadt, ahogy
megpróbált egyszerre beszélni, rágni és nyelni. A levegőbe szagolva, mosolyogva
idéztem fel az előző éjszakát. A hajnali négyig tartó beszélgetést, és az
egymást követő most már tényleg aludnunk
kéne kijelentéseket, amiket percenként egy újabb, légből kapott téma
követett.
-
Nem – nyöszörögtem résnyire nyílt szemekkel, tüntetőleg a fejemre húzva a
takarót. Túl keveset pihentem és túl puha volt az ágy ahhoz, hogy ilyen
egyszerűen magára hagyjam. Vonzott, akár a legfinomabb latték, a legízletesebb
torták és a legromantikusabb filmek.
Bons kuncogva sétált az ablakhoz. A halk
nyikorgás és a lábujjaimat érő hűvös szellő pedig egyértelművé tette, hogy
eszében sem volt magamra hagyni, hiába is könyörögtem volna.
-
Az nagy kár! – felelte. A testem összerándult a hangjában rejtőző
szórakozottságtól. - Ugyanis, amikor az előbb lementem ezekért az
ínycsiklandozó süteményekért, az anyukád épp palacsintát sütött. Úgy láttam,
Aaronnak nagyon bejöttek.
Megforgattam a szemeimet és egy hatalmas
ásítás kíséretében az ablak felé fordultam, jóllehet a párnát továbbra is a
fejemre szorítottam, ezzel kizárva a hirtelen fényességet és a hangokat, a
csontjaimig hatoló januári hidegről nem is beszélve, ami még a hasamig
felhúzott lábaim ellenére is mintha beszökött volna a takaró alá.
-
Anya sosem süt palacsintát szombaton. Az kizárólag vasárnapi tradíció, és amúgy
is… - panaszoltam, hiszen Bons szinte már családtagnak számított. Tudnia
kellett volna, hogy az édesanyám sohasem szegte volna meg ezt a hagyományt,
amit az első anya-lánya hétvégénken találtunk ki évekkel ezelőtt. - Várj!
Aaron? – kérdeztem eltátott szájjal, egy-kettőre ledobva magamról a meleg
takarót, amikor eljutott a tudatomig a barátnőm mondandójának valódi lényege. -
Itt? A mi házunkban?
Bons az ablakban ült, a kezében egy csokis muffinnal,
a lábánál két csésze gőzölgő teával vagy kávéval. Felhúzott szemöldökkel
fordult felém.
-
Ezt mondtam, nem? – kérdezte kihívóan, a szájához emelve az egyik
porcelánbögrét. A hideg miatt feltűnően fehér gőz kiemelte az ablakban töltött
percek miatt pirospozsgás orcáit. - Bár én is csupán egy fél órája keltem. Lehet,
hogy összetévesztettem valakivel – szabadkozott mosolyogva, miközben felállt,
hogy a kezembe nyomja a kék poharat. Ahogy a felcukrozott kávé végigégette a
nyelőcsövemet, ezer és egy baljós gondolat futott át az agyamon arról, hogyan
kerülhetett a házunkba az ismeretlen
idegenem.
Talán megpróbált belopódzni a kertbe, hogy
köveket dobjon az ablakomhoz.
Talán rajtakapták, hogy megpróbált felmászni
a szobámba.
Talán
egyszerűen csak megfeledkezett arról, hogy szobafogságban voltam és…
-
Beszéltetek? – kérdetem két korty között, enyhén oldalra döntött fejjel. Úgy
csüngöttem Bons minden egyes mozdulatán, minden lélegzetvételén és elfojtott
gondolatán, ami bevésődött a mimikáiba, hogy pislogni is elfelejtettem. Tudni
akartam a részleteket, hogy felkészülten érjen a találkozás arcul csapása. Hogy
ne fájjon annyira, ha mégis meggondolta magát.
Ebony hátravetette a fejét és elnyúlt az
ágyon.
-
Túlságosan lefoglalta, hogy meggyőzze az apádat… - kezdte, de még mielőtt
befejezhette volna, én a sípcsontjaimra nehezedve mellé ugrottam és az arcába
hajolva olyan közel kerültem hozzá, hogy éreztem, amint a levegő elhagyta az
ajkait.
-
Az apámat? – kérdeztem hitetlenkedve. A testem ide-oda dőlt, miközben a
kezeimre támaszkodva megtaláltam a tökéletes pózt. - Azonnal le kell mennem!
