Tumblr Mouse Cursors

2016. november 5., szombat

Extra jelenetek 2/3 - Aaron szemszög

Drága Olvasóim!
Sokáig tartott, de íme itt van: a második extra jelenet a betervezett háromból, ismételten Aaron szemszögéből. Ez a bejegyzés már jóval másabb hangvételű, mint az előző. Szeretném kihangsúlyozni, hogy évek teltek el az előzőleg leírt első találkozás óta, ráadásul amellett, hogy a fiúk megkomolyodtak (vagy mégsem), Aaron már fülig szerelmes, ha fogalmazhatok így.
A fejezetben reményeim szerint választ kaptok arra, a fiú miért döntött a levelek mellett ahelyett, hogy egyszerűen csak randira hívta volna Roset, aki mint láthatjátok, koránt sem volt olyan nyitott a fiú közeledésére, mint az várható lett volna. Őt ismerve persze sokkal valószínűbb, hogy észre sem vette, a másik miként nézett rá. Enyje, Rose!
Kellemes hétvégét!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio

Szerelmeslevelek
2013. december 21. (szombat)
   Sehogy sem bírtam megálljt parancsolni a lábaimnak, mintha a testem könyörgött volna a végtagjaimnak azért, hogy ide-oda sodorjanak a kanapétól az ebédlőasztalig, el a tévé előtt, egészen a konyhapult felé.
- Egyszerűen nem tudom, hogyan kéne belekezdenem – nyögtem, a kezeimmel rámarkolva a fából készült, olcsó márványutánzatra. A vállaim szabályosan előre estek, miközben lehajtott fejjel, kissé elkenődve átadtam magam a levegőben keringő paradicsomszósz és enyhén sós tészta ismerős illatának. A gyomrom összeszorult a spagetti gondolatára. - Láttad, hogy nézett rám tegnap.
  A mikró monoton sípolására felkaptam a fejem, de ahelyett, hogy azonnal kinyitottam volna a masina ajtaját, inkább hagytam, hogy vinnyogó hangja az őrületbe kergesse Danielt, aki percekkel korábban szándékosan kitúrt az xbox elől.
- Szerintem nem igazán figyelt – kiabálta, miközben a frissen melegített étellel és egy sebtében elöblített villával átsétáltam a nappaliba és leültem mellé.
- Épp erről beszélek – mondtam kelletlenül, a villámra tekerve egy jó adagnyi tésztát. Rose említése rosszul érintett, az utóbbi időben ugyanis mintha minden igyekezetem ellenére egyre zárkózottabbá vált volna. Már nem mosolygott kedvesen, valahányszor vicces szmájlit rajzoltam a neve mellé a papírpoharára. Már nem köszönt meg minden figyelmes mozdulatot. Sőt! - Hol levegőnek néz, hol gúnyosan méreget.
- Szerintem csak a kihűlt kávéja miatt volt olyan feszült – vette a védelmébe a kontrollerekkel szórakozó barátom vörös hajú labortársát. - Ráadásul utolsó órában kémia tesztet írtunk, és hogy is mondjam… - Daniel enyhén oldalra döntötte a fejét, majd a megfelelő gombkombináció megnyomásával elindította az egyik kedvenc, snowboardos játékomat. - Örülhet, ha a tanárnő a felét le tudja pontozni. Szinte semmit sem írt a papírra, vagy ha mégis, akkor rögtön átsatírozta.
  Elhúztam a szám, és magamba kanalaztam egy adag paradicsomos tésztát. A langyos szósz kelletlenül végigfolyt az államon, ahogy Daniel karja után kapva, a számmal O alakot formálva beszippantottam az egyik ragacsos spagettit.
- Remek! – nyögtem, a kezemben tartott szürke kontrollerrel visszalépve a beállítások menübe. Eszem ágában sem volt ma is kimaradni a buliból, ha már tegnap a húgom miatt nem tarthattuk meg a szokásos, egy az egy elleni házi bajnokságunkat. - Hol van már ez a tökkelütött? Azt ígérte, hogy félre itt lesz.
  Átszaladtam a konyhába egy rongyért, és a falra szerelt órát nézve zsörtölődve nyitottam meg a csapot. A hideg víztől libabőrbe borult az egész karom, az arcomat mégis melegség járta át a dühtől, ami minden egyes másodperc elteltével egyre hevesebb lángnyelvekkel perzselte vörösre az arcom.
  Daniel elnevette magát.
- Ismered. Órák kérdése – legyintett, a jobb kezét a magasba emelve, hogy a pulttól is jól lássam nemtörődömségét. Annak ellenére, hogy évekkel korábban mennyire odavolt a csajért, meglepően könnyen továbblépett. Mintha a szerelme nem lett volna több egy ostoba fellángolásnál, pedig emlékszem, hogy a szalagavatót követő hetekben nem volt olyan este, hogy ne provokált volna ki egy esélytelen verekedést. Élvezte, amikor nála kétszer nagyobb, kigyúrt idegenek a földre küldték, élvezett minden egyes ütést, mintha már csak a fizikai fájdalom lett volna képes elnyomni a lelkit.
- De én nem tudok addig várni. Már hónapok óta kerülgetem.
  Pontosan négy hónapja, két hete és három napja, hogy feladtam, ugyanis két szörnyen sikerült kísérlet után már nem mertem harmadszor is randira hívni, na, nem mintha valaha is eljutottam volna addig, hogy feltegyem neki a tényleges kérdést.
  Három gyenge koppanás, majd egy erőteljes dobbantás. Ez volt az első, amire felfigyeltem, mielőtt valaki erőnek erejével nekiesett volna a bejáratnak.
- Srácok! Segítenétek?
  Ebony hangja könyörgő volt, valahogy mégis határozott. Egy pillanatra elhittem, hogy képes lett volna berúgni az ajtót, ha nem sietünk a segítségére, holott alig két hete egy idegőrlő éjszakán én is megpróbálkoztam vele, mégsem sikerült.
  Ahogy a kulcs ütközési pontot ért, elforgattam a zárban. Nem nyúltam a kilincsért, nem is kellett. Ebony ugyanis megoldotta helyettem, és egy türelmetlen mozdulattal az arcomnak csapta az ajtót, majd két megpakolt táska kíséretében átszambázott az előszobám és levetette magát a kanapéra.
  Szemforgatva zártam be a bejáratot.
- Mondd, hogy nem vásárolni voltál! – nyögtem, a jobb kezemmel a homlokom és az orrnyergem környékét dörzsölgetve. A bőröm bizsergett ott, ahol az ajtó éle csókokkal köszöntötte.
- Ami azt illeti… – Bons tettetett sértettséggel nyújtotta el a hangokat, amitől minden szótag végtelenül komikusnak hatott, pedig a szavai végül egy unalmasan hétköznapi mondattá álltak össze. - Nem vásárolni voltam. Ezeket otthonról hoztam.
  Felhúzott szemöldökkel, kétkedve néztem végig a látszólag új holmikon. Az egyik kockás szatyorban mintha ruhák és könyvek lettek volna, míg a másikban pár ezüstös ékszer és papírlapok, egy plüssmaci és dobozos csokoládé, pár boa, karácsonyfadíszek, három csomag ünnepi kalács és két zacskónyi töltött fánk.
- Még rajta van az árcédula – böktem a gyöngyház fény gömbök felé. A nagyszüleinktől örökölt díszekkel ellentétben ezek mind műanyagból voltak, ráadásul ránézésre is egy vagyonba kerültek, akárcsak a Kávézóban felaggatott égők, pedig azokat már több éve, hogy beszerezték Daniel szülei.
  Ebony elhúzott szájjal kapott az apróságokkal teli táska felé.
- Jól van, lehet, hogy mégis benéztem a plázába – mondta, a szemét egész idő alatt a szerzeményein legeltetve. Az ajkai remegtek, ahogy megpróbált visszanyelni egy gyermeki mosolyt, de mind ismertük már. A vásárlás volt a gyengéje, akárcsak Michael Jacksonnak a fehérség. - De csak, hogy tudjátok, rátok is gondoltam ám.
  Frissen manikűrözött körmeivel villámsebesen eltűntette a felesleges címkéket, majd a kanapéhoz húzta a dohányzóasztalt, és kipakolta a nekünk szánt ajándékait. Leküzdhetetlen belső késztetést éreztem arra, hogy megdörzsöljem a szemeimet, esetleg esztelen csipkedésbe kezdjek; végül csupán a fejem döntöttem meg. Értetlen grimaszt ölve, kiguvadt szemekkel néztem végig az asztalon. Mintha Bons kirabolt volna egy kisebb papírírószer boltot.
- Nyolc csomag boríték és levélpapír? – kérdeztem a rengeteg halvány sárga, világos rózsaszín, fakó zöld, tört fehér és babakék papír láttán. Teljesen összezavart.
  Daniel felemelte az egyik rózsaszín pamacsos tollat, aminek vattacukor illata mérhetetlenül intenzív volt. Még az asztal másik oldaláról is éreztem.
- Mondd, hogy én nem a tollakat kapom! – könyörgött, bár mind tisztában voltunk vele, hogy még egy ilyen lányos ajándékot sem utasított volna vissza. Imádta a meglepetéseket!
