6. fejezet: Ha jelt adok

Sziasztok! :)

Mindenek előtt elnézést szeretnék kérni a csúszásért, de adódtak problémák, ami miatt nem tudtam résszel szolgálni, de most megérkeztem vele, s remélem, ez a késés nem fordul elő többször! :) Azt hiszem, ebben a részben újabb kérdések merülhetnek majd fel bennetek, legalábbis reménykedem benne. Megemlíteném még, hogy köszönjük a kommenteket, és a rengeteg támogatást :) Jelentkeztünk néhány blogversenyre is, az eredményeket izgatottan várjuk, majd értesítünk róla titeket! :) Kellemes olvasást kívánnék, és további szép hetet! <3

Xx Cher Brooks

 Ha jelt adok

2013. december 27. (péntek)

Az egész napom, tulajdonképpen egy hatalmas felfordulás volt, s bár még csak négy nappal jártunk szilveszter este előtt, én már éreztem a nyüzsgést, egyszóval: körülöttem mindenki zavart, ideges és feszült. Soha azelőtt nem vertem nagydobra ezt az ünnepet, de a mostani, úgy érzem más lesz, és merőben megváltoztatja majd az életem további napjait. Ugyanis ott volt az ismeretlen idegenem, akiről bár nem tudtam kicsoda, mégis voltak sejtéseim. Egészen pontosan Danielre gondoltam, aki bár úgy tett, mintha nem tudna semmiről, mégis szüntelen felhozta ezt az idegesítő témát. De erről majd később. Nem tudom, mit írhatnék még ide, hogy tulajdonképpen itt az előszavakban összefoglalhassam a napomat, de úgy hiszem, talán a legfontosabb, ismét a végén jutott az eszembe: Csalódás. Csalódtam ma. De az érdekes ebben az, hogy kellemesen. Vagy mégsem? Ó, jaj!

Minden úgy kezdődött, hogy a reggeli unalmas, és monoton teendőim elvégzése után kedvet kaptam egy sétához, ezzel magára hagyva a családomat. Na, nem mintha még gyerekek lettek volna, vagy ilyesmi, de azért mégiscsak a karácsonyi időszakban voltunk, és ilyenkor általában a szeretteinkkel töltjük az időt. Mialatt zsebre dugott kézzel, a sálamba burkolózva sétáltam a mély, hófehér és jéghideg hóban – merthogy az előző este leesett, és nem csupán tíz centiről volt szó – azon gondolkoztam, vajon mit csinálhatnak éppen Bonsék. Biztosan élvezték egymás társaságát, lehet, hogy éppen egy kellemes masszázst vettek egy illatos gőzkamrában, miközben kellemes zene szólt, és édes illatok cirógatták az orrukat. Bele sem mertem gondolni, miféle kényeztetések között lehettek, mialatt mi, Ottawa lakói, ilyen zord körülményeknek voltunk kitéve. Eközben a zenelejátszómon egy pörgős pop dal következett a sorban, ezért inkább a kezembe véve a készüléket, majd feloldva annak a képernyőzárát, egy lassabb dalra váltottam. Semmi kedvem sem volt turbó üzemmódra kapcsolni, jobban kedveltem sétálgatás közben a lassú, érzelmes és szerelmes vagy éppen szakításról, esetleg a szomorú barátságról szóló dalokat. Ez tipikusan egy olyan tevékenység volt, ami közben ellehetett mélyedni a gondolatokban, és eléggé magunkba eshettünk, ha épp ahhoz volt kedvünk. 
  Én személy szerint olyannyira átszellemültem, hogy észre sem vettem, mennyire elszaladt az idő, vagy, hogy egészen a városközpontig elgyalogoltam, ráadásul az eddig az is elkerülte a figyelmemet, hogy lassan az orromig sem láttam. A köd ellepte az utcákat, amihez hozzá járult még egy kis ködszitálás is, aminek az eredményeképp létrejött egy melankolikus hangulat, és az emberek, akik elsiettek mellettem, mind magukba zuhant képet vágtak, jóllehet én sem nézhettem ki különbül. Aztán egyszer csak megszólalt egy újabb dal, amit képtelen voltam elsőre beazonosítani, ezért ránéztem a mobilomra. A kijelzőn anya neve és telefonszáma villogott. 
  Azonnal kihúztam belőle a fülesem, majd a fülemből is, aztán elhúztam a fogadást jelző zöld csíkot, majd a fülemhez emeletem a készüléket. Kissé tartottam attól, hogy kapok egy aprócska leszidást a távozásom, és a sokáig nyúló távollétem miatt.