Meg sem várva Bons válaszát, leugrottam az
ágyról és berohantam a fürdőszobába. A kezem remegve csavarta le a fogkrémes
tubus tetejét, és bár megengedtem a csapot, még a víz egyenletes csobogása sem
tudta elnyomni Ebony hangos kacaját. A szemeim alatti sötétlila karikák a
neonlámpa fényében igazán elmélyültek, és a hajamat is csupán egy egyszerű,
pántfonással tudtam rendbe hozni. Még sohasem éreztem magam annyira
reménytelennek, mint abban a pillanatban.
-
Nadrág! – kiáltotta Bons, amikor az ajtó felé szaladva megbotlottam a saját
lábamban. A pizsomaként használt mintás póló miatt, ami betöltötte a szekrényre
szerelt tükröt, teljesen elfeledkeztem a csupasz lábaimról.
Ijedten rohantam a szekrényemhez. Hirtelen
egyetlen ruhadarab sem tűnt elég jónak, pedig egyébként odavoltam
valamennyiért. De mintha az agyam csupán a hibákra figyelt volna, a kedvenc
kötött pulcsim kinyúlt, a legszebb kék farmeromból kiállt egy idegesítő
cérnadarab, a szülinapomra kapott fölsőm pedig hirtelen túl prűdnek és
kislányosnak hatott.
A sírás szélén egyensúlyozgatva, hol az
egyik, hol a másik lábamra nehezedtem.
-
Próbáld ezt! – Bons az arcomhoz vágta az egyik fekete nadrágomat, és amíg én
magamra rángattam a szűk gatyát, addig ő feltúrta a polcaimat és kiválasztott
egy egyszerű, fehér trikót, amit aztán hátulról a nyakamra húzott, nem törődve
a pizsomámmal és a ténnyel, hogy igazából még melltartó sem volt rajtam.
Nevetve cseréltem át a felsőimet, és a
tükörbe nézve még a fáradtságtól csillogó szemeim ellenére is elégedett voltam,
hisz azon csupán egy kiadós alvás segíthetett volna, arra pedig nem volt idő.
Ha Aaron valóban az édesapámmal beszélgetett, és anya tényleg palacsintát
sütött a váratlan vendég tiszteletére, akkor minden másodperc értékesebb volt
az azt megelőzőnél.
Kapkodva léptem az ajtóhoz. A jobb kezem már
a kilincsen volt, amikor a vállam fölött hátra lesve tudatosult bennem, hogy
Bons visszafeküdt az ágyba.
-
Te is jössz! – ripakodtam rá suttogva. A fejem belevörösödött az erőlködésbe,
ahogy megpróbáltam egyszerre kiegyensúlyozottnak, eltökéltnek és dühösnek tűnni
anélkül, hogy felhívtam volna magunkra a lentiek figyelmét. A kicsik ugyanis
nagyon jók voltak abban, hogy benyissanak a szobámba a világ legkellemetlenebb
és legkínosabb szituációi közepén.
-
Jaj, hagyjál már! – nyöszörögte szemfogatva, tüntetőleg összefonva a karjait. -
Elég rád néznem ahhoz, hogy tudjam, jobb, ha fent maradok. Nem kell a dráma.
Szótlanul figyeltem, ahogy egy lusta
mozdulattal felemelte az éjjeliszekrényemre tett bögrék egyikét, majd a hátát a
falnak vetve behunyta a szemeit. Nem akartam elhinni, hogy a tegnapi nap után
képes lett volna ennyire egyszerűen lemondani rólam, dráma ide vagy oda.
A kezem tehetetlenül hullott az oldalam
mellé, miközben hátat fordítottam az egyetlen olyan embernek a világon, akire
igazán szükségem volt abban a pillanatban.
Ahogy beszívtam az alsó ajkam, vettem egy
mély lélegzetet és hagytam, hogy a testemen eluralkodó remegés lecsituljon, de
az csak felerősödött, ahogy meghallottam az ablak felől érkező matatást. A
fejem előrebukott, ahogy Bons sóhaját hallva megpróbáltam kizárni a
csalódottságot, ami összeszorította a torkomat.
-
Ehh… - Bons tenyere ránehezedett a vállamra, mégis mintha tonnás súlyok
hullottak volna le rólam. - Ne vágj már ilyen fejet!
