Sziasztok! :)
Szép estét Mindenkinek! Ismét kedd, ezért most én érkeztem a folytatással, melyben szó lesz a Blackwell család karácsonyáról, és az Ismeretlen idegenről, valamint további eseményekről is. :) Nem mellesleg köszönjük a feliratkozókat, a követőket, az összes kommentet és mindent! :) Jó olvasást Nektek, és további kellemes hetet! <3
Xx Cher Brooks
Újra egyedül
2013. december 25. (szerda)
Az álmaim édes kis világából egy hatalmas sikoly zökkentett ki, melynek köszönhetően a földre zuhantam, ismét, immár másodjára. A tegnap reggeli ébredésem sem volt éppen tökéletes és mesébe illő, de a mai alkalommal legalább nem szereztem piros foltokat. Az is elég nehezen múlt el, és ha belegondoltam milyen volt hozzáérni, még most is fájt. Miközben a karommal feltoltam magamat a padlóról, azon gondolkoztam, hogy szereltetnem kellene az ágyam mellé valamit, ami felfogja az esetleges további eséseimet, de már egy vastag szőnyeg is jól jönne. Miután felálltam, és hátratúrtam az ujjaimmal a zavaró vörös hajtincseket, jóval inkább az kezdett érdekelni, hogy kitől származott és mégis miért az-az ominózus, hangos gyereksikítás. Éppen ezért, nem nagyon foglalkoztam a szokásos teendőimmel, miszerint elhúzom a függönyöket, szellőztetek és az ablakon kissé kihajolva csodálkozva nézem a saras és havas tájat, miközben élvezem, hogy a derekamat melegíti elölről a radiátor. Nem, sajnos ez most nem történt meg. Helyette gyorsan – már amennyire egy álmos ember szótárában szerepel a „gyorsan” szó – kinyitottam a szobám ajtaját, és a lépcsőn szinte futva siettem le. Hiszen lehet, hogy baj történt, és olyankor azért észnél kell lenni. Legalábbis nekem minden erőfeszítésemet be kellett vetnem. Mikor végül mind a huszonöt lépcsőfokot átszeltem, kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan a három kisgyermek össze-vissza rohangált a nappaliban, a kezükben valamiféle dobozkákat tartva, melyeket csillogó tekintettel rázogattak.
Az álmaim édes kis világából egy hatalmas sikoly zökkentett ki, melynek köszönhetően a földre zuhantam, ismét, immár másodjára. A tegnap reggeli ébredésem sem volt éppen tökéletes és mesébe illő, de a mai alkalommal legalább nem szereztem piros foltokat. Az is elég nehezen múlt el, és ha belegondoltam milyen volt hozzáérni, még most is fájt. Miközben a karommal feltoltam magamat a padlóról, azon gondolkoztam, hogy szereltetnem kellene az ágyam mellé valamit, ami felfogja az esetleges további eséseimet, de már egy vastag szőnyeg is jól jönne. Miután felálltam, és hátratúrtam az ujjaimmal a zavaró vörös hajtincseket, jóval inkább az kezdett érdekelni, hogy kitől származott és mégis miért az-az ominózus, hangos gyereksikítás. Éppen ezért, nem nagyon foglalkoztam a szokásos teendőimmel, miszerint elhúzom a függönyöket, szellőztetek és az ablakon kissé kihajolva csodálkozva nézem a saras és havas tájat, miközben élvezem, hogy a derekamat melegíti elölről a radiátor. Nem, sajnos ez most nem történt meg. Helyette gyorsan – már amennyire egy álmos ember szótárában szerepel a „gyorsan” szó – kinyitottam a szobám ajtaját, és a lépcsőn szinte futva siettem le. Hiszen lehet, hogy baj történt, és olyankor azért észnél kell lenni. Legalábbis nekem minden erőfeszítésemet be kellett vetnem. Mikor végül mind a huszonöt lépcsőfokot átszeltem, kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogyan a három kisgyermek össze-vissza rohangált a nappaliban, a kezükben valamiféle dobozkákat tartva, melyeket csillogó tekintettel rázogattak.