  Megvártam, hogy a TV képernyője elsötétüljön, majd leültem a szőnyegre. Az egyik kezemet ráfektettem az asztalra, a másikat megtámasztottam a felületén, gondosan ügyelve rá, hogy a könyököm még véletlenül se gyűrje össze a színes papírlapokat, elvégre Bons külön nekem hozta őket. Olívia biztosan imádni fogja őket! – gondoltam, és örültem, hogy így csupán a zsírkréta készletet kell megvennem neki karácsonyra.
  Ebony kikapta Daniel kezéből a pomponos tollat.
- Nem – miközben beszélt, levette magáról a felesleges holmikat, végül a barátom mellkasának nyomott egy színes, ámbár vékony könyvet, aminek puha fedele meghajlott, ahogy alkalmazkodott Dan testének vonalához. - Neked itt ez a színező.
  A fiú elégedetten hümmögött.
- Igazán kreatív.
  Szemforgatva túrtam bele a hajamba. Bár Ebony tagadhatatlanul belezúgott Natebe, Daniel pedig már egy ideje együtt járt Cassidyvel, az utóbbi időben mintha minden alkalommal harmadik kerékké váltam volna a közelükben. Ők fesztelen ölelkeztek, én gúnyosan figyeltem, ahogy a barátom megpróbált kitérni a nála egy fél fejjel alacsonyabb lány karjai elől. Ők egymás cukkolva nevettek, én felvont szemöldökkel néztem, ahogy hülyébbnél hülyébb dolgokat vágtak egymás fejéhez.
  Mint az óvodában.
- Rátérhetnénk a lényegre? – kérdeztem, egy egészen kicsit nyersebben a kelleténél, mire mind a ketten felém fordultak. Daniel jól észrevehetően távolabb húzódott Bonstól, amiből a lány mintha semmit sem vett volna észre. Fesztelen mosollyal az arcán biccentett a szétszórt borítékokra.
- Épp azt teszem – replikázta, az ujjaival közelebb lökve felém egy tört fehér levélpapírt. A kék golyóstoll, az, amelyik percekkel korábban Daniel kezében volt, nesztelenül gurult végig az asztalon, miután Bons spiccelt lábfeje felém pöckölte. - Most pedig fogod magad, és levelet írsz neki.
  Kissé kétkedve fogtam a kezembe a tollat. Nem mintha még sosem írtam volna levelet. Az iskolában külön órákat szántak arra, hogy megtanítsák a helyes megszólításokat és a hivatalos levél nyelvtani szabályait. De a szerelmes levél… szerelmes levelet még sosem írtam.
- Levelet?
  Ebony összefonta a karjait. Az egyik sötét szemöldöke egészen a homloka közepéig csúszott, az arca mégsem volt gúnyos, sőt! A vonásai ellágyultak, amikor felfedezte, mennyire elvesztem.
- Naná! Azt mondtad, fogalmad sincs, hogyan kezdhetnél neki. Hogy szerinted jól képen nevetne, vagy elküldene a francba, mert hű, de nagyon előítéletes, te pedig úgy nézel ki, mint egy börtöntöltelék – mondta vékony hangját a felismerhetetlenségig torzítva.
- Egyáltalán nem ilyen a hangom – replikáztam, tettetett sértettséggel, jóllehet a szám sarka megremegett, ahogy megpróbáltam visszanyelni egy őszinte kacagást.
  Alig két hete, Tony buliján hosszú hónapok óta eleget ittam ahhoz, hogy kiöntsem a szívemet Ebonynak, amikor a lány a vécé fölé görnyedve megkért, hogy fogjam meg az arcába hulló, mélybarna tincseket.
- Kezd tiszta lappal – biztatott, apró kezét az enyémre simítva. Csokoládébarna szemeiben melegség csillogott. - Szó szerint.
  Hümmögve vettem a kezembe a fehér lapot, és bár a toll hegye hozzáért a bal felső sarkához, már a megszólításnál akadályba ütköztem.
- És mégis mit írjak? – kérdeztem, miközben papírra vetettem az első szavakat, amiket rendre átsatíroztam. A Kedves Rose túl sablonosan, az Édes Rosie túl erőltetetten, a Tisztelt Rose Blackwell pedig egyenesen szörnyen festett a hófehér lapon.
- Ugye nem gondoltad, hogy majd mindent én fogok megcsinálni helyetted! – mondta, jóllehet azonnal felállt a kanapéról, hogy mellém ülve egy könnyed mozdulattal kicserélhesse az összefirkált levelet. Megfogta a kezem, és a papír szélére irányította. Az első szótag után már pontosan tudtam, hogyan folytassam a megkezdett kedveskedést: „Drága Rose…” - Legyél kedves, de persze ne nyálas. Ne ijeszd el! – tanácsolta teljesen átszellemülve, egy kósza tincset ártatlanul a füle mögé tűrve. Ebony hangja egészen elmélyült, mintha képzeletben valahol egészen máshol járt volna, mintha egész idő alatt a legjobb barátnője helyébe képzelte volna magát, hogy a lehető legjobb útmutatást adhassa. - Írd le, hogy mik a szándékaid, és…
  „Nem fogom elárulni, ki vagyok, hiszen annak még nincs itt az ideje, viszont szeretném tisztázni veled, hogy csakis jó szándék vezérelt, amikor leírtam neked ezeket a szavakat.”
- Nehogy leírd, mik a szándékaid! - Daniel durván az asztalra csapott, így majdnem megcsúszott a kezem. Pusztán a szerencsének köszönhettem, hogy még a kirohanása előtt sikerült pontot tennem a mondat végére. - A végén még cenzúrázni kell a borítékot.
  Megforgattam a szemeimet, de egy pillanatra sem néztem fel a papírról. Nem mintha nem mertem volna a kanapén tehénkedő barátom szemeibe nézni anélkül, hogy férfiakhoz méltatlan módon elpirultam volna a gondolatra, hogy Rose keskeny csípője a lábaim közé ékelődve nekipréselődik a nadrágomhoz. Egyszerűen csak nem értette volna meg.
- Nem megdönteni akarom! – mondtam szárazon, meglepően nyugodt hangnemben. Azt akartam, hogy hatásos legyen. - Te is tudod, hogy…
- Hát persze! Bárcsak ne tudnám, de szinte állandóan ő a téma! A vörös haja, az apró kezei... – Daniel hátra dőlt a kanapén, és fellapozta az ajándékba kapott színezőt. Hümmögve folytattam az írást: „Tisztában vagyok vele, hogy utálod, amikor eljön az év ezen időszaka, és nem mehetsz többet suliba…”, „Tisztában vagyok vele…”, „Tudom, hogy mindig is egy eseménydús szünetről álmodoztál…” Újra és újra elolvastam a sorokat. Hol kihúztam pár szót, hol átjavítottam egy rosszul használt kifejezést, de sehogy sem volt az igazi. - Jézus, ember! Csak írd le, hogy oda vagy érte, attól tutira odáig lesz.
  Ebony horkantva fogadta Daniel ötletét.
- Vagy azt hiszi majd, hogy valaki csak szórakozik vele. Te is tudod, hogy mennyire szégyenlős. Egy percig sem hinné el, hogy megtetszett valakinek.
  „Tudom, hogy mindig is egy felejthetetlen téli szünetre vágytál, és úgy gondoltam, megajándékozlak eggyel.”
- Igaz. – Deffo grimaszolva ejtette a fejére a színezőt. A lapok mögé rejtőzve próbálta meg eltitkolni, mennyire untatta a téma, mert bár az első találkozásuk óta megkedvelte Roset, állítása szerint egy hozzá hasonló lány túlontúl ártatlan volt ahhoz, hogy megmozgassa a fantáziáját.
  Eltűnődve emeltem a számhoz a toll végét. Az ujjaim fel-le mozgatták a vékony tárgyat, így a puha pihék hol hozzásimultak az államhoz, hol nem, és ettől önkénytelen mosoly költözött a vonásaimba.
- És mi lenne, ha nem csak egy levelet írnék? – kérdeztem, jóllehet egyáltalán nem érdekelt a barátaim véleménye, mert már elő is álltam egy ragyogó ötlettel, amihez kevés lett volna egyetlen levél. „Minden reggel találni fogsz egy ehhez hasonló levelet a lábtörlőtökön, amiben különböző dolgokról írok majd neked.” – biggyesztettem a félkész monológ végére, képzeletben a zárást próbálgatva. Talán egy kész programtervvel kellett volna befejeznem, de ahhoz, hogy előkészítsem az első randit, egy kicsikével több időre volt szükségem.
- Mármint? – kíváncsiskodott Ebony, egészen közel hajolva a megkezdett üzenethez. Hajának gyümölcsös illata bekúszott az orromba, amitől kissé megszédültem, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyernem az egyensúlyom, és megkapaszkodnom az asztal szélében. Rose és ő ugyanazt a sampont használták.
- Nemsokára elutaztok, nem? Vagyis egész szünetben egyedül lesz – mondtam, mintha ettől minden egyértelművé vált volna, pedig a lány arcát látva csak még inkább összezavartam. - Talán lépésről-lépésre rávehetném, hogy meg akarjon ismerni. Úgyis utálja az unalmas iskolai szüneteket. Ezt igazán emlékezetessé tenném a számára.