Mosolyogva hagytam, hogy belém karolva
kinyissa az ajtót és végigvezessen a folyosón, hisz magamtól talán már félúton visszafordultam
volna. A nappaliból kiszűrődő hangok ugyanis kísértetiesen halkak voltak ahhoz
képest, hogy Allison már hazajött a barátnőjétől, és sem Clara, sem Ben nem
voltak a szobáikban.
A kezeim görcsösen szorították a lépcső
korlátját. Megszédültem, ahogy megéreztem a palacsinta és a nutella édes
illatát.
Mintha ott se lettünk volna, mindenkit
beszippantott Aaron személyisége, aki a kanapén ülve, az egyik lábát a másikon
pihentetve, nevetve köszönte meg a lányoknak a finom reggelit, ami első
ránézésre úgy tűnt, többször is szétcsúszott, mielőtt elnyerte volna végső
formáját. A tészta széle sötétbarnán csillogott az olvadt mogyorókrémtől.
-
Jó reggelt! – köszöntem, amikor már kínossá vált a csöndes bambulás.
Bár azt hittem, a hangomra majd mindenki
felénk fordul, egyedül Aaron kapta fel a fejét, és ettől valamiért
különlegesnek éreztem magam, holott a családom számára mintha megszűntem volna
létezni. Nem tűntem többnek egy háttérzajnál, ami megzavarta a főattrakciót.
-
Szia! – köszönt, és a kanapé karfájára téve a henger alakú palacsintákat, a
nadrágjába törölte a kezét. A fejemet Bons vállára hajtva, mosolyogva
figyeltem, ahogy megpróbált udvariasan eltávolodni aputól és a kicsiktől, hogy
hozzám lépve, bensőségesebb üdvözlésben részesítsen, és miközben őt néztem,
éreztem, ahogy az arcom belepirult a látványba. A szilveszteri buli óta először
volt karnyújtásnyira tőlem, és az este emlékei - a kezének addig ismeretlen
érintése és az ajkainak alkoholtól bódító íze - zavarba hoztak.
-
Rose, drágám! Nem is mondtad, hogy a barátod ennyire figyelmes! – édesanyám
hangja visszarángatott a valóságba. Ijedtemben kihúztam magam. Kellemetlenül
érintett, hogy rajtakapott, miközben Aaronról álmodoztam, még ha nem is
láthatott a fejembe. - Nézd ezeket a gyönyörű virágokat! Pedig kint mínuszok
vannak!
Anya egy csokor halványrózsaszín rózsát
nyomott az orrom alá. A töviseitől megfosztott virág furcsán gyönyörűnek és
törékenynek hatott a kristály vázában, ahogy a napfény megtört az átlátszó
anyagon, szivárványt festve a falra.
-
Tényleg szépek! – mondtam, miközben anya visszatette az ajándékát a
konyhaasztalra. Lopva lestem utána, mintha csupán a reggelire készített
palacsintákat néztem volna, pedig valójában egész idő alatt a rózsák kötötték
le a figyelmemet. Legalábbis addig, amíg Bons az oldalamba nem könyökölt.
Hümmögve, kérdőn fordultam felé, míg ő Aaron
felé biccentve megpróbált a fiú irányába terelgetni, ezúttal sikeresen. Ki
kellett derítenem, miért jött, és miért vett az anyukámnak virágot, ha végül
mégis úgy döntött, hogy nem érem meg a fáradtságot.
-
Beszélhetnénk egy pillanatra? – kérdeztem, és amikor bólintott, szótlanul
megindultam a kijárati ajtó felé, mert az alig öt méteres folyosótól vártam a
védelmet a fogasra akasztott kabátok és a parkettán pihenő bakancsok
társaságában.
A vállam a hűvös falnak döntöttem, és
magamban elszámoltam ötig, majd tízig, miközben Aaronra vártam. A bejárati
ajtón függő koszorú sötétzöld levelei és a rájuk aggatott piros és ezüst
szalagok eszembe jutatták a Daniel haverjánál látott óriási karácsonyfát. Az
izgalmat, ami összerántotta a gyomromat, miközben a fagyöngy alakú medalionomra
gondolva azon tűnődtem, vajon ki küldhette azokat a leveleket, és hogy vajon tényleg
tudni akartam-e, hogy ki rejtőzött a rejtelmes sorok mögött.