- Szia, anya! Már úton vagyok hazafelé… - köszöntöttem, és bár nem mondtam teljesen igazat, azért reméltem, hogy nem bukok le. Ugyanis még mindig teljesen mozdulatlanul álltam valamiféle csodára várva az egyik épület előtt.

- Rose Drágám! A világért sem siettetnélek, de egy óra múlva legyél itthon, mert apáddal szeretnénk bevásárolni, és este elmennénk kettesben vacsorázni, ezért vigyáznod kellene a testvéreidre – kérte, mire egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. Hmm, négyen? Egy házban? Hűha, azt hiszem, elleszünk.

- Rendben, akkor, még beugrom egy kávéért, aztán igyekszem haza. Szükség lesz egy kis koffeinre, ha a három rosszcsontról van szó – nevettem el magamat, majd elindultam a törzshelyünk irányába. Ami nem mellesleg még percekre volt tőlem.

- Jól van, de, hé! Nem azt mondtad, hogy már úton vagy hazafelé?

- Ö… később találkozunk! Szia, anya!

- Szia, Rose – nevette el magát a vonal végén, mire megráztam a fejemet, és óvatosan elmosolyodtam. Ennyit a hazugságról. 
  Bár tényleg csupán pár percet kellett sétálni, hogy a kávézóhoz érjek, én még visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, és elindítottam egy pop dalt, ami egészen feldobott. Mosollyal az arcomon sétáltam végig a ködös és sötét utcán, és vagy három dalt végighallgattam, mire elértem a kávézóhoz. Szinte táncra perdültem a járdán. Felszabadultan léptem be a hangulatos kis helységbe, ahol egy kis csengőcske hangja jelezte, hogy az ajtón új vendégként érkezett. Nem szerettem volna túl sok időt eltölteni itt, és ismerős arcot sem pillantottam meg a környéken, ezért egyenesen a pulthoz sétáltam. Nem tudtam róla, hogy Daniel, esetleg Aaron dolgozik-e, minden esetre helyet foglaltam egy bőrhuzattal ellátott magasított széken, és elgondolkoztam, hogy milyen ízesítésű kávét szeretnék vásárolni. Mindenképpen elvitelre lesz, és egy közepes mennyiség elég is volna. Mivel mostanában mindenkitől azt hallgattam, hogy a szokatlan cselekedetek jó dolgokhoz vezetnek, ezúttal a szokásos karamellás helyett, egy mézeskalács ízesítésű cappuccinot választottam. 
  Mikor leolvastam a fizetési összeget a tábláról, akkor figyeltem fel a dallamra, ami minden egyes kis részén hallható volt a helynek. Ebben biztos voltam, hiszen már az összes helyen ültem, ahol csak ülni lehetett. Miközben a nevetgélő vagy csöndesebb vendégeket figyeltem, a tekintetem hirtelen összeütközött Danielével, mire elmosolyodott, és intett egyet. Viszonoztam a gesztust, majd megvártam, míg felírta a rendelést, és odasétált hozzám.

- Szia, Rosie! Te itt? Egyedül? – ölelt meg óvatosan, mire kicsit meglepődtem, de én is hasonlóképp cselekedtem.

- Igen, egyedül vagyok, tudod, Ebonyék lazulnak, én pedig épp sétáltam, de hatalmas köd van, és egy forró italért mindenképp be akartam ugrani – meséltem neki, mire bólintott, és besétált a pult mögé.