  Az első alkalommal, amikor betért a Kávézóba, a pulthoz ült, és a hosszú, unalmas nyárról, panaszkodott, amit még a nagyszülei sem tudtak feldobni, mert az utolsó pillanatban lemondták az amerikai nyaralást, így végleg Kanadában maradt. A szemöldökei szinte teljesen összeértek, annyira koncentrált, az ujjai pedig olyan szorosan tekeredtek a telefonja köré, hogy minden vércsepp kifutott belőlük. Akkor láttam először a szalagavatós baleset óta, és a szívem kihagyott egy ostoba ütemet, amikor rám emelve a tekintetét, fogalma sem volt róla, hogy egyszer már találkoztunk. Azóta kerülgettem.
- Ha randira hívod, találkoznotok is kell ám! – Ebony játékosan belekönyökölt az oldalamba, mire az asztalra tettem a tollat, és viszonzásként átöleltem. A háta hozzányomódott a mellkasomhoz, és hiába mocorgott, sehogy sem tudott kiszabadulni, amitől elégedetten felkacagtam.
- Tudom – suttogtam a fülébe úgy, hogy Daniel is hallja. - Menni fog.
  Bons beleharapott a jobb csuklómba, így elengedtem. A szemei a győzelem mámorában ragyogtak, de mentségére szóljon, próbálta elrejteni a szája szélén megbújó mosolyt, ezzel megőrizve férfiúi méltóságom utolsó morzsáit.
- Na, mutasd, mid van eddig! – Nem várta meg, hogy odaadjam neki a levelet, mohón felmarkolta az asztalon pihenő, helyenként csúnyán összefirkált papírlapot, majd a magasba emelve, a mellkasomnak dőlve, hümmögve kommentált minden egyes szót. - Hmm, ez tényleg jó. Nekem tetszik. Daniel?
  Legjobb barátom készségesen elvette a neki nyújtott üzenetet, majd a combjaira könyökölve, egészen előre görnyedt, miközben olvasott. Az ő véleményétől egyáltalán nem tartottam, hisz Ebonyval ellentétben alig ismerte Roset, mégis ropogtatni kezdtem az ujjaimat.
- Nem rossz – válaszolta hetykén, a helyzet komolyságához képest bántóan lazán, jóllehet egy rossz szót sem szóltam, amikor felém csúsztatta a lapot. Ő már csak ilyen volt! Amikor először randira hívta Cassidyt, egyszerűen elé állt, és megmondta a tutit. A második alkalommal pedig csupán egy béna SMSben értesítette a lányt, hogy másnap együtt fogják tölteni az estét.
- Király! Holnap odaadom neki – mondtam, egy újabb sort biggyesztve a lapra. „Szeretném, ha nem kérdőjeleznél meg egyetlen alkalommal sem, ahogyan azt is, hogy ne érdekeljen, ki vagyok” Egy kicsit tartottam tőle, hogy a korcsolyázás egy kicsit túl extrém így első választásnak, de Bons sosem említette, hogy Rose rettegne a jeges sportoktól, ráadásul egyetlen kanadait sem ismertem, aki félt volna a havas dolgoktól.
- Holnap te zársz. Azt akarod, hogy a szülei találjanak rá? – Daniel kérdése váratlanul ért, de kivételesen hálás voltam a pesszimizmusáért, ugyanis igaza volt. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy a szülei találjanak rá a levelemre. Nem mintha ismertem volna őket. Talán borzalmasan engedékenyek és lazák voltak. Talán kényszerítették volna, hogy akarata ellenére részt vegyen a randin. Ez a gondolat megmosolyogtatott. Erre még az én anyukámat sem lehetett volna rávenni, pedig ő minden téren a függetlenség híve volt.
- Majd én elintézem. A többi viszont a te feladatod – ajánlkozott Ebony, egy üres lapot tolva az orrom alá.
- Kösz, Bons!
  Hagytam, hogy apró kezeivel magához öleljen, és játékosan összeborzoltam a haját, ahogy azt a húgomnak is szoktam. Olíviához hasonlóan, horkantva vált ki a karjaimból, hogy azt követően egy esetlen mozdulattal a feje tetejére kösse megzabolázhatatlan tincseit.
- Érted bármit, szépfiú – felelte kacéran, két tekerés között. A szemei kacéran csillogtak, miközben az alsó ajkába harapva, megjátszott lelkesedéssel rám kacsintott. - Na, de nekem mennem kell! Ma Nate főz, és a világért le nem maradnék a kötényben illegő látványáról. – Bons egy gyors puszit nyomott a fejem tetejére, majd megkerülve az asztalt magához ölelte Danielt, aki egészen az ajtóig kísérte. Már a küszöb másik oldalán járt, amikor a válla fölött visszaordított: - Aztán ügyesen!
   Elégedetten hajoltam az üres papírlap fölé. Nagy gonddal rajzoltam újra minden betűt, mellőzve a sok áthúzást és firkát. A nyelvem kilógott a számból, annyira koncentráltam, míg Daniel elindította a legújabb versenyt. A snowboard siklásának élethű hangja kellemes zene volt a fülemnek. Segített összeszedni a gondolataimat, így a levél lezárásán már nem görcsöltem annyit, egyszerűen csak leírtam, ami eszembe jutott.
   „Biztosíthatlak róla, hogy előbb-utóbb minden titkomra fény derül. Csak légy türelmes.
Addig is szép álmokat.
Egy ismeretlen idegen Xx”
   Háromszor is újraolvastam a sorokat, mielőtt összehajtottam volna a papírt. Kétszer is leellenőriztem, hogy a tinta nem hagyott-e nyomokat a lap másik oldalán. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen.
- Gyere már! Jó lett. Tényleg.
   Dan nekem dobta a második kontrollert, és megpaskolta a kanapét közvetlenül önmaga mellett. Én pedig nevetve hagytam, hogy elzavarja a fejem fölött összegyűlt esőfelhőket. Hisz mi baj történhetett volna? Ha Rose vissza is utasít, az élet nem áll meg. A barátaim akkor is mellettem lesznek, és felkaparnak a földről, ahogy én is felhúztam őket a szakadék széléről, miután a padlóra küldték őket. Még mindig jobb vesztesként talpra állni, mint harc nélkül lemondani a győzelemről.
   Derűlátóan nyomtam meg a zöld gombot. Innentől már minden rajta állt.

2016. augusztus 10., szerda

Extra jelenetek 1/3 - Aaron szemszög

Drága Olvasóim!
Mint azt ígértem, itt az első plusz jelenet, ezúttal Aaron szemszögéből. Próbáltam átadni az akkor még egészen fiatal, elsőéves fiú gondolatait. Azt a fiúét, aki még nem ismerte Roset, és akinek még eszébe sem jutott a romantika... remélem sikerült, és élvezni fogjátok majd a gondolatait.
Próbáltam olyan pillanatot választani, ami segít nektek megérteni, honnan jöttek a levelek, miért pont Roset szemelte ki, és miért nem szólította le egyszerűen, amikor a kávézóban annyi lehetősége lett volna rá.
Nem is húznám a szót! Írjatok, ha valami gondolatotok/kérdésetek támadt. Ha van olyan jelenet, amit szívesen olvasnátok a fiú szemszögén (vagy akármelyik másik szereplő szemszögén keresztül). Vagy csak hagyjatok magatok mögött egy pipát, ha lehetőségetek adódik rá.
Kellemes nyarat!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio

Zene, lányok, gyümölcs dzsúz
2011. december 23. (péntek)
   Mintha minden egyes oxigénmolekulát kitéptek volna a tüdőmből.
  Mintha kihúzták volna alólam a talajt, és a szakadék szélén kapaszkodva valaki rálépett volna az ujjaimra.
  Ahogy a zsűriasztal előtt álló férfi ismertette Eithan Rodriguez összesített pontszámait, keserűen mosolyogtam a felém intő fiú felé. Tisztában volt vele, hogy legyőzött, pedig a szemüvegem még a földön hevert, közvetlen a cipőim mellett. Három versenyző volt köztünk. Háromszor tíz perc választott el attól, hogy kiálljak a közönség elé, mégis, mintha már felesleges lett volna minden erőlködés.
   Valaki leült mellém, és megveregette a jobb lapockám közepét, mire elszakítottam a tekintetem a még mindig kihívóan bámuló, spanyol fiúról, aki mintha csak azért költözött volna az utcánkba, hogy megkeserítse az életem. Utáltam. A felsőbbrendű megjelenését, a laza stílusát, azt, hogy olyan könnyen összehaverkodott bárkivel, és a tényt, hogy az okoskodó megjegyzéseivel még az iskolában sem tudtam versenyezni. Mindenki imádta. Mindenki akart tőle valamit. Egy kedves bókot. Egy randit. Egy aláírást. Úgy bántak vele, mintha feltalálta volna a rák ellenszerét.
  Úgy istenítették, ahogy egykoron engem. És ez iszonyatosan bosszantott.