-
Morcosnak tűnsz. – Összerezzentem, amikor meghallottam a mögöttem ácsorgó fiú
jellegzetes, dörmögős hangját. Aaron szomorúan végigmért, mielőtt az állam alá
nyúlva szemkontaktusra kényszerített volna, majd egy kunkorodó tincset a fülem
mögé tűrve rám villantotta azt a kissé szégyenlős félmosolyát, amit minden
lány, aki valaha betette a lábát a kávézóba, vonzónak talált.
-
Inkább csak zavarodott – suttogtam, finoman hátrébb lépve, hogy a magassága
ellenére is a szemeibe tudjak nézni. - Mit keresel itt? – kérdeztem. A hangom
gőgösebb és számkérőbb volt, mint az szerettem volna.
Aaron államat tartó karja az oldala mellé
esett, míg a tenyerei alig észrevehetően ökölbe szorultak, ahogy megfeszítette
a vállait. Megbántottam, pedig eszem ágában sem volt.
-
Megpróbálok nem fennakadni a hanghordozásodon, és betudni a korai időpontnak –
mondta, és amióta ismertem, most először nem nézett rám, miközben beszélt. - Egyébként
pedig, szerintem minimum egy köszönöm kijárna azért, amiért elintéztem, hogy felfüggesszék
a szobafogságodat – panaszolta, továbbra is a világosbarna csizmáimat
szuggerálva, mintha a rajta függő rojtok a világon mindennél érdekesebbek
lettek volna.
Csöndben néztem, ahogy a gondolataiba
temetkezett, és végül én is így tettem, mert bár szerettem volna, nem mertem
hozzáérni. Egyszerűen nem hittem benne, hogy a könyvekben olvasott nyugtató
érintés valóban segítene ahelyett, hogy csak tovább rontaná a helyzetet.
Az alsó ajkam harapdáltam, és a körmeimre
festett lakkot kapargattam, miközben a sötét miatt néhol foltos falat bámultam,
amikor hirtelen arcul csaptak Aaron korábbi szavai, mintha azok lekésték volna
a vonatot, és csupán a későbbi járattal értek volna el a tudatomig. Minimum egy köszönet kijárna azért, amiért
elintéztem, hogy felfüggesszék a szobafogságodat. Felfüggesszék… a
szobafogságodat.
-
Hogy mit tettél? – kérdeztem rémültem. Elléptem a faltól és kilestem a
nappaliba, ahol a szüleim egymás mellett ülve ették a palacsintát. Látszólag
egyiküket sem foglalta le a reggeli matiné, és anya görcsös vállai láttán
biztos voltam benne, hogy mind a ketten hallgatóztak. - Hogyan?
Felhúzott szemöldökkel fordultam vissza a
fiúhoz, aki addigra ismételten nekem szentelte minden figyelmét. A szemei azzal
a különös lánggal izzottak, amitől úgy éreztem, menten felforr a vérem.
Képtelen voltam megmozdulni, ahogy hozzám lépve közelebb hajolt.
-
Egy csokor virág – suttogta -, pár kedves szó és egy üveg bor… – A lehelete
megcirógatta az arcom, és mintha ezernyi pillangó repdesett volna a gyomromban.
- Néha csodákra képes.
A térdeim megremegtek, és csupán Aaron erős
karjainak köszönhettem, hogy sikerült talpon maradnom. A szégyentől vörösen
izzó arccal hagytam, hogy a tenyere alatt lángba boruljon a testem.
-
Lefizetted a szüleimet? – nyöszörögtem, miközben megpróbáltam lenyelni a
torkomban keletkezett csomót. Ahogy megtaláltam a hangom, már könnyen
visszanyertem az egyensúlyomat is.
Felhúzott szemöldökkel, kétkedően néztem
farkasszemet a mosolygó fiúval, aki csupán egy ostoba vállrándítással
válaszolt, miközben az ujjával a mögöttem játszadozó testvéreimre mutatott,
akik egy csomag pilóta kekszet majszolva kártyáztak egy addig sosem látott uno
paklival.
-
Nagyon kedvelhetsz – motyogtam a kicsiket nézve, összefűzött kezeimet az
oldalam mellé engedve. Szégyelltem magam, amiért ok nélkül neki rontottam,
holott ő már a kezdetektől fogva csak a legjobbat akarta nekem.