- Anyu! Apu! Itt vannak az ajándékok! – kiáltott felfelé Clara, amire a szüleim már fel voltak készülve, ugyanis a szó végére
előugrottak az emeletről egy fényképezőgéppel, és azonnal ellőttek egy
képkockát. A vaku fénye váratlanul ért, s ugyanis velük ellentétben én voltam felkészülve sem egy
átmeneti vakságra, sem pedig arra, hogy éppen fotózni fognak. Mi is lehet
rosszabb egy reggeli képnél, melyen az ember pizsamában, kócosan és ápolatlanul
néz ki? Nos, úgy véltem semmi. Ők teljesen fitten lesétáltak a lépcsőfokokon,
kezükben az említett géppel, s arcukon egy hatalmas vigyorral.
- Jó reggelt Rose! Mosolyogj! – ért mellém apu, s ahogy felé fordultam,
tényleg elmosolyodtam. Aha, már ha a vicsort lehet mosolynak mondani. Nem,
egyébként tényleg boldog voltam, hogy végre Karácsony volt, együtt a család meg
minden, ajándékok és hasonlók, csupán még túl korán volt. Én pedig gyűlölöm a
reggeleket.
- Neked is, apu – bólintottam, majd visszatértem az eredeti úti
célomhoz. Boldogan és mosolyogva néztem végig a földön üldögélő csöppségeken,
akik egytől-egyig az ajándékaik kibontásán fáradoztak, s közben édes nevetgélő
hangokat adtak ki. A csomagolópapír darabjai szanaszét hevertek a helység
különböző pontjain, de ez, ahogy láttam, most anyut sem zavarta. Ilyenkor
megengedett dolog ez.
- Rosie, te nem bontod ki? Neked is van egy doboz ott a fa alatt –
fordult felém Allison, s közben az apró mutatóujjával az ominózus dobozka felé
mutatott.
- De, persze – feleltem hirtelen, majd odasiettem, s elvettem a kis
tárgyat a fa alól. Ölembe vettem azt, majd leültem a kanapéra, s elkezdtem
kicsomagolni az ajándékot. Miközben én
izgatottan tépkedtem a piros, fényes papírt a cipős doboz méretű csomagról, anyu épp Bennek segített
összeszerelni az újonnan kapott játékot, apu pedig a két lányt fotózta, s
félszemmel engem figyelt. Mikor kész voltam, megpillantottam a dobozban
található meglepetéseket, melyek többnyire ruhák voltak, különböző sötét és pasztellszínű
felsők, parfüm, amelyre már régóta vágytam, és különböző szépségápolási
termékek. Hatalmas mosollyal az arcomon nézegettem a dobozban lévő tárgyakat,
majd fölálltam, s odasétáltam anyuékhoz.
- Köszönöm – öleltem át őket, és mindkettejük arcára nyomtam két-két
puszit, miközben észrevettem, hogy anyu szeme egészen üvegessé vált, végül előtörtek a könnyek a szemeiből. Természetesen mindegyik örömkönny, és igazából minden
évben meghatódik a hasonló családi jeleneteken. De igazából szép is ez, én is
nagyon szeretem, és tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy mi az a bizonyos
dolog, amit kapsz, mint apró kis meglepetés, vagy, hogy milyen összeget kellett
érte fizetni. Nem. Ez az ünnep a boldogságról és a szeretetről kell, hogy
szóljon. Nálunk ez mindig így történik, s kihagyhatatlan a fergeteges képek
elkészítése után, a családi ebéd, melyet általában a szüleim közösen
készítenek, de ez az étel minden évben más, mi nem követünk ebben
hagyományokat, csupán csak az asztalra kerül valami, ami finom, és nem
mindennapi. Mialatt épp Ben ajándékának leírását tanulmányoztam, egyszer csak
megszólalt a csengő, amire fölkaptam a fejemet. Fogalmam sem volt róla, hogy
ki lehetett az ilyen korán, az pedig biztos, hogy
vendéget nem vártunk.
- Majd én nyitom – ugrott fel Apu Allison mellől, mire a kislány elhúzta
a száját, s elfeküdt a szőnyegen az ajándékai társaságában. Volt időm
végignézni rajtuk, s igazán nagy boldogsággal töltött el a tudat, hogy az én ajándékaim is tetszettek nekik. Clara teljesen belemerült a társasjátékba,
Allison pedig a könyvet lapozgatta, s a képeket nézegette közben, mialatt Ben ráhelyezte a
tőlem kapott versenyautót egy, a szüleinktől kapott
versenypályára.