- Csá, haver! Mizu? – kérdeztem lustán Daniel felé fordulva. Az öklöm az övéhez érintve, az előző héten tökélyre fejlesztett pacsinkkal üdvözöltem, miközben fél szemmel még mindig az önmagát éltető srácot figyeltem. Meg kellett hagyni, nagyon jól csinálta. A tettetett szerénysége épp elegendő egoizmussal párosult ahhoz, hogy senkinek se szúrjon szemet a színjáték. - Azt hittem, egész nap a lányokat fűzöd majd, és már nem lesz időd erre az ostoba versenyre.
  Az ostoba szó hallatán összerezzent. És a kettőnk közé ékelődő csönd elnyomta a gödör túloldalán végigsöprő ovációt.
- Sajnálom – nyögte, és rá se kellett néznem, hogy tudjam, őszintén megbánta, amiért alig egy napja lesajnálóan otthagyott az erdő szélén. - Tudod, hogy nem úgy gondoltam, én csak…
  Megráztam a fejem és színpadiasan felhorkantottam, ezzel Danielbe fojtva a felesleges szavakat. Nem kellett elnézést kérnie.
- Legalább sikerült elhívnod? – kérdeztem kíváncsian, az egyik szemöldököm kihívóan a magasba emelve, hátha ezzel szóra bírhatom, az arckifejezéséből ítélve ugyanis legszívesebben ismételten kibújt volna a reflektorfény alól. - Mondd, hogy nem hoztál szégyent a fejemre! – kértem fejcsóválva, miközben egy újabb versenyző lépett a gödör szélére. Neonzöld deszkája és rózsaszín taréja furcsán vicces látványt kölcsönzött a megjelenésének.
- Az egyik srác beelőzött – panaszolta Daniel, ezzel visszarángatva a jelenbe, ahol még nem kellett pályára lépnem. A lábam remegett, a kezeim pedig egyfolytában egymást tördelték, ahogy a testemben szerteáramlott az adrenalin. - Valami Nate…
  Elhúzott szájjal figyeltem, ahogy egy mély lélegzetvételt követően megpróbálta legyűrni a torkán ragadt szavakat. Sajnáltam, jóllehet még sosem kerültem hasonló helyzetbe, így nem tudtam kellőképp átérezni a csalódottságát ahhoz, hogy megvigasztaljam. Még. De ha ma nem tudom legyőzni Rodriguezt, holnaptól talán már nekem sem lesz idegen a kikosarazás érzése.
- Hát, ezt igazán sajnálom – mondtam esetlenül egy béna vállveregetést követően. Ott és abban a pillanatban egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ezzel segítettem-e, vagy csak tovább rontottam a helyzetet. - Akkor most kivel mész? – kérdeztem, hátha Ebonyn kívül másra is szemet vetett, de ahogy a színek kikoptak az arcából, már tudtam, hogy be kellett volna fognom a szám.
- Nem megyek – jelentette ki egyszerűen, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Daniel összehúzta magán a kabátját, pedig az esti hóesés ellenére egyáltalán nem volt hideg. Épp csak annyira fagyott, hogy mű hó helyett igazi fedje az épített pálya egészét.
- A francokat nem mész! – mordultam rá, egyenesen a szemeibe nézve. - Gólyaként kötelező részt venned az év buliján, különben kinéznek. Íratlan szabály – világosítottam fel, ahogy engem a felsőbb évesek, akik közel három hónapja még bármit megadtak volna azért, hogy velük lógjak.
  Daniel erőltetett mosollyal az arcán fordult a mellettünk készülődő versenyző felé. Az ujjait összefonva, esetlenül ejtette a kezeit a lábai közé. Egészen kétségbeesettnek tűnt.
- És mégis kivel menjek? Már minden jó csajt elhívtak, csak a selejt maradt – panaszolta, és mintha csak a megfelelő pózt kereste volna, hátravetette a karjait és a tenyereire támaszkodva az égre emelte a tekintetét.
  Visszagondolva a sulinkban rendezett szalagavatóra, egyáltalán nem tűnt olyan nagy durranásnak, mint ahogy beállítottuk, ennek ellenére nem voltam hajlandó engedni. Nem adhatta fel a legelső kisebb zökkenő után!
- Aha, hát persze! – Összecsaptam a tenyereimet és egymásnak dörzsöltem a kezeimet, miközben ráfújtam az ujjaimra, mintha csak az átfagyott csontjaimat próbáltam volna felmelegíteni, holott valami igazán ütős monológon törtem a fejem. Olyan jó barátja akartam lenni, mint amilyen ő volt nekem, csakhogy a szavak ezúttal is ellenem szegültek. Ha le kellett írni őket, akkor engedelmeskedtek, akár a kezes bárányok, de amint élő beszélgetésre került a sor, mintha felbőszült bikaként rontottak volna nekem; cenzúrázatlanul. - Estélyiben és sminkben még a legrosszabbak és megütik a mércét – mondtam nevetve, ezzel csak még elkeseredettebbé téve a legjobb barátomat. Szemforgatva temettem a tenyerembe az arcomat. - Biztos vagy benne, hogy mindenkit elhívtak, aki szóba jöhetne?
  Daniel lustán nézett végig a körülöttünk ülő embereken. Egyáltalán nem sietett a válasszal, és pedig nem erőltettem, inkább az éppen aktuális mutatványra fókuszáltam. A rózsaszínhajú srác pont abban a pillanatban pördült át a levegőben. A deszka az utolsó utáni pillanatban érintette meg a talajt. Majdnem túlpörgette, de sikerült visszahoznia, amit a zsűri tagjai egy elégedett bólintással kommentáltak. A srác nem volt különösebben nagy tehetség, a gyakorlatai sem voltak túl erősek, de amit bevállalt, mind megcsinálta, és ezt háromszor hét pontra értékelték. Erős középmezőny.
- Emlékszel a különc vörösre, akiről meséltem? – ösztönösen bólintottam, miközben megpróbáltam felidézni, miket is mesélt eddig a labortársáról Daniel, de semmi lényegesre sem sikerült visszaemlékeznem. Még csak a nevét sem tudtam volna megmondani, pedig ha jól emlékszem Ebony kapcsán már többször is szóba került. - Na, még őt is elhívták.
- Ó! – Csupán ennyit tudtam kinyögni, fejben ugyanis már egészen máshol jártam. Két ember választott el attól, hogy a gödör szélére álljak, a cipőm azonban még mindig a szemüvegem mellett hevertek. Már réges-rég fel kellett volna öltöznöm!
  Egy ideig csöndben ültünk egymás mellett. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna, amivel akár csak egy kicsivel is jobb kedvre deríthettem volna Danielt, ő pedig nem firtatta. Megértette, hogy érzelmek terén analfabétának számítottam, és nem rótta fel, amiért belül igazán hálás voltam neki.
- El kell jönnöd! – mondta végül, valahogy az utolsó nyolc percben, amikor már tényleg csupán egy-egy bemutatásra váró forgás választott el a rivaldafénytől. Eddig minden évben fent álltam a dobogó legfelső fokán. Valahogy természetesnek vettem, hogy ez a visszavonulásom napjáig így is lesz, de a távolból engem figyelő Rodriguez láttán összerándult a gyomrom. Közel álltam hozzá, hogy a saját cipőmbe rókázzak.
- Mint randipartner? – kérdeztem, kissé elviccelve a helyzetet, ezzel a bál felé terelve a gondolataimat. Remegve igazítottam a helyére a térdvédőimet. A cipőfűzőm túl szoros, a nevemmel ellátott póló túl bő, az overálom pedig túl szűk és túl nagy volt egyszerre, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Kibaszottul izgultam!
  A homlokomon megjelenő izzadságcseppek belefolytak a szemeimbe, majd az államról a ruhámra estek, ocsmány, de messziről szinte teljesen láthatatlan foltot hagyva az anyagon. A szívem olyan hevesen dübörgött a mellkasomban, hogy azt hittem, menten elájulok, ha nem léphetek azonnal a pályára.
- Te vagy a legjobb barátom. Csak azért, mert kikosaraztak, nem váltok csapatot – morogta az orra alatt, az öklével a vállamba bokszolva. Épp a megfelelő időben, helyen és erősséggel ütött meg ahhoz, hogy kirángasson a szűnni nem akaró aggodalomból és egy kis nyugalmat csempésszen a folytonos feszengés helyére.
  Mosolyogva biccentettem.
- Oké, de jössz nekem eggyel, ugyanis felejthetetlenné teszem az éjszakád – feleltem, majd ezt követően felálltam és megveregettem a vállát.
  A metálkék deszkám alig öt méterre volt tőlünk, mégis egy kisebb évezrednek tűnt, mire elértem a korlátnak döntött snowboardig. A tenyerem végigsimítottam a fényezésen, és a szívem dorombolt az elégedettségtől. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy menni fog. Hogy túlszárnyalom Rodriguez három kilencesét és ismételten magamhoz ölelhetem a kamu arany kapát, amiből még inni sem lehetett, annyira mű volt a festékszóróval lefújt anyag.
- Csak legyél Hillcrest bejárata előtt nyolcra – kiáltotta utánam, miközben elindultam a gödör széle felé. A vállam fölött rákacsintottam a legjobb barátomra, aki a versenyzőknek felállított lelátó harmadik fokán ülve, biztatóan a magasba emelte a hüvelykujját.