- Sétálni? Mi vett rá, hogy ilyen időben sétálj? Egyébként milyen volt a reggeled? – vajon ezzel célozni akart valamire? Igen, nyilván a levelekre. Nem is tudtam, hogy milyen bizonyíték kellene még, hogy bebizonyosodjon, tényleg ő az a bizonyos Ismeretlen Idegen. Ám volt egy olyan érzésem, hogy ezt még nem kellene a tudtára adnom. Mármint azt, hogy tisztában voltam a játékával. Valami azt súgta, hogy történni fog még valami, ami miatt nem kellene jártatnom a szám. Nem szerettem volna elsietni a dolgokat, elvégre neki kellett lépnie. Kár, hogy nem tudok én is levelet írni az idegenemnek; gondoltam magamban.

- Nem tudom, kedvet kaptam hozzá. De lassan már kezd sötétedni is, meg sietnem is kellene, me… - a válaszadásomat megzavarta egy újabb személy, Aaron formájában. Rá végképp nem számítottam, bár itt dolgozott, szóval lehetetlen lett volna elkerülnöm őt. Nem mintha szándékomban állt volna.

- Rose? Szia! Hogy vagy? – üdvözölt kedvesen, mire elkezdtem babrálni a fülesemet. Finoman végighúztam az ujjaimat a zsinóron, hogy ne gubancolódjon össze, majd a telefonomat a kezemben szorongatva megpróbáltam higgadtan válaszolni.

- Hello, köszönöm, jól vagyok – bólintottam, és magam sem tudom mi történt velem hirtelen. Talán zavarba jöttem, vagy csupán azért aggódtam, hogy Dan elmesélte-e neki, mennyire furának tartottam a minap? Mindenesetre megpróbáltam elfojtani ezt az érzést, és nem foglalkozni vele.
  Míg én a telefonomat piszkáltam, Aaron egy, afféle „Te ezt érted?” nézést küldött Danielnek, aki csak felhúzta a szemöldökét, és megrázta a fejét. Mindezt szavak nélkül, de én mégis tudtam róla.

- Öö… kérsz valamit esetleg? – vakarta a tarkóját Dan, mire fellélegeztem, és egy kurta bólintás kíséretében elmondtam, hogy mindössze egy mézeskalács ízesítésű kávét szeretnék elvitelre. Mialatt ő elkészítette, én többször is a barátjára pillantottam, aki valamit nagyon sietősen lejegyzett a kezében szorongatott noteszre, végül mégsem kezdett vele semmit, csupán egy egyszerű, laza mozdulattal kidobta a szemetesbe a pult alá. Olyan furcsán viselkedett.
  Egy pillanatra a nyakláncomhoz értem, és közben elfordítottam a fejemet az ablakok irányába. Már egészen sötét volt, és láttam, ahogy az emberek esernyővel haladnak el az épület mellett. Erősen küszködnek a természet, jelen esetben a szél ellen. Remek, tehát az időjárás egyre rosszabb, nekem pedig már régen haza kellett volna érnem. Az órára néztem, majd elkerekedett szemekkel hangot is adtam az érzelmeimnek.

- Te jó ég! Már egy órája otthon kellene lennem! – húztam össze magamon a kabátomat, majd a fülest is visszadugtam a telefonomba. Pénzt tettem a pulton elhelyezett kis tálba.

- Esetleg elvigyelek? Nekem már úgyis mindjárt lejár a műszakom – ajánlotta fel Aaron, amin őszintén meglepődtem, végül egy hálás mosolyt lövelltem Dan felé, aki időközben letette elém a kívánságomat, és már a visszajárót is kiszámolta.

- Nem muszáj, gyorsan hazaérek – ráztam a fejem, és a kezembe vettem a papírborítású poharat. Számomra fel sem tűnt, hogy ilyen gyorsasággal teltek a percek.

- Ugyan, nem fáradtság. Gyorsabban hazaérsz, ráadásul az idő is egyre rosszabb kint – intett fejével az ablakok felé, és már fel is vette sötét pulcsiját.