Apu halkan mérgelődve tért vissza hozzánk, s halkan megjegyezte, hogy
„huligánok”. Egyébként ezt a kifejezést is régen hallottam már.
- Valaki biztosan jól szórakozik – húzta fel egyik, dús szemöldökét,
majd visszaült a fotelbe.
- Akkor én most fölmegyek, és átöltözöm, aztán az ebédnél találkozunk –
álltam föl, s úgy éreztem, ideje készülődni. Meg kell adni a módját,
Karácsonykor nem fogok pizsamában a tévé előtt heverészi. Bár, ha rajtam múlna,
lehet, hogy így történne, de már túlságosan is bennem van a precizitás, így ez
nem történhet meg.
- Rendben van, addig édesapád is felöltözteti a testvéreidet – bólogatott
anyu, erősen jelezve, hogy most apun a sor, hogy túléljen egy hosszú, s
fáradalmas órát, vagy akár többet is, ezzel öregedve vagy két évet. Ugyanis köztudott, hogy egyik kisgyerek sem szeret öltözködni. A Blackwell család
gyermekei pedig végképp nem. Talán a terítést és a mosogatás kellett volna választania? Meglehet.
- I-igen, pontosan. Ros... Rose? – állt fel apu, de addigra én már
eltűntem a helységből, de a lépcsőn haladva még elnevettem magamat apu tehetetlen hangját hallva.
A szobámba felérve leraktam az asztalomra a dobozt, az ajtómat bezártam, végül elvégeztem a reggeli, fontos teendőimet. Az ablakhoz sétáltam, majd kinyitottam azt, s hagytam, hogy áramoljon befelé a kellemes hűvös levegő. Az ég szürke volt, de a sötétebbik fajta, s igazán rossz időnek nézhettünk elébe. Mialatt az ablakomat tárva nyitva hagytam, kinyitottam a szekrényem egyik ajtaját, s leakasztottam egy fogast, amin helyet kapott az új, fehér ingem, míg egy másik fogason a méregzöld színű blúzom helyezkedett el. A többi felsőt összehajtottam, s ők is megtalálták a helyüket a szekrényemben. A parfümöt újból kibontottam, s immár sokadjára, de újból megszagoltam. Édes és vonzó illata volt, kellemes. Ezt fölraktam az egyik polcomra, majd a további termékekkel is hasonlóképpen tettem. Végül mikor már mindent elpakoltam, s úgy éreztem a szobám is eléggé átszellőzött, bezártam azt, és a fürdőszobába rohantam. Megmostam az arcomat, fogat mostam, majd megfésülködtem, és bedugtam a konnektorba a hajsütővasat, mert pár egyenesre fésült tincsemet mindenképp hullámossá szerettem volna varázsolni. Úgy döntöttem, amíg az melegszik, én addig átöltözöm, éppen ezért visszamentem a szobámba, ahol miután levettem a pizsamámat, magamra vettem egy tiszta fehérneműt, egy fekete leggingset, valamint a méregzöld hosszú ujjú blúzomat. Belenézve a szekrényemen elhelyezkedő tükrömbe, tetszett az összkép, s úgy gondoltam, ez tökéletes lesz mára. Végezetül a fürdőszobába visszatérve, húztam egy-egy tusvonalat a szememre, valamint használtam egy kis spirált és elkészítettem a tökéletes, göndör tincseket.
A vasat a helyére téve eszembe jutott, hogy az igazi összhatás nem száz százalékig teljes. Hiányzott az illat. Ezért újból átiszkoltam, s levettem a polcról a kis dobozt, valamint belőle a kis üvegcsét, majd annak kupakját is, majd a nyakamhoz emeltem, és lenyomtam a kis szerkezetet, így már éreztem is az illatát. Igazából állandóan ezt csináltam. Mármint ezt a rohangálást. Iskolaidőben a reggeli készülődéseim általában abból állnak, hogy ingázom a szobám, s a fürdőhelyiség között. Ilyenkor általában apu kikészül, anyu pedig már csak legyint rá. Ő már megszokta. Még egyszer végignéztem magamon, végül bezártam magam mögött az ajtót. Az emeletről hallottam, hogy apuék és a gyerekek még nem készültek el, amin el is mosolyodtam, mert a húgom hangját hallva még mindig azon hisztiznek, hogy Clara nem szeretné fölvenni azt a bizonyos lila felsőt, amit apu mutatott neki.