- Az ember azt hinné, virágcsokorral és limuzinnal jönnek érte… - krákogtam tettetett csalódottsággal a hangomban. A színjáték kedvéért még az ajkaimat is lebiggyesztettem, amire csak egy rosszalló fejcsóválást kaptam válaszul.
- Davis! Te jössz! – Az edzőm hangjára felkaptam a fejem és sietve, szinte kocogva tettem meg az utolsó métereket.
  Ahogy a fejemre húztam az enyhén sárgás szemüveget, a magasba emeltem a kezem és integettem. Kiélveztem, hogy többen sikoltozva kántálták a nevem, majd a megadott jelre felcsatoltam a deszkát és a mélybe vetettem magam.
  
   Három és fél órával az eredményhirdetés után még mindig nehezemre esett elhinni, hogy holt versenyben, Rodriguez és én egyszerre állhattunk fel a dobogóra, de anyám kocsijának anyósülésén ülve lassan kezdtem beletörődni, hogy egy teljes évig esélyem sem lesz bebizonyítani, hogy jobb vagyok.
   Már elég sötét volt ahhoz, hogy az ablakhoz nyomva a fejem ne lássam az épület színeit, sem a bejárat előtt várakozók arcát, így egy kedves mosoly és egy szeretetteljes ölelés után elbúcsúztam anyától és elindultam egy tetszőlegesen kiválasztott csapat felé.
- Hogy festek? – üvöltöttem, amikor megláttam a legjobb barátomat. Daniel a színes fényektől ezerszínű falnak dőlve, karba tett kezekkel figyelte a tőle pár méterre nevetgélőket. Csak később, amikor már elég közel sétáltam hozzá, vettem észre, hogy az arcán megfeszülő izmok Ebonynak szóltak. A lány mosolyogva hagyta, hogy a partnere átkarolja, miközben a srác a feje búbjára támasztva az állát még közelebb húzta magához.
- Mint akit laposra vertek a pályán – nyögte gúnyosan a szemem alatti foltra célozva, pedig mindketten tudtuk, hogy azt már a verseny utáni bunyóban szereztem, messze a gödörtől. - De, ha ez megnyugtat, a lila valóban a te színed.
  Megforgattam a szemeimet, és lenyeltem egy gúnyos megjegyzést azzal kapcsolatban, melyikünk is nézett ki úgy, mintha alaposan tökön rúgták volna, majd Danielbe karolva a bejárat felé húztam a még mindig görcsösen a tömegbe meredő fiút. Már így is hatalmas volt a sor. Semmi kedvem sem volt órákat várni, hogy bejussak erre az idióta bulira.
- Csak menjünk! – könyörögtem két rántás között, mire megadta magát és elernyesztette addig megfeszített izmait. A válla előreesett, akár egy utcára dobott kiskutyának, és abban a pillanatban szívesen megvertem volna bárkit, ha ezzel boldoggá tehettem volna akár egy halvány mosoly erejéig. Utáltam, amikor ennyire maga alá került.
   Tizenhat percnyi kínosan csöndes perc után végre beértünk a tornaterembe, ami messze felülmúlta a várakozásaimat. A plafonra erősített sablonos lufikat sziporkázó diszkó gömbök és sárga-piros-kék reflektorok rángatták ki a szürkeségből, a falra aggatott transzparensek pedig a szalagavató témájához hűen téli csodaországgá varázsolták a termet. Még a kosárpalánkot és a foci kapukat is sikerült eltűntetniük.
- Jézus! – kiáltottam, amikor valaki nekicsapódott a mellkasomnak. Az idegen poharából valami egészen hideg és nedves ömlött a ruhámra, amitől pillanatokon belül elszállt az agyam, az egyik jégkocka ugyanis beesett a lazára hagyott ingembe és megakadt a nadrágom övénél. - Nézz a lábad elé!
  Morogva szakítottam el a tekintetem a díszítésről, és a furcsán csillogó trutyitól, ami szinte az egész ingemet beszínezte csak még dühösebb lettem.
- Úristen, bocsánat, én nem… - szabadkozott a támadóm, miközben remegő kezeivel megpróbálta helyrehozni a helyrehozhatatlant. Esetlenül a földre tette a félig üres műanyag poharat, majd a táskájából előkeresett zsebkendővel csak még jobban beledörzsölte a színes italt a fehér anyagba. Szemforgatva kaptam a csuklójához, mielőtt a kelleténél talán egy kicsit durvábban eltoltam magamtól. - Nem akartam, bocsánat.
  A lány szemérmesen a földre szegezte a tekintetét, mintha a gondolattól, hogy szembe kell néznie a tettével, csak még kényelmetlenebbül érezte volna magát.
  Épp ezért kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Öhm… - A lány félelemtől csillogó szemeinél már csak résnyire nyílt, keskeny ajkai voltak hívogatóbbak, és abban a pillanatban képtelen voltam másra gondolni, csak rá és arra, mennyire meg akartam csókolni. - Nem gond. Nem történt semmi.
- De, én… - motyogta, hol a cipőimet, hol a foltos ingemet nézve. És bár az olvadozó jégkocka miatt hideg víz csorgott végig a lábamon, a dühömet mintha elmosták volna a hűvös cseppek. - Tönkretettem a ruhád.
  A lány kényelmetlenül toporgott, az egyik kezével tudtán kívül a karomban kapaszkodva, mintha csupán én tartottam volna vissza attól, hogy darabokra esve a padlónak csapódjon. A bizonytalansága őszinte mosolyt csalt az arcomra.
- Ne izgasd magad, egyébként is csak kölcsönöztem – válaszoltam nevetve, továbbra is a karjaimban tartva. Talán azért, mert észre sem vette, mennyire közel állt hozzám, hogy az arca szinte már az ingem súrolta, és hajának epres illata az orromba kúszott, miközben a lehelete cirógatta a gyümölcsös italtól nedves mellkasom, de furcsán meghitt és bensőséges volt, ahogy összekapcsolódott a tekintetünk. Nem kellettek szavak. Nem kellett semmi.
- Mi? – kérdezte ijedten. A szempillái megremegtek, ahogy távolabb húzódott tőlem.
  A jobb kezemmel utána kaptam, még mielőtt megbotlott volna a saját poharában, amit egy hálás, mégis szemérmes mosollyal köszönt meg.
  Közelebb hajoltam hozzá, hogy a hangos zene ellenére is hallja, amit mondani akartam.
- Viccelek – suttogtam, mire a teste érezhetően felengedett, engem pedig lenyűgözött az őszinte aggodalma, ami fokozatosan feszült nyugalommá alakult az esetlen ölelésemben. A tenyerem a hajára simult, míg a szabad kezem a vállán pihent, tisztes távolságra fedetlen csípőjétől.
  Abszurd módon nem vágytam többre, sőt! Már az, hogy ennyire közel volt hozzám, épp elegendő volt ahhoz, hogy ne tudjam abbahagyni a mosolygást.
- Haver, gyere már! – üvöltötte Daniel valahonnan a lány háta mögül, mire felkaptam a fejem, és a tömeget pásztázva megpróbáltam beazonosítani a hang helyét. Végül tőlünk alig két méterre, két egymáshoz simuló pár között találtam rá. Az arckifejezéséből ítélve csöppet sem volt elragadtatva a ráerőltetett társaságtól.
- Ha most megbocsátasz… - súgtam a lány fülébe a mutatóujjammal Daniel felé bökve, mire a támadóm megértően bólintott, végül lehajolt a poharáért és a szemeimbe nézve a kezembe nyomott egy száraz zsebkendőt. Az ajkába harapva, bűnbánóan nézett végig a ruhámon. - Nélkülem kissé elveszett – magyaráztam, és közben hagytam, hogy elnyelje a tömeg. Annyira elvesztem benne, hogy még a nevét sem kérdeztem meg, de mire egyáltalán eszembe jutott, már hiába kerestem. Sehol sem találtam.
- Látom, megismerkedtél a labortársammal – kiabálta túl a zenét, a tenyerével játékosan megpaskolva a vállamat. - Amilyen kétbalkezes, csoda, hogy még nem robbantotta fel az iskolát.
  Felhúzott szemöldökkel, kissé értetlenül fordultam felé, félig-meddig még a múltban ragadva. Csak akkor, amikor végleg feladtam, és már nem kerestem tovább, jutott el a tudatomig, miért nézett rám olyan sejtelmesen Daniel. A fényben alig észrevehetően vörösen ragyogó tincsek, az esetlenség, és a tény, hogy észre sem vette, mekkora hatással volt rám a közelsége…
  Ebony barátnője.
- Aranyos – mondtam a semmibe meredve, ám ahogy teltek a másodpercek, lassan feladtam a reményt, hogy rátalálhatok.
- Ha te mondod! – Szinte magam előtt láttam, ahogy összecsapva a kezeit, az ég felé meredve megrázta a fejét, ahogy mindig, valahányszor röhejesnek találta a rajongásomat a snowboard, a hírnév, a családom vagy a lányok iránt. És igaza volt. Mert biztos voltam benne, hogy amint belebotlok egy másik csajba, majd körülötte forognak a gondolataim. Hirtelen már nem is értettem, miért érdekelt annyira a csaj, aki tönkretette édesapám ingét. - Na, gyere, igyunk valamit!