-
Odavagyok érted! – suttogta, és finoman maga felé fordítva egy puha puszit
nyomott az enyhén elnyílt ajkaimra. Hosszú, vékony ujjai a tarkómat simogatták
és a babahajszálaimmal játszadoztak, míg én szégyenlősen a csípőjére tettem a
kezem. Pipiskedve hajoltam közelebb. A mellkasom hozzásimult az övéhez, és a
szívem dübörögve alkalmazkodott az övéhez, még mielőtt végleg elhúzódott volna
tőlem. Aaron mosolyogva hajolt a fülemhez. - Annyira, hogy már ki is találtam a
délutáni programot.
-
Éspedig? – kérdeztem kíváncsian, és a szívem kihagyott egy feleslegesnek vélt
ütemet, ahogy eszembe jutott megannyi majdnem-randi, amit a szünetben
tervezett. Valahogy mindig sikerült eltalálnia, mit csinálnék szívesen,
jóllehet az elfeledett házikóval kicsit túllőtt az általam még elfogadottnak
talált, horrorisztikus kalandok határán. Féltem a pókoktól, a szobák mégis
elhagyatottak voltak és benőtte őket a por. Utáltam a kísérteties helyeket, a
sziget erdején mégis egyedül kellett átverekednem magam.
-
Elviszlek egy igazi randira – válaszolta. A keze megtalálta a tenyerem. Az
ujjaink összefonódtak, ahogy visszasétáltunk a nappaliba és megálltunk a kanapéval
szemben.
Zavartan néztem hol a szüleimre, hol a
legjobb barátnőmre, de Bons szerencsére vette a lapot és megtörve a jeget, kedvesen ránk mosolygott egy adag juharszirupos palacsintával a szájában. A
fogait aranyszínűre színezte a sűrű massza.
-
Hova? – suttogtam a vállam fölött, a testsúlyom az egyik, majd a másik lábamra
helyezve. Akár egy gólya, a jobb talpam a bal térdemre csúsztattam, úgy
vakartam meg a bizsergő bőrömet.
-
Meglepetés, de öltözz rétegesen. Téged ismerve életmentő lehet – válaszolta
hasonlóan halkan, hogy a tömeg ellenére is csupán én hallhassam a szavait.
Értetlenül ráncoltam össze a szemöldökeimet.
Nem tudtam eldönteni, hogy megsértődjek, vagy elolvadjak a figyelmeztetése
hallatán, de végül úgy döntöttem, inkább nem szólok semmit, és egyből a fél
szemmel minket vizslató édesanyám felé fordultam. Muszáj volt megbizonyosodnom
róla, hogy nem csupán az agyam játszadozott velem. Hogy valóban jól hallottam
Aaron korábbi szavait.
-
Anyu! – kezdtem, finoman ellépve a mellettem ácsorgó fiútól. Anya persze
azonnal abbahagyta az evést. Minden figyelmét nekem szentelte, akár az első
iskolai napom után, vagy amikor először kaptam intőt, és végigbőgtem a hazafelé
vezető utat. - Tényleg szabad vagyok a délután?
-
Fáj, hogy nem hiszel nekem, Virágszálam – replikázta Aaron fennhangon, amitől a
fejem búbjáig elpirultam.
Bons megrázta a fejét, és teátrálisan
végighúzta a kezét az arcán, mintha nálam nagyobb idiótát még sosem látott
volna akció közben, és ettől csak még vörösebbé váltam. A halántékom mentén
lecsorgó izzadság, és az ereimben kavargó folyékony napsugártól izzó bőröm úgy
égetett, mint a parázs. Máglyán égettek, akár a boszorkányokat.
-
Igen. De este nyolcra haza kell érned, különben kénytelenek leszünk visszavonni
az engedményeket – felelte kimérten, de a fülembe tóduló vértől mindössze apu
helyeslő bólogatásából és az édesanyám szájának lassú mozgásából tudtam
kikövetkeztetni, miféle büntetést is szántak nekem arra az esetre, ha
ismételten elkésem.
-
Értettem – válaszoltam heves fejrázással, majd ezt követően felrohantam az
emeletre, hogy lecseréljem a vékony trikót valami vastagabbra, ami megvédhet a
hidegtől.