- Hidd el, megleszek, de köszönöm – bólintottam – köszi a kávét, majd találkozunk! Sziasztok! – köszöntem el sietősen. 
  Éreztem, hogy a két srác karba tett kézzel, egymás mellett állt, miközben mindketten engem néztek. Nem zavart túlzottan, én igyekeztem kifelé a helységből, de szerencsémre, vagy éppen nem, abban a pillanatban, mikor kinyitottam az ajtót, egy kocsi száguldott el az épület előtt, és tökéletes pontossággal az egész alsó öltözékemet, és a kabátom felét lefröcskölte vízzel. Úgy konkrétan eláztam, szó szerint. Sajnos a kávézó külső része elég közel volt az úttesthez, amit ezúttal a ruháim szenvedtek meg. Abban a percben szívesen elbeszélgettem volna a tervezőkkel. 
 Hátráltam pár lépést, így újból a meleg törzshelyünkön belül tudhattam magamat. Szemeimet pár elnyújtott pillanatig lehunyva tartottam, és úgy fordultam a pult felé. Daniel egész jól szórakozott, Aaron pedig a kocsi kulcsát pörgette nagy hévvel az ujján. Úgy láttam, éppen egy öblös nevetést tartott vissza.

- Meg sem szólalok – nevette el magát, ahogy odaért hozzám, és intett egyet a barátjának, aki még mindig vigyorgott. A velem tartó fiú megfogta a kezemet, majd elszámolt háromig, bár fogalmam sem volt, hogy miért tette mindezt. Amíg ezen gondolkoztam, arra lettem figyelmes, hogy egymás kezét szorongatva rohantunk  a szakadó esőben, keresztbe a kétsávos úton, és mire odaérünk a királykék járgányhoz, és mindketten beszállunk, addigra csurom vizesek lettünk. Mikor végre biztonságban tudhattuk magunkat az eső elől, elmosolyodtam, és ránéztem. 
  Aaron hajából lassan csöpögött a víz, ráadásul ruhája sem volt különb állapotban, de úgy tűnt, nem nagyon foglalkoztatta, hogy az ülés is átázott alattunk. Beindította a motort, majd várt egy percet, ujjaival hátrafésülte a szemébe lógó sötét tincseit, végül rálépett a gázra. Ha itt lett volna Ebony, ő már biztosan a fülembe súgott volna valami olyasmit, amibe a lábujjaimig belepirultam volna. Nos, igen, megtörtént eset. A barátnőm már biztosan elmondta volna, hogy „Szerinted nem szexi? Akár egy filmsztár!”. Az út során nagyokat nevetve hagytuk el az utcákat, és a rohanó embereket, nekem pedig már csak egy mondatom maradt.

- És itt jobbra, aztán az ötödik ház a jobb soron. Igen, ez az – bólintottam mosolyogva, és reménykedtem benne, hogy a szüleim még itthon voltak, és nem én fogom elszúrni a ma esti programjukat.  

- Azért nem is volt olyan szörnyű, nem? Most valahol a második sugárútnál sétálgatnál ilyen szélben – mosolyodott el féloldalasan, majd ránézett a házunkra, ahol a nappaliban felkapcsolták a villanyt.

- Hát, meggondolandó – nevettem – végül is már úgyis mindegy. Elkéstem – sütöttem le a szemeimet. A kezeim az ajtó kilincse után kutakodtak.

- Miért? Hogy lehet elkésni itthonról? – kérdezte halkan.

- A szüleim elmennek, vagyis, elmentek volna vásárolni, amivel gondolom már végeztek valahogyan, tekintve, hogy már rég egy étteremben kellene lenniük. Egyszóval a testvéreimre kell vigyáznom – néztem rá, mire ő bólintott, és leállította a motort.

- Akkor menjünk, már biztos indulnának – szállt ki a kocsiból, én pedig értetlenül néztem magam elé.

- Mi? – kérdeztem tőle, bár inkább magamtól. Most ő is be fog jönni a házba? Ez nem tolakodó kicsit? Mármint, meg sem kérdezte. Á, biztos csak én vagyok túl bonyolult lány, mint általában. De ez akkor is illetlenség! A kilincset megrántva nyitottam ki az ajtómat én is, és azonnal a szakadó esőben találtam magamat. Kicsit úgy éreztem, mintha valami filmben lettem volna, bár nem tudom miért. Aaron szó nélkül jött velem a bejáratig, s addig én sem akartam, már illedelmességből sem visszautasítani őt, de amikor már a kulcsot is belehelyeztem a zárba, nem bírtam megállni, hogy ne szóljam el magamat.