  Hagytam, hogy Daniel a lapockáimnak támasztva a tenyereit a terem szélén elhelyezett asztalokhoz toljon. A falakról visszaverődő zene lüktetett az ereimben, szinte a gondolataimat sem hallottam, nemhogy őt, aki mintha benne lett volna egy számomra ismeretlen történet közepén. Megfeszülő izmain éreztem, hogy beszélt.
  A puncsot felvizezték, mintha ezzel próbálták volna megmenteni a túlzott alkoholtól, amit az egyik felsőbb éves csempészett a rózsaszín italba. A gusztustalan utóíz mégsem tűnt el, a víztől pedig csak még émelyítőbbé vált, így az első korty után levegővétel nélkül lehúztam az egész pohárral, nehogy félúton elszálljon a bátorságom.
  Már vagy fél órája állhattunk a falnak dőlve. Daniel Ebonyt nézte, én valaki egészen mást. Barna haja a vállát verdeste, a hátát pedig egyáltalán nem takarta ruha, mintha nem is egy bálba, hanem egy egyszerű partiba készült volna, az őt vizslató srácokat azonban ez egy csöppet sem zavarta. Ahogy a barátnői társaságában a csípőit ringatta, még én is abbahagytam a vöröske keresését.
  Amikor az egyik szőke lány közelebb hajolt hozzá, nevetve eltolta magától, majd szembetűnően hátat fordított neki, hogy lecsekkolja, valóban olyan feltűnően bámulom-e, mint mondták, és ha igen, megérem-e a fáradságot, hogy odajöjjön hozzám.
  Úgy tűnt, számára megértem.
- Szia. A nevem Emma – mondta alkoholtól csillogó szemekkel. A jobb kezét felém nyújtva megrázta a tenyeremet, miközben egy másodpercre sem vette le a tekintetét az ajkaimról. A magabiztossága egyszerre borzasztott el és csábított. - Nincs kedved táncolni?
  Nem válaszoltam azonnal, mert nem akartam, hogy azt higgye, levett a lábamról, így hát egy hosszúra nyúlt másodpercig némán, oldalra döntött fejjel figyeltem kedves arcának feszült rezdüléseit.
- De, persze!
  Vigyorogva belém karolt és ellenkezést nem tűrve berántott a táncparkett közepére. Egy pillanatig sem hezitált. Nem mérlegelt. Mintha nem érdekelte volna a visszautasítás, egyszerűen a nyakam köré fonta a kezeit, ezzel a lehető legközelebb húzva magához. A teste az enyémnek feszült. Izzadságtól csillogó bőre meggyulladt a tenyereim alatt, hogy a kezeim alá bújva kellette magát.
  Hazudtam volna, ha azt mondom, nem játszottam el a gondolattal, hogyan nézhetett ki vadítóan vörös ruhája nélkül, egy szál fehérneműben egy valamivel csöndesebb szobában az ölemben ülve. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem akartam hallani kéjtől rekedt hangját, miközben a kezeit a párnának nyomva végigcsókoltam a testét.
- Új vagy? – kérdezte, holott egyáltalán nem érdekelte a válaszom. Legalábbis nem tudtam elképzelni, hogy őszintén érdekelte volna, honnan jöttem. Egyszerűen csak kihasználta az alkalmat, hogy közelebb hajolva hozzám, az ajkai az ajkaimhoz érjenek. - Még sosem láttalak.
- Egy barátom miatt vagyok itt, egyébként nem ide járok – válaszoltam végül, egyenesen a szájába lehelve a szavakat. A lány izmai megfeszültek, majd egy látványos sóhajtás után csupán ennyit mondott:
- Tökéletes.
  A csókja pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Szenvedélyes, mégis érzelmek nélküli. Kimondatlanul a tudtomra hozta, hogy a ma estének sosem lesz folytatása, úgyhogy el kell vennem mindent, amit csak szeretnék, holnap ugyanis már nem lesz rá lehetőségem.
  Az ujjaimmal közelebb vontam magamhoz, a körmeim piros csíkokat hagytak fedetlen hátán, mielőtt a combjába markolva kipréseltem volna belőle egy elgyötört nyögést. A leheletének puncs íze volt a számban, amibe egészen beleszédültem. De ez jóféle bódultság volt. Olyan, ami a fellegekbe repítette az embert.
  Csakhogy nem volt rajtam ejtőernyő. A következő percben pedig kihunytak a fények, és Emma kicsúszott a karjaim közül.
   A tömeg értetlenül üvöltözött, szinte tapintható volt a rettegés és az izgalom különös egyvelege, ami megtöltötte a levegőt.
   Amikor visszakapcsolták a fényeket, feszülten fordultam körbe. Emmát kerestem, de ő már sehol sem volt. Eltűnt, mintha csak a képzeletem találta volna ki, és ahogy a táncoló tömeg szélén észrevettem egy mozdulatlan alakot, azt kívántam, bárcsak tényleg az elmém játszadozott volna velem alig három perce. Azt kívántam, bár meg se történt volna az a csók. Bárcsak senki se látta volna!
   Ebony esetlen barátnője elnyílt ajkakkal figyelt. Lehetetlen volt nem kiszúrni falfehér bőrét és az arcán végigszánkázó megrökönyödést, ami összerántotta a gyomromat.
   Friss levegőért szomjazva fordítottam hátat neki, úgy siettem ki az udvarra, miközben magamban azért imádkoztam, hogy jöjjön utánam, hogy elmagyarázhassam neki, mi is történt valójában.
  De nem jött utánam.

2016. július 26., kedd

16. fejezet: Mert egyszer minden véget ér

Drága Olvasóim!
Íme, elérkeztünk a történet utolsó fejezetéhez (ami eddig talán a legrövidebb mind közül), de amint már az előző rész alatt is írtam, meglepetéssel készültem nektek. Ahogy leírtam az utolsó szavakat, bár elégedettséggel töltött el Rose szála, a történetet mégsem éreztem elégnek, így pedig képtelen vagyok bezárni a blogot.
Épp ezért a következőre jutottam. Hogy még teljesebbé tegyem a storyt, hozni fogok nektek még három bejegyzést - kiragadva a múltból -, ezúttal Aaron szemszögéből.
Mit szóltok hozzá?
Kellemes szünetet mindenkinek!
Millio puszi Xx szerecsendio

Mert egyszer minden véget ér
2014. január 6. (hétfő)
  Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd szomorúsággal tölt el a téli szünet vége, de akkor és ott, az ágyam szélén ülve keserűen nyomtam ki az ébresztőórát, ami ötvenkilencről nulla-nullára váltva, hangos rikácsolással jelezte a reggel közeledtét.
  Még sohasem tűnt olyan hosszúnak az út a fürdőszobáig, mint akkor, ahogy a víz sem volt még soha korábban annyira hideg és kellemetlen, mint amikor elfordítva a csapot az arcomra fröcsköltem egy keveset. A tükörbe nézve elhúzott szájjal vettem tudomásul, hogy az előző napi piknik, és az azt követő holdfényes séta megtette a hatását, és a fáradtság sötétlila foltokat rajzolt a szemeim alá, amiket ezúttal is korrektorral és a bőrömmel harmonizáló alapozóval próbáltam meg eltűntetni.
  Mintha ólomsúlyúvá váltak volna a végtagjaim, az izmaim még fájtak a snowboard emlékétől, így a megszokott, bonyolult fonásokat mellőzve, egy egyszerű, kócos kontyba fogtam élénkvörös hajam, mert így még a fésűt sem kellett túlzottan magasra emelnem.
  Fogmosás után kihagytam a tusvonalat és egyből a ruhásszekrényhez sétáltam, ahol egy pillanatra elidőzve kiválasztottam a kedvenc, bordó pulóveremet és a szintén agyonhordott, koptatott farmerem, ami bár eléggé kikopott az évek alatt, mégis remekül mutatott a sötét felsővel.
- Jó reggelt! – kiabáltam már a lépcső tetejéről, a vállamon a fekete hátitáskámmal, ami mintha minden egyes lépésnél egyre lejjebb csúszott volna. Az alsó szintre érve már valahányszor megmozdítottam a lábam, a fenekem verdeste.
  Tegnap este óta a nappalit mintha teljesen kicserélték volna. A karácsonyfa ünnepi díszben tündökölt, a párnák pedig tisztán és rendben követték egymást a kanapén. Az éjszaka olyannyira lekötött, hogy ne verjem fel a többieket, hogy észre sem vettem, Ebonyék milyen csodálatos munkát végeztek.
- Jó reggelt, kicsim. Igazán… - Anyu feltartott kézzel, a pultnak dőlve sütötte a sajtos, sonkás, paradicsomos szendvicseket, de a kedvemért megfordult, hogy végigmérhessen, ahogy mindig, valahányszor elindultam az iskolába. Mivel egykoron ő is oda járt, egyfajta kötelességének érezte, hogy hozzá hasonlóan én is egy legyek a legdivatosabb diákok közül, ha már a népszerűek közé nem tudtam bekerülni. - Frissnek nézel ki.