A tükör előtt bénázva azon gondolkodtam, hogy
Aaron vajon milyen szabadtéri programot szervezhetett, és hogy ahhoz vajon
melyik pulóverem lett volna a legpraktikusabb, amikor Ebony benyitott a szobába
és egy sejtelmes mosollyal az arcán a kezembe nyomott egy fekete-fehér csíkos,
kötött pulcsit. Már szinte a nyelvemen volt a kérdés: Hova is megyünk mi
pontosan?, de végül a szívem megakadályozott abban, hogy tönkretegyem a rám
várakozó fiú meglepetését.
-
Érezzétek jól magatokat! – Bons magához ölelt. A karjai kiszorították belőlem a
nem létező reggelit, és ahogy a válla fölött belenéztem a tükörbe, a kipirult
arcom mellett felfedeztem a falra aggatott fényképeinket. Minden izgalmam
ellenére elszontyolodtam, ahogy arra gondoltam: habár az én ötletem volt a pizsiparti, én vagyok az, aki tönkreteszi a
hagyományokat.
-
Sajnálom, hogy kihagyom a közös reggelit és a meséket – suttogtam a fülébe,
átkarolva a nyakát, ezzel még közelebb húzva magamhoz, mintha ez egyáltalán
lehetséges lett volna. Bons nyöszörögve ringatott, akár egy anya a gyermekét,
és abban a pillanatban döbbentem csak rá igazán, hogy egész idő alatt olyan
volt számomra, akár egy tündér keresztanya. Szeretett és elfogadott és
segített, valahányszor szükségem volt rá.
-
Hülyéskedsz? Menj már! – Eltolt magától. A jobb öklével egy gyenge csapást mért
a vállamra, majd a vállamnál fogva az ajtó felé fordítva, ellenkezést nem
ismerve taszigált a lépcső irányába. Egy röpke pillanatra úgy tűnt, jobban
izgult, mint én, amiért csak még jobban megszerettem.
-
Szeretlek – mondtam, egy béna mozdulattal szembefordulva vele, hogy újra
magamhoz ölelhessem, mielőtt lementem volna a nappaliba. Tudtam, hogy nem kell
sietnem. Aaron bebizonyította, hogy elbírt a családommal.
Kissé idegesen kapcsoltam ki az anyósüléshez
szegező biztonsági övet, amikor Aaron a városközponttól nem messze megállt egy
hatalmasa, szürke épület előtt, aminek az oldalán egy arctalan figura siklott a
levegőben a lábát a csípőjéig felhúzva, hópelyhekkel a sisakja körül. A
királykék Skoda ajtajának kilincsét szorongatva, magamban a minden rendben lesz mantrát mondogatva
próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, amikor Aaron megtette helyettem az első
lépést és bekopogott az ablakon.
Lehunytam a szemeimet és vettem egy mély
lélegzetet.
-
Snowboard? – kérdeztem, miután kinyitottam az ajtót.
Talán észrevette, hogy az egyébként is fakó
bőröm még sápadtabbá vált, vagy az arcomra ténylegesen kiült a rettegés,
mindenesetre közelebb lépett hozzám, és miután leellenőrizte, hogy valóban
bezárta az autót, egy laza mozdulattal átvetette a vállamon a jobb karját.
-
Imádni fogod! – Egy másodpercre sem eresztett el, mintha minden meggyőződése
ellenére egy része igenis kételkedett volna abban, hogy elégedett leszek a
meglepetésével. Hogy nem fogok sikoltozva elrohanni, amint lehetőségem lesz rá.
- Még ha most nem is érzed úgy, hogy tetszene.
Hagytam, hogy átrángasson a bejáraton, majd
elzárja előlem az egyetlen menekülési útvonalat.
-
Tetszik – mondtam, pedig a hideg futkosott a hátamon a kezeslábasokban feszítő
fiatalok láttán, akik az érdekesen kialakított, egészfalas üveg mögül figyelték
a mesterségesen előállított pályán sikló embereket, miközben a felvonóra
vártak. - Csak félek, hogy ha össze kell varrni, már nem fogok tetszeni.
Aaron a fejem búbjára támasztotta az állát.
Éreztem, ahogy mosolygott.
-
Csak még jobban.