Mikor leértem a földszintre, a konyha mintha teljesen átváltozott volna. Halk zene szólt, és csodás fények vették át az uralmat a helységben. Az asztalon a piros, arany és a zöld színek domináltak, de ahogy láttam, a szalvétákat sajnos még senki sem hajtogatta össze, így ez a feladat ismét rám várt. Nagyon hangulatos volt az egész szoba, és bár úgy láttam, anyu mindennel elkészült - a szalvétákon kívül persze – én azért úgy éreztem, muszáj megkérdeznem.
A szobámba felérve leraktam az asztalomra a dobozt, az ajtómat bezártam, végül elvégeztem a reggeli, fontos teendőimet. Az ablakhoz sétáltam, majd kinyitottam azt, s hagytam, hogy áramoljon befelé a kellemes hűvös levegő. Az ég szürke volt, de a sötétebbik fajta, s igazán rossz időnek nézhettünk elébe. Mialatt az ablakomat tárva nyitva hagytam, kinyitottam a szekrényem egyik ajtaját, s leakasztottam egy fogast, amin helyet kapott az új, fehér ingem, míg egy másik fogason a méregzöld színű blúzom helyezkedett el. A többi felsőt összehajtottam, s ők is megtalálták a helyüket a szekrényemben. A parfümöt újból kibontottam, s immár sokadjára, de újból megszagoltam. Édes és vonzó illata volt, kellemes. Ezt fölraktam az egyik polcomra, majd a további termékekkel is hasonlóképpen tettem. Végül mikor már mindent elpakoltam, s úgy éreztem a szobám is eléggé átszellőzött, bezártam azt, és a fürdőszobába rohantam. Megmostam az arcomat, fogat mostam, majd megfésülködtem, és bedugtam a konnektorba a hajsütővasat, mert pár egyenesre fésült tincsemet mindenképp hullámossá szerettem volna varázsolni. Úgy döntöttem, amíg az melegszik, én addig átöltözöm, éppen ezért visszamentem a szobámba, ahol miután levettem a pizsamámat, magamra vettem egy tiszta fehérneműt, egy fekete leggingset, valamint a méregzöld hosszú ujjú blúzomat. Belenézve a szekrényemen elhelyezkedő tükrömbe, tetszett az összkép, s úgy gondoltam, ez tökéletes lesz mára. Végezetül a fürdőszobába visszatérve, húztam egy-egy tusvonalat a szememre, valamint használtam egy kis spirált és elkészítettem a tökéletes, göndör tincseket.
A vasat a helyére téve eszembe jutott, hogy az igazi összhatás nem száz százalékig teljes. Hiányzott az illat. Ezért újból átiszkoltam, s levettem a polcról a kis dobozt, valamint belőle a kis üvegcsét, majd annak kupakját is, majd a nyakamhoz emeltem, és lenyomtam a kis szerkezetet, így már éreztem is az illatát. Igazából állandóan ezt csináltam. Mármint ezt a rohangálást. Iskolaidőben a reggeli készülődéseim általában abból állnak, hogy ingázom a szobám, s a fürdőhelyiség között. Ilyenkor általában apu kikészül, anyu pedig már csak legyint rá. Ő már megszokta. Még egyszer végignéztem magamon, végül bezártam magam mögött az ajtót. Az emeletről hallottam, hogy apuék és a gyerekek még nem készültek el, amin el is mosolyodtam, mert a húgom hangját hallva még mindig azon hisztiznek, hogy Clara nem szeretné fölvenni azt a bizonyos lila felsőt, amit apu mutatott neki.
Mikor leértem a földszintre, a konyha mintha teljesen átváltozott volna. Halk zene szólt, és csodás fények vették át az uralmat a helységben. Az asztalon a piros, arany és a zöld színek domináltak, de ahogy láttam, a szalvétákat sajnos még senki sem hajtogatta össze, így ez a feladat ismét rám várt. Nagyon hangulatos volt az egész szoba, és bár úgy láttam, anyu mindennel elkészült - a szalvétákon kívül persze – én azért úgy éreztem, muszáj megkérdeznem.