  Megforgattam a szemeimet, de egy szót sem szóltam, ugyanis tisztában voltam vele, hogy ennél többet akarva sem lettem volna kihozni magamból.
  Eközben, mintha a kicsik észre sem vették volna édesanyám gúnyos megjegyzését, mosolyogva majszolták a saját szendvicseiket. Az olvadt sajt illata betöltötte az orromat, a gyomrom pedig összerándult és hangos korgásba kezdett, ahogy apu meglengette előttem a sajátját.
- Milyen volt a tegnap délután? A ruháid tele vannak sárfoltokkal. – Anyu egy üres tányérra szedte a szendvicseket, majd elém tolta, miközben én friss kávét öntöttem a bögrémbe.
  Próbáltam kizárni az édesanyám hangjában megbújó rosszallást, és valami szépre koncentrálni, de apu kérdő tekintete nagyban megnehezítette a dolgom, ezért inkább lesütöttem a szemeimet és lekapartam a kenyér széléről a kissé megkormolódott részeket.
- Hógolyóztunk – nyögtem, az arcom azonban elárulta, hogy ennél sokkal többről volt szó. Csupán nem olyan értelemben, ahogy azt ők elképzelték. - Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. – Anyu felvont szemöldökei láttán megköszörültem a torkom, de amikor apu lemondóan megrázta a fejét, beláttam, hogy a szüleim mindössze a legjobbat akarták nekem. Nem haragudhattam rájuk folyton, valahányszor megfeledkeztek az intimszférámról. - Egyébként pedig köszönöm, hogy elengedtetek.
- Ebony segítségével egyébként is többre mentünk. Mire hazaértünk, már mind a három energiabomba megfürdött és elaludt – áradozott anyu, a kelleténél egy csipetnyit lelkesebben. Nem mintha nem örültem volna, hogy kikerültem a rivaldafényből, ennek ellenére sértette az önérzetem, hogy szerintük Ebony ezerszer jobb bébiszitter volt nálam. - Azt hiszem, többször kéne…
- Értettük. Ebony szuper. Én pedig teletömtem őket csokival és eltörtünk egy tálat – dünnyögtem az orrom alatt két falat között.
- Valahogy így.
  Anyu gúnyosan csipkelődő válaszát követően tüntetőleg egy szót sem szóltam, helyette a reggelimnek szenteltem minden figyelmem, miközben fejben sorra vettem a kötelező olvasmányok listáját, amit számon kérhettek rajtunk az elkövetkezendő egy hétben. Szerencsére még a nyáron elolvastam valamennyit.
  Az utcáról behallatszó dudaszó volt az egyetlen, ami ki tudott rángatni a gondolataim közül. A langyosra hűlt kávé úgy csúszott le a torkomon, mintha az életem múlt volna rajta, és mire kettőt pislogtam már menetre készen, hátitáskával a vállamon borzoltam össze a testvéreim haját.
- Köszi a reggelit! – nyomtam cuppanós puszit anyu arcára, aki mintha csupán akkor értette volna meg, hogy a házunk előtt parkoló kék autó rám vár, az utolsó pillanatban még visszahúzott és magához ölelt. Szavak nélkül is tudtam, hogy mi zajlott le a fejében, és mélyen belül hálás voltam neki, amiért magában tartotta az anyáskodó tanácsait.
  A bakancsom alatt ropogott a hó, miközben komótosan a királykék Skoda ajtajához sétáltam. A lehúzott ablakon keresztül tökéletes rálátásom nyílt a kormány mögött elnyúló, kócos fiúra, akinek fülig érő mosolya másodpercek alatt engem is vigyorgásra késztetett.
- Bocsi, hogy késtem, de még el kellett vinnem Olíviát és anyut a kisboltba, és a legjobb gumicukorkákat átpakolták a bolt másik oldalára… - magyarázta, és bár rendszerint csüngtem minden szaván, ezúttal semmi másra sem tudtam koncentrálni, csak a magasba lendülő karjaira és a természetesen hosszú szempilláira, amiket igazán kár volt férfiakra pazarolni.
- Semmi baj, a legjobbkor jöttél – mondtam, és közben bekapcsoltam a biztonsági övet.
  Ahogy Aaron beindította a kocsit, felhúzta az ablakokat és megcsapott a légkondiból áramló meleg levegő poros illata, amitől szabályosan tüsszögő-rohamot kaptam. Az orrom szúrt és viszketett, a szemeim pedig könnybe lábadtak a nagy igyekezetben, jóllehet képtelen voltam visszatartani akárcsak egyet is.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, habár a szemeimbe hulló, kócos tincseim és az arcomon végigfolyó, enyhén fekete könnycseppek láttán kuncogva kapcsolta ki a mesterséges meleget.
- Hogyne!
  Hogy leplezzem a zavaromat, duzzogva egymásba fontam a karjaimat és elfordítottam a fejem, miközben egy zsepivel megpróbáltam letörölni az arcomról a szempillaspirálom nyomait. Az utcán sétáló diákok látványa nyugalommal töltött el, és bár sosem kedveltem igazán a környéken járó, kényelmetlen és túlzsúfolt buszokat, ezúttal is vágyakozva figyeltem, ahogy a megállóban várakozó fiatalok végül felszálltak a hatalmas járművekre.
  A reggeli forgalmat messze elkerülve, a jól megszokott főút helyett rejtett kisutcákban közlekedtünk, de a kósza gyalogátkelőhelyek miatt még így is borzalmasan lassan, szinte araszolva kerülgettük ki a járda szélén parkoló autókat. Mégsem bántam. Egy részem ugyanis örült minden egyes percnek, amit Aaron közelében tölthetett.
  Tíz percnyi néma csönd után lopva lestem át a vállam felett, Aaron mégis rögtön észrevette, hogy őt bámultam, így aztán rám villantotta jellegzetes, sunyi félmosolyát, amitől összeszorult a torkom. Hosszú, vékony ujjai azonnal megtalálták a combom, és bár utáltam, amikor vezetés közben az út helyett rám figyelt, nem húzódtam el, inkább hagytam, hogy a testemet elöntő jóleső bizsergés felemésszen.
- Fogalmam sincs, hogy csinálod – sóhajtoztam -, de már nem is bánom, hogy ki kellett szállnom az ágyból.
  Éreztem, ahogy az arcomból elszállt minden szín. A kezeim remegtek, a szívem pedig kalapált. Hirtelen minden, amiben addig hittem elvesztette a jelentőségét, és szépen lassan eggyé vált a szürkeséggel. Az agyam minden szegletét a mellettem ülő fiú töltötte ki. Dezodorának fűszeres illata. Íriszeinek olvadt csokoládéra emlékeztető barnasága. És a kezei. A tenyere, ami egyre feljebb csúszott, én mégsem tudtam megálljt parancsolni neki.
- Szerintem a génjeimben van – válaszolta somolyogva. Nem kellett rá néznem, hogy tudjam, mennyire élvezte, hogy ennyire könnyedén zavarba tudott hozni. - Mást nem tudok elképzelni.
  Megforgattam a szemeimet, és hagytam, hogy magasabb fokozatra kapcsolva eltávolodjon tőlem és egy bal kanyarral visszaforduljon a főútra.
  Fél percbe sem telt, hogy az éppen tovarobogó autóbusz mögött meglássam az iskolám már ismerős, szürke épületét. A hatalmas, robosztus falak összesen harminc osztálytermet foglaltak magukba, amiből ha tízet használtam, de így is mintha kilométereket rohangáltam volna egyetlen röpke nap alatt.
- Bárcsak ugyanabba az iskolába járnánk! – nyögtem, amikor Aaron beállt két autó közé és leállította a motort. Tisztában voltam vele, hogy az iskolája majdhogynem a város másik végében volt, és hogy hozzám hasonlóan ő sem hagyhatta ki az első óráját, ennek ellenére mégsem akartam kiszállni.
  És ő sem kényszerített.
  Kedvesen felém fordult és tenyereibe fogta az arcomat, majd megcsókolt. Az ajkai puhák voltak; egyszerre édesek, mint a legfinomabb karamellás latték, és keserűek, mint a cigaretta. A gyomrom bukfencezett, a testem pedig egyre többre és többre vágyott, így nem törődve a sebességváltóval, követelőzve belekapaszkodtam Aaron pólójába és közelebb húztam magamhoz.
  Azt kívántam, bárcsak elég lenne ennyi az élethez, és ne kéne levegőt vennünk. Szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy el kellett válnunk.
- Hidd el, hamar elmegy a nap. Mire vége a biológia órádnak, már itt is vagyok – ígérte két szájra puszi között.
  Csak, amikor eljutott a tudatomig, mit is mondott, húzódtam távolabb, habár akkor is csupán annyira, hogy akadálytalanul a szemeibe tudjak nézni.
- Honnan tudod, hogy… - kérdeztem felvont szemöldökkel, egy kicsit rájátszva az értetlenre, ugyanis megvoltak a saját tippjeim. Egyrészről Daniel volt a labortársam, és szinte minden természettudománnyal kapcsolatos órán egymás mellett ültünk, így ő is biológiával zárta a napot. Másrészről…
- Ebony.