- Na jó, köszönöm, hogy elhoztál. De… mit keresel még itt? – ráztam meg tudatlanul a fejem, kissé talán bunkón, pusztán az őt védelmezve. Ugyanis, ha a szüleim még mindig itthon voltak, az biztos, hogy Aaron nem jutna be a házba anélkül, hogy az apám vérszemet ne kapjon. Kissé nehezen viselte, amikor betöltöttem a tizennyolcat. Ráadásul anyu tudott a levelekről, így biztosan félreértette volna. Azt pedig kellemetlen lenne mindkettőnk számára.

- Azt mondtad vigyáznod kell a testvéreidre, tehát többes szám. Ebből következtettem, hogy nem egy van, és, hogy kicsik. Azaz szívesen segítek. Persze, csak ha nem zavarok – húzta fel az egyik szemöldökét, és rögtön ezt követően elmosolyodott. Mintha mondani akart volna még valamit, én azonban megráztam a fejemet. Valamit ki kellett találnom, de gyorsan. 
 Tulajdonképpen igaza volt, jól jött volna a társaság, jóllehet egy pillanatra összezavarodtam. Nemrégen még ugyanitt, Daniel majdnem megcsókolt, miután megigazította meg a hajamat, most pedig Aaronnal ácsorgok a bejárat előtt? Végül is semmi rosszat nem követtem el, Dan nem volt a barátom, mármint olyan értelemben, tehát nem csaltam meg vagy ilyesmi. És a kávézóbban sem láttam rajta semmit, vagyis… nem láttam rajta, hogy zavarta volna, hogy Aaron felajánlotta, hogy hazahoz.. Na jó, megint túlbonyolítottam a helyzetet.

- Jó – fújtam ki a levegőt – de várd meg, míg a szüleim távoznak – közöltem komolyan, és úgy tűnt, jól magában jót szórakozott ezen.

- Most miért nevetsz? - kérdeztem zavartan, mire ő a fejével az ablak irányába bökött, ahol épp anyu tevékenykedett. A virágokat locsolta.

- Tűnj el! Nem láthat meg! – fordítottam el, mire ő a kocsija felé igyekezett.

- Majd ha jelt adok, gyere – suttogtam hangosan, mire ő csak a hüvelyk ujját feltartva jelezte, hogy érti, majd beszállt a kocsijába, és hátrébb tolatott. Nos, roppant jó megoldás. Értékeltem a humorát, tehát látványosan homlokon csaptam magamat, mire láttam, hogy ismételten elnevette magát. A lehető leggyorsabban nyitottam be a házba, ahol kellemes melegség uralkodott, és miközben levettem a kabátomat, addig az időközben már kihűlt kávét a szekrényre pakoltam a táskámmal egyetemben. Megpróbáltam a lehető leghalkabban elvégezni a teendőimet, de ahogy a nappali felé kanyarodtam, szembetaláltam magamat anyu mérges tekintetével.

- Rose… - kezdte halkan. Avagy ebből veszekedés lesz. Sosem voltunk az az idegtépő család, sosem voltak itthon olyan veszekedések, amelyek miatt örökre el akartam volna tűnni itthonról, de mint mindenhol, a gyerek, nálunk is megkapta a fejmosást, ha rosszul cselekedett. Jelenleg én következtem.

- Tudod, hogy mindig elengedtünk mindenhová, sosem tiltottunk el semmitől, ami olyan, és ma sem volt ez másképp. Viszont úgy emlékszem, már óvodás korodban megtanítottuk neked az órát! – rázta a fejét hitetlenül, én pedig az említett tárgyra pillantottam, így rájöttem, hogy nagyon sokat késtem. A poharat a kezeim közt szorongatva vettem észre aput, aki a nyakkendőjével babrált a tükör előtt. Intett egyet, amelyet viszonoztam, de aztán el is tüntettem a mosolyt az arcomról, hiszen mégiscsak anyuval álltam szemben.