- Segítsek valamiben? – álltam oda mellé, mire kivételesen bólintott, s
a kezembe adott egy alátétet, hiszen tudtam, majd arra szeretné rátenni a forró lábast.
Az asztal közepére helyeztem, majd leültem az egyik székre, és végigsimítottam a piros terítőn. Valamiért eszembe jutott a tegnap este, és vele
együtt Daniel is. Nem igazán tudom, hogy mit gondoljak róla, hiszen ő… Ő, nem
is tudom. Valamiért úgy érzem, hogy ő írta a leveket, közben mégis
kételkedem. De hiszen… várjunk csak! Eddig általában reggel kaptam
meg a borítékokat, de ma még egy sem érkezett. Pedig apu volt kint, amikor
csöngettek, jóllehet nem hozott be semmit. Ezek szerint tényleg Dan küldte őket! És
mivel rájöttem, és ezt ő is tudja, nyilvánvalóan már nem fog többet küldeni.
Pontosan, ilyen egyszerű ez az egész. Bár, azért kissé bánom, hiszen a téli szünetnek
még koránt sem volt vége, én pedig ezek szerint a további napokat unalmasan
fogom tölteni, mint általában. A szalvétahajtogatás közepette igencsak
elkalandoztam, ezért észre sem vettem, hogy anyu eljátszott, „dühös” tekintete lyukat égetett a homlokom közepére.
- Bocsi, máris csinálom, csak elgondolkoztam – ráztam meg a fejemet,
majd elmosolyodtam, és láttam, hogy ettől az ő vonásai is megenyhültek.
- És min? Ha szabad megtudnom – ült le velem szemben, és furcsán
összefonta a kezeit az asztalon. Nem mellesleg furcsa szavakat használt, ami
egyáltalán nem volt jellemző a beszédstílusára. - Csak nem a titkos hódolódon? Hmm? Tényleg, nem is kérdeztem még!
Milyen volt vele a korcsolyázás? – lökte felém a kérdéseket, én pedig enyhén
elkerekedett szemekkel hallgattam őt.
- Az úgy volt, hogy… - túrtam bele a hajamba, s bár kerestem a megfelelő
szavakat, szerencsémre apu és a… a. Te jó ég, hogy néztek ki? A csöppségek
egymás hegyén-hátán rohantak le a lépcsőn, közben hatalmas hangzavart csapva.
- Majd máskor megbeszéljük – húztam ki magamat. Anyu humorosan megrázta
a fejét, afféle „kamasz szerelem” stílusban, majd a családom többi tagjához
fordult. Nyugodtabban kezdtem venni a levegőt, holott magam sem tudtam, hogy miért
titkolóztam ezzel kapcsolatban annyit. Még, hogy szerelem… Szerelem. Tulajdonképpen nem is voltam szerelmes. Csak kedveltem.
Miután befejeztük a szüleim által elkészített ínycsiklandó ételek elfogyasztását, és nem mellesleg legyűrtem három szelet mákos-, illetve diós bejglit,
valamint hólabdákat, kókuszgolyókat, és különböző krémes süteménycsodák pompás
darabjait, mindannyian leültünk a nappaliba, és apu bekapcsolta a tévét, mint
háttérzajt, nem mintha nem lett volna amúgy is nagy az alapzaj. Anyu kicsit
mintha elfáradt volna, hátradőlt a kanapén, és lehunyta a szemeit egy pár
pillanatra. De ez az idő tényleg csupán a másodperc apró kis töredéke volt, ugyanis amint mindenki helyet foglalt, ismét megszólalt a csengő. Ez valamiért mindig így volt. Ha éppen egy nehéz órán, napon, héten,
vagy akár pillanaton voltunk is túl, akkor utána biztos, hogy megszólalt a telefon,
a csengő, a szülő, vagy bármi más, ami abban a pillanatban zavaró lehetett. De
mivel úgy éreztem, ennyivel akár tartozhatok is, egy öblös sóhaj kíséretében
felálltam, miközben erősen reméltem, hogy nem megint valamiféle huligán
szórakozik velünk, mert akkor esküszöm, leszerelem azt az idegesítő kis
szerkezetet odakintről, vagy akár el is barikádozhatnám a házunkat. Hmm, nem is
rossz ötlet. Ráérősen sétáltam a bejárati ajtóig, majd mikor már hallottam,
hogy harmadjára is rátámaszkodik az illető a fülsüketítő gombra, nekilendültem, és kinyitottam az ajtót. A tekintetem összeütközött Bonséval, és nem tudom mennyire
vághattam meglepődött fejet, de elnevette magát.