  Bár igazán nem róhattam fel neki, hogy megpróbált mindenben kisegíteni, elég volt meghallanom a nevét, és ösztönösen felszisszentem.
- Hihetetlenül sokat jár a szája mostanában – dünnyögtem, és bár elhúzódva Aarontól, ismételten az anyósülésbe fészkeltem magam, igazából egyáltalán nem voltam dühös. Talán csak egy kicsit zaklatott.
  A mellettem ülő fiú, jóllehet nem olvashatta ki a gondolataim közül, meglepően könnyedén felismerte, mi zajlott le bennem, még ha én nem is voltam vele teljesen tisztában. Irigykedtem, amiért anyuék inkább rá bízták volna a kicsiket, mint rám. Irigykedtem, amiért Aaron tőle kérdezte meg, mikor végzek.
- Én hálás vagyok az elejtett információkért – motyogta egy kicsit közelebb hajolva hozzám. A tenyereit az arcom két oldalához érintve arra kényszerített, hogy ránézzek. - Máskülönben sosem sikerült volna elérnem, hogy belém szeress.
- Beléd szeressek? – kérdeztem kissé feszélyezetten, amiért ennyire egyértelműek voltak számára a féltve dédelgetett érzéseim. Egészen idáig azt hittem, sikerült eltitkolnom, mennyire ragaszkodtam hozzá, és gyerekes mód abban a pillanatban bármit megadtam volna az ostoba falaimért. - Én… - habogtam. - Én nem.
  Az egész testem remegett, és úgy éreztem magam, mint anno negyedikben, amikor az egész suli előtt énekelnem kellett az iskola ötvenedik évfordulóján. Persze, akkor nem voltam egyedül, és így belegondolva a két szituációt össze sem lehetett hasonlítani, de a gyomromban repkedő döglegyek, a torkomat kaparó varjak és az a félreismerhetetlen meztelenség érzet kellemetlen ismerősként köszöntött, akárcsak akkor.
  Úgy éreztem, mentem megfulladok.
- Nem?
  Aaron – mintha egyáltalán lehetséges lett volna – még közelebb hajolt hozzám. A lehelete már a fülemet csiklandozta, miközben én megpróbáltam leküzdeni az ösztöneimet és nem az ablakhoz simulni. Nem mintha féltem volna. Tőle semmiképp. Inkább csak attól, amit kiváltott belőlem, mert azt képtelen voltam uralni. Ott volt például a tegnap este. Ha az eszemre hallgattam volna, nem maradtam volna mellette, miután bevallotta, hogy megölt valakit.
- Én… - remegve fordultam felé, és az ajkunk szinte összeért, ahogy a tenyerei visszaestek az oldala mellé.
  És én minden racionális érv ellenére másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mennyire meg akartam csókolni. Egyfolytában azt mondogattam magamnak, hogy egyszer már elítéltem anélkül, hogy megismertem volna. Hogy bár alig ismertük egymást, ő megbízott bennem, és minden másodpercben éreztette velem, hogy elég fontos vagyok ahhoz, hogy szeressenek.
  Nem hagyhattam, hogy a félelem meggátoljon abban, hogy szeressem.
  Egyáltalán nem követelőzött, így amikor közelebb hajoltam hozzá, először csak egy finom nyomást éreztem az ajkaimon, semmi mást. Kivárt. Tolerálta a bizonytalanságom. És akkor rájöttem, hogy igaza volt. Tényleg beleszerettem.
- Rendben. Talán, lehet, hogy mégis – suttogtam, átadva magam a pillanatnak. Az izmaim elolvadtak, akár a meleg vaj, a testem pedig bizsergett, miközben a tarkómnál lévő babahajszálakkal játszadozott. Nem kellett megcsókolnia, elég volt pár apró szájra puszi ahhoz, hogy a fellegekben érezzem magam.
   Így hát szabályosan összerezzentem, amikor valaki megkopogtatta a Skoda ablakát.
- Rose! – Ebony hangja még az üveg ellenére is rikácsolóan hangos volt, és mivel őt nem tudtam olyan egyszerűen kikapcsolni, mint az ébresztőórámat, kénytelen voltam elbúcsúzni Aarontól, akinek csokoládészínű szemei kissé kábán figyeltek.
- Mennem kell! – suttogtam a mutatóujjammal Ebony felé bökve, aki mintha észre sem vette volna, hogy mibe rondított bele, ráérősen, a motorháztetőnek dőlve figyelte az udvaron gyülekező diákokat. Ez egyszerre nevettetett meg és dühített fel, de tekintettel arra, mennyi mindent köszönhettem neki és mennyire szerettem, végül mosolyogva szálltam ki az autóból.
   A királykék Skoda egyre távolodó lökhárítóját bámulva, még mindig integettem, amikor a barátnőm egy hetyke mozdulattal átkarolt és önmaga felé fordított, hogy aztán egy jelentőségteljes pillantást követően a bejárat felé terelhessen.
- Hmm, szóval akkor végre hivatalos? – kérdezte, és megigazította a táskáját, hogy az semmiképp se állhasson kettőnk közé. Annyira belemerültem az elmúlt napok emlékeibe, hogy fel sem fogtam, Ebony valójában épp az elmémben keringő fiúról beszélt.
- Hivatalos?
   A folyosóra érve megpróbáltuk kikerülni a kisebb klikkeket, de a vállam még így is belesajdult egy-egy erőteljesebb ütközésbe, amit persze egyszer sem követett sajnálkozó bocsánatkérés. Tipikus iskolai nap.
- Hát együtt vagytok, nem? – suttogta, miközben többször is a megfelelő irányba tekerte a fémszekrényre erősített zárat.
- Nem tudom, valószínűleg – legyintettem, és ahogy kinyitottam a saját szekrényem, meglepve vettem tudomásul, hogy a barátnőmmel ellentétben nekem mindössze a matekkönyvem maradt az iskolában. - Mármint, talán, lehet, hogy mégis.
  Az Aaronnal való kapcsolatomra gondolva még nem voltam teljesen biztos benne, hogy frissíthetném-e a Facebook státuszom, és mivel korábban még sosem volt kapcsolatom, azt sem tudtam, hogy egyáltalán helyénvaló-e az ilyesmi. Vagy ezt már csak az ostoba gyerekek csinálták? És egyébként is, mi van akkor, ha eszében sem volt nagydobra verni, hogy kedvelt? Mert a téli szünetben elcsent csókok és a kézzel írt szerelmeslevelek egy dolog, de végzős évben a suli mellett aligha marad majd energiánk ilyesfajta elköteleződésre, ugye? Mi lesz, ha egy héten csupán egyszer találkozhatunk, és akkor is csak egy-egy órára? Mi lesz, ha közelebbről is megismer, és már nem kellek neki? Mi lesz, ha a fősulin megismerkedik egy hozzávaló lánnyal, aki sokkal belevalóbb?
  Nem akartam erre gondolni.
  Az érzelmeim pedig nagy valószínűséggel az arcomra is kiülhettek, mert Ebony egy fanyar grimasszal belém karolt és az irodalomterem felé húzott.
- Na, gyere, mielőtt elkésünk.
  Persze esélyünk sem volt arra, hogy késsünk, sőt! Mi érkeztünk meg először, így elfoglalhattuk a kedvenc padjainkat az első sorban közvetlenül az ablak mellett, nem mintha bárki is szívesen ült volna ennyire közel a tanárnőhöz rajtunk kívül. A diákok általában a legutolsó sorért harcoltak.
  Legalább tíz percbe telt, mire megtelt a terem, Miss Langdon pedig szokás szerint késett, bár ezt senki sem rótta fel neki. Mind élveztük, hogy megoszthattuk egymással az élményeinket, még ha Ebony és én csupán fél füllel hallgattuk, ahogy Cinthia Ross beavatta a barátnőit a floridai tél rejtelmeibe.
- Osztály! – A tanárnő hangjára egyszerre kaptuk fel a fejünket. Mind az ajtó felé fordultunk, és illedelmesen behúztuk a székeinket. - Az idei első irodalomórát a szokásos módon, élménybeszámolóval kezdjük, azonban ezúttal kicsit megbolondítjuk a feladatot. A saját történetüket mitikus elemekkel, egy kitalált karakter, részben valóságos történeteként kell megírniuk. A kötelező terjedelem minimum három oldal. Lássanak is hozzá!
  Mindkét tenyerem izzadt, miközben a fehér papírokra vártam, és egészen addig fel sem engedtem, amíg a többiek el nem csendesedtek. Mindig is utáltam a szünetet követő legelső irodalomórát, ennek ellenére, ahogy a lapra illesztettem a tollat, mintha minden idegességet kiszippantottak volna a testemből.
  A téli szünetre gondolva, életemben először nem a kötelező olvasmányok, a tanulás vagy a sorozatozás jutott az eszembe, és ez boldogsággal töltött el. Végre volt miről mesélnem. Kiről. És bár az én történetemben egyáltalán nem szerepeltek tündérek, szellemek vagy különleges képességekkel rendelkező savantok, Joss Stirling könyveihez hasonlóan végre első kézből írhattam szerelemről, rejtélyről, titkokról és egy buliról, ami megváltoztatott mindent.
Vége