- Sajnálom, tényleg. Többet nem fordul elő – közöltem, majd beletúrtam a hajamba, és óvatosan hátrapillantottam.

- A bevásárlást még valahogy megoldottuk, de már így is el kellene indulnunk – mondta szárazon, mire a zoknimat kezdtem kémlelni. A fekete színe érdekessé vált.

- Rose. Féltünk. Semmiféle jelet sem adtál magadról. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy öt perc, mire hazaérsz a városból, de nem is másfél óra, még ilyen időben sem. Ráadásul szinte már egy felnőtt nő vagy, méghozzá elég szép. Mászkálnak rossz alakok is az utcán ilyenkor… - ölelt át, amit azonnal viszonoztam. Tudtam, hogy csak jót akart, és ez a lényeg.

- Most pedig indulunk, a többiek nézik a tévét, két órán belül biztosan megérkezünk. Időben fektesd le őket! – távolodott el, mire bólintottam, és elmosolyodtam, ahogy az elfoglalt csöppségek felé néztem. Apuék már a kabátot vették fel magukra, így a fennmaradó percekben abban reménykedtem, hogy Aaron nem bukik le, mert akkor nekem is végem. Vagy, hogy anyuék mindent elvisznek, és nem jönnek vissza semmiért.

- Rendben, nem lesz semmi gond – mosolyogtam, majd miután elköszöntünk egymástól, ők kiléptek az ajtón, végül meghallottam, ahogy a motor beindult és kihajtottak a ház elől. Időközben leültem a többiekhez a nappaliba, de miután eltelt úgy tíz perc, úgy gondoltam, tiszta a terep, innentől szabad az út. Felálltam, és halkan kinyitottam a bejárati ajtót, majd szétnéztem, akárcsak valami betörő, majd arra a helyre pillantottam, ahová Aaron a kocsijával leparkolt. Nos… ezzel semmi gond sem volt, csupán azzal, hogy nem láttam őt benne. Talán elaludt? Hová tűnhetett? Aztán hirtelen megfordultam, és megpillantottam őt a virágágyás mellett. Alapból is sötét volt, és csupán a lámpák fénye világította meg az utcát, ő pedig úgy festett, akár valami gyilkos. Na jó…

- Teljesen megőrültél? – tettem a szívemre a kezemet. – Inkább menjünk be, hideg van – mondtam neki, mire elindult felém, s bár az eső már elállt,  és csupán a jóleső illatát lehetett érezni, én megfagytam. Elvégre egy szál semmiben jöttem ki, mondhatni. Csupán pár pillanatig álltunk egymással szemben mikor lenéztem, és megpillantottam valamit, amit idáig nem vettem észre. Sőt, ma még egyáltalán nem is láttam . Azt hittem, vége a játéknak. Lehajoltam a fehér, aprócska borítékért, melyen ismét gyönyörű betűkkel díszelgett a Rose Blackwell név.

- Ez mi? – kérdezte a fiú érdekes tekintettel.

- Egy újabb levél… majd… odabent elmesélem – tereltem befelé magunkat, majd miután beértünk, levette a kabátját és a cipőit, majd megálltunk a konyha előtt. Egészen pontosan bementünk, és leültünk az ott elhelyezett székekre.

- Szóval… már jó ideje küldözget valami idegen nekem leveleket. Minden nap ott van az ajtónk előtt a szőnyegen, és általában tartalmaz valami üzenet. Egyébként próbálok vele nem foglalkozni, bár Bons azt mondta érdemes, bár bárki lehet, először apura gondoltam, bár itthon lakom és… és igazából fogalmam sincs, hogy miért mondom ezt el neked – húztam fel a szemöldököm, miután rájöttem, hogy mit is mondtam neki. A számra tapasztottam a kezemet, de csak úgy, hogy ne legyen túl feltűnő a mozdulat.