- Szia, Rose! Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarok, de mindenképpen
szerettem volna veled beszélni – pörgött fel teljesen, míg a kezében egy számomra kivehetetlen dolgot szorongatott valamit.
- Szia, nem gond, csak nyugodtan. Mi történt? Nem jössz be? – tártam
kijjebb az ajtót, ezzel beinvitálva őt, de megrázta a fejét. Kezdtem
aggódni.
- Nem, nem, igazából sietek, csak el akartam köszönni – húzta össze
magán a kabátot, majd mögé néztem, és megláttam egy fekete kocsit a házunk előtt
parkolva.
- Mi? Elutazol? – A szemöldökeim a magasba kúsztak, és kissé
megdörzsöltem a karomat, ugyanis egy szál felsőben, a mínusz fokban, télen,
azért jóval hűvösebb volt, mint mondjuk a ház bármely másik fűtött pontján.
- Te jó ég, igen! – örvendezett. – Tegnap este Nate meglepett egy hosszú wellness hétvégével. Ma indulunk, és teljesen odáig vagyok! – hadarta, tőle szokatlanul, pipacs vörössé válva. Bármilyen erősen is törtem a fejem, képtelen voltam rájönni, mikor viselkedhetett így, ilyen gyermekien és megszeppenve legutoljára. Úgy tűnt, ez tényleg
fontos volt neki. S bármennyire is örültem a boldogságának, egy dolog azért továbbra sem hagyott nyugton..
- És meddig tart majd ez a kis kiruccanásotok? – kérdeztem mosolyogva, de közben muszáj volt hátranyúlnom a kabátomért, ugyanis úgy éreztem, hogy rögtön
megfagyok, ha nem húzok magamra valamit.
- Úgy tudom vasárnapig, ha ma már el lehet foglalni a szállásunkat. De Nate említette, hogy utána a szülei várnak minket, ezért lehet, hogy a
Szilvesztert sem töltjük itthon – húzta el a száját, nekem pedig azonnal járni
kezdett az agyam, és akaratlanul is a levélre gondoltam.
- Ó, értem. Hát, akkor jó szórakozást nektek. Majd mindenképp írj –
ajándékoztam meg egy szoros, és jólesően meleg öleléssel.
- Mindenképp írok! Ja, igen. Majdnem elfelejtettem! Ez itt volt a
szőnyegen – nyújtott át egy borítékot, és egy szál vörös rózsát. Sejtettem mi
ez.
- Ez nem igaz! Rose Blackwell. Ismét! – sóhajtottam, mire a lány szeme
felcsillant, és úgy tűnt, majd meghalt azért, hogy még mondhasson valamit.
- Szerintem hallgass a levélre. Ártani nem árt – kacsintott, majd
megfordult, s intett még kettőt, elköszönt, és beszállt az anyósülésre, végül
egy dudálással távoztak. Talán elbambulhattam, ugyanis anyu hangja zökkentett
ki a gondolataimból.
- Rose! Bejönnél Drágám? Kezd lehűlni a lakás, mellesleg te is megfázol!
– tessékelt befelé, mire megráztam a fejemet, hogy visszatérjek a világunkba,
majd levetettem a kabátomat, és felakasztottam a fogasra, majd a kezembe
fogtam a rózsát és a borítékot, akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra.
- Rosie, Rosie, Rosie… - ismételgette anyu a nevemet fej rázva, a
falnak dőlve, keresztbe tett karokkal, mire lehervadt a mosoly az
arcomról, és mikor rájöttem mi történt, elvörösödve siettem felfelé a szobámba.