Gyorsan elsikló órákkal és enyhe zúzódásokkal
később a porhóban fekve próbáltam összeszedni a méltóságomat és a snowboardot,
amit méterekkel arrébb sodort a zuhanás. Próbáltam nem foglalkozni vele, hogy
rajtam kívül talán még senki sem esett ki a felvonóból alig egy méterrel a cél
előtt, vagy, hogy feltehetőleg mindenki engem bámult, amiért percekkel korábban
a hasamon csúszva, hangos sikoltozások közepette végig száguldottam a lejtőn.
Az arcomat a tenyereimbe temetve, dudorászva
próbáltam útját állni a könnyeimnek, és már a legújabb Lana Del Rey szám
második strófájánál jártam, amikor megéreztem Aaron kesztyűs kezét a vállamon.
-
Foglak! – suttogta, miközben óvatosan a hátamra fordított, majd felhúzott maga
mellé. Különös mód nem szédültem, mint ahogy azt vártam, és a deszka sem tört
darabokra, ráadásul az engem vizslató tekintetek is sorra ráuntak a műsorra,
így mire kiértünk a pálya szélére, mintha mi sem történt volna, már mindenki a
saját baráti társaságával volt elfoglalva.
-
Köszönöm – motyogtam, miközben megigazítottam a szemüvegem és a sapkám, a
felszerelésem egyéb részeiről nem is beszélve. A nyakamba hulló hó ellenére nem
fáztam, mintha a testemben szerteáramló adrenalin forró kávéként terjedt volna
szét a szervezetemben.
Aaron aggodalommal telve szedte le a sapkáját
és a hó fényétől oltalmazó szemüvegét, miközben tetőtől talpig végigtapogatta a
narancssárga kezeslábasomat, több bizsergő zúzódást is érintve, amelyeknél
akaratomon kívül megrándult a szám széle.
-
Mit szólnál, ha szünetet tartanánk? Azt hallottam, az itteni kávék majdnem olyan
jók, mint a plázában – kérdezte. Úgy tett, mintha lett volna választásom, pedig
a keze szorosan tartotta az enyémet, miközben megpróbált eltávolítani a hófedte
pályáról. Majdnem elnevettem magam, amikor észrevettem, hogy a felvonó helyett
a biztonsági okokból kiépített lépcsőház irányába menetelt.
-
Most? – kérdeztem hitetlenkedve, kirántva a kezem a szorításából, holott már
fél órája a frissen sütött muffinoktól illatozó kantin melegébe vágytam. Nem
akartam, hogy azt higgye, mégsem jött be az extrém ötlete, mert valahogy az
első és a második óra között rádöbbentem, hogy engem minden hitetlenkedő
gondolatom ellenére örömmel töltött el ez az egész. - Hisz kezdek belejönni!
Aaron ajkai enyhén elnyíltak, amitől csak még
vonzóbbá vált, és hirtelen olyan mélyről jövő, ősi késztetést éreztem arra,
hogy megszüntetve a közöttünk tátongó űrt az ajkaira tapasszam a számat, hogy
az már engem is megrémített.
-
Add a kezed! – Gondolkodás nélkül szót fogadtam és a tenyerébe csúsztattam a
kezem.
Miközben az épület belseje felé sétáltunk,
kissé irigykedve figyeltem a profin sikló kisgyerekeket, aki velem ellentétben,
mintha tényleg erre a sportra születtek volna, és próbáltam nem fintorogni az
egyik velem egykorú lány levegőben végrehajtott, forgásos mutatványain, amit
hangos tapsvihar fogadott a pálya végén.
A mellettem sétáló fiú felkarjának döntve a
fejem, hagytam, hogy a keserűség valami egészen mássá alakuljon át. Aaron
mosolyára gondolva ugyanis biztos voltam benne, hogy ezerszer is pofára estem
volna a havon csupán azért, hogy nevetni lássam. Mert a boldogsága engem is
boldoggá tett. Boldogabbá, mint eddig bármi.
Te jó ég! :O Iszonyatosan jó a történet! Sajnos csak most találtam rá a blogodra, de mától elolvasom az összes részt! <3
VálaszTörlésImádtam! <3
Ölel:
Cat L. Loud
Drága Cat!
TörlésNagyon szépen köszönöm a kommentárod, el sem hiszed, mennyire sokat jelent nekem, hogy vetted a fáradtságot és leírtad ezt a pár sort. Remélem, hogy tetszettek a felkerült részek, hogy esetleg a ma feltöltött extra jelenet is elnyerte a tetszésedet :)
Kellemes hétvégét!
Millio puszi Xx