- Nem olvasod el? – mutatott a levélre, mire megráztam a fejemet. Azért azt csak nem mondhattam el neki, hogy minden egyes alkalommal a szobámban, az ágyon fetrengve, esetleg a kellemesen meleg radiátornak dőlve olvasom el őket.

- Nem. Most nem – tettem arrébb. – Kérsz valamit? Kávé, tea, víz, üdítő? – kérdeztem felsorolva a lehetőségeket miközben felálltam.

- Nem kérek semmit. Neked ízlett a kávé? – mosolyodott el, majd fölállt, és körülnézett. – Egyébként szép belülről is. Már amennyit láttam eddig belőle – villantotta meg fogait, én pedig megráztam a fejemet. Aztán eszembe jutott a kávé. Sebesen a szekrényhez indultam, majd szomorúan vettem észre, hogy ebből már nem lesz örömteli iszogatás.

- Kihűlt – sóhajtottam, majd levettem egy bögrét, és átöntöttem. – Kérsz? – kérdeztem, mikor már félig volt, de csak nemlegesen bólintott, én pedig vállat vontam, és betettem a mikroba a poharat, hogy felmelegítsem a benne lévő folyadékot.

- Miért vagy velem ilyen ellenséges? – tört elő belőle a kérdés, amire egyáltalán nem számítottam.

- Nem vagyok ellenséges. – Igazából nem is tudtam volna erre mit válaszolni. Hiszen senki sem számít ilyen kérdésekre, miután hazaér. Mikor kivettem a bögrét a mikróból, észrevettem, hogy a nyakláncom félrecsúszott, így megigazítottam, majd miután fölnéztem, felfigyeltem rá, hogy a srác ismét úgy nézett, és ugyan oda, ahová tegnap.

- Például ezért – sétáltam el mellette, majd a nappali felé igyekeztem. – Srácok! Bemutatok nektek valakit! – közöltem, mire felém fordították a tekintetüket, és elmosolyodtak.

- Ő itt Aaron. Aaron, ők itt Allison, Ben és Clara – mutogattam közöttük.

 Így a nap végén, átértékelve minden fontos és akár jelentéktelen kis történést, azt hiszem, félreismertem Davis-t. Az elején, és talán kissé még most is, egy furcsa, és bunkó alaknak gondoltam, a nap végére pedig ez a vélemény egészen megváltozott. Nagyon kedvesen viszonyult a gyerekekhez, rengeteget nevettünk, millió viccet és apró kis emlékeket, történeteket mesélt, amitől úgy éreztem, egyre inkább megismertem őt. Egyre inkább megkedveltem, persze pusztán, mint barátot. Barátság… erre a szóra nem is gondoltam vele kapcsolatban ez idáig. Már értem, miért is lehetnek barátok Daniellel. Szinte ugyan olyanok. Aaron nagyon kedves és jó fej srác, viszont egy kérdés ott motoszkált a fejemben azután is, miután kikísértem az ajtón. Egyébként, időben távozott, anyuék csal negyedórával később értek haza. 
 Szóval, hogy minden elméletem összeomlott. Reggel, mikor még elindultam itthonról a jóleső és igencsak hosszadalmas sétámra, akkor még nem láttam az ajtónk előtt a levelemet. Mikor visszaértem, akkor pedig anyunál sem volt. És a feltevésem, miszerint Daniel lehet a feladó, megbukott. Hiszen a nap nagy részét velük töltöttem a kávézóban, csak nem bérelt fel valakit erre a feladatra! Ez lehetetlen. Ráadásul csak ma este jutottam hozzá a levélhez, amely egyébként még mindig ott hevert az asztalomon, érintetlenül, ugyanis az este és a vacsora túlságosan kimerített ahhoz, hogy elolvassam, aztán pedig órákig agyaljak rajta. Úgy döntöttem, majd holnap reggel elolvasom, addig pedig jut elég időm arra, hogy kitaláljam, hogy ki lehet az igazi feladó. Most már tényleg bárki lehetséges. Daniel? A szüleim? Aaron? Esetleg valaki más? Csak annyi biztos, hogy egy ismeretlen idegen.