Ahogy beértem, magamra zártam az ajtót, a rózsát leraktam gyorsan az
asztalomra, majd leültem az ágyamra, mint általában, és mivel a kíváncsiságom
túlmagaslott rajtam, feltéptem a borítékot, és kihúztam belőle a mára már
ismerőssé vált, ismeretlen tartalmú üzenetet.
Drága Rose,
Az egyik szemem sír, míg a másik nevet. Pedig
annyira egyszerű volna… Tudod, pontosan előtted van a megoldás, ahogyan én is.
Remélem, élvezted a tegnapot! Bár én egy kissé átfáztam, gondolom, te nem küszködsz
ilyen gondokkal. Szeretném még egy kicsit húzni az agyad. Tudod, Karácsony alkalmából,
arra gondoltam, megleplek valamivel. Sokat gondolkodtam, hogy mi is lenne a
megfelelő ajándék Számodra, de aztán teljesen egyértelművé vált a dolog. Remélem
tetszik, és arra kérlek, nézd meg jól. Később még sokat fog jelenteni ez az apró
kis növény!
Egy ismeretlen idegen Xx
Most nem olvastam át többször a sorokat, azonnal a boríték után
nyúltam, amelyben tényleg helyet kapott még valami. A kezeim közé öntöttem a
tartalmát, mely nem volt más, mint egy nyaklánc, rajta egy fagyöngyöt ábrázoló
medalionnal. Gyönyörű volt. Az egész ezüstszínű volt, és én rögtön a tükrömhöz
léptem, majd a nyakamhoz emeltem a láncot, és be is kapcsoltam. Tökéletes volt a
hossza, és igazán szép volt. A kezembe véve a levelet, ismét megfigyeltem, hogy
ezt is ugyanaz a személy írhatta. Ugyanazok a betűk, és ugyanaz az aláírás.
Ugyan az a címzett. Hirtelen eszembe jutott, hogy most vajon mit is fogok
csinálni. Bons és Nate elutazott, minden bizonnyal csak újév után jönnek vissza,
és addig még van egy hét. Mit fogok abban az időben csinálni? Nate említett
valamiféle szilveszteri bulit… De hát egyedül csak nem megyek oda… nos, újra
egyedül.
Sziasztok!
VálaszTörlésSajnálom, hogy csak most tudtam írni, de most egyhuzamban elolvastam mindkét utolsó fejezetet és elsőre annyit tudok mondani, hogy nagyon várom a következőket. Igaz, már közel-távol nincs karácsony, mégis nagyon jó hangulata van a blogotoknak, nem beszélve arról, hogy mindkettőtöket nagyon tehetségesnek tartok. Az egész történet megmosolyogtat, szóval így tovább, nagyon várom a folytatást, szuper fejezet lett, Cher! <3
xoxo, Dorsee
Drága Dorea! :)
TörlésÓ, köszönjük! Örülök, hogy tetszett a fejezet! Köszönjük a kedves szavakat, tényleg nagyon jól esnek! Remélem a továbbiakban sem okozunk csalódást! <3
Ölel,
Cher Brooks
Drága Cher Brooks!
VálaszTörlésHogy én mennyiszer elröhögtem magamat a részen! Imádom az olyan vicces helyzeteket, amik ebben voltak, mint például, amikor Rose anyukája kombinált. Remélem tudod, hogy iszonyú jó kedvre derítettél!:) Ez a rész különösen tetszett, egyrészt mert megint olyan apró részleteket tartalmazott, amik hihetetlen valósághűvé és eredetivé varázsolják a történetet! Egyszerűen muszáj volt végig mosolyognom, mert Ti/Te a legjobb értelemben vett "egyszerű, átlagos" lány életét is egy csodálatos varázslatossággal, különlegességgel tudjátok/tudod megtölteni! Fantasztikus, elképesztő, erre nincsenek jobb szavak, irdatlan jól írsz! <33333
Sok-sok puszi, Azy
Drága Azy! :)
TörlésTe jó ég! El sem hiszed, hogy most ezekkel a szavakkal mennyire boldoggá tettél! Nagyon köszönöm/jük, de tényleg, el sem hiszem, hogy épp Te írod ezeket! :) Most pont te derítettél engem jókedvre :) Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet, és köszönöm, hogy írtál!
Millio puszi <33333
Cher Brooks