Tumblr Mouse Cursors

2016. augusztus 10., szerda

Extra jelenetek 1/3 - Aaron szemszög

Drága Olvasóim!
Mint azt ígértem, itt az első plusz jelenet, ezúttal Aaron szemszögéből. Próbáltam átadni az akkor még egészen fiatal, elsőéves fiú gondolatait. Azt a fiúét, aki még nem ismerte Roset, és akinek még eszébe sem jutott a romantika... remélem sikerült, és élvezni fogjátok majd a gondolatait.
Próbáltam olyan pillanatot választani, ami segít nektek megérteni, honnan jöttek a levelek, miért pont Roset szemelte ki, és miért nem szólította le egyszerűen, amikor a kávézóban annyi lehetősége lett volna rá.
Nem is húznám a szót! Írjatok, ha valami gondolatotok/kérdésetek támadt. Ha van olyan jelenet, amit szívesen olvasnátok a fiú szemszögén (vagy akármelyik másik szereplő szemszögén keresztül). Vagy csak hagyjatok magatok mögött egy pipát, ha lehetőségetek adódik rá.
Kellemes nyarat!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio

Zene, lányok, gyümölcs dzsúz
2011. december 23. (péntek)
   Mintha minden egyes oxigénmolekulát kitéptek volna a tüdőmből.
  Mintha kihúzták volna alólam a talajt, és a szakadék szélén kapaszkodva valaki rálépett volna az ujjaimra.
  Ahogy a zsűriasztal előtt álló férfi ismertette Eithan Rodriguez összesített pontszámait, keserűen mosolyogtam a felém intő fiú felé. Tisztában volt vele, hogy legyőzött, pedig a szemüvegem még a földön hevert, közvetlen a cipőim mellett. Három versenyző volt köztünk. Háromszor tíz perc választott el attól, hogy kiálljak a közönség elé, mégis, mintha már felesleges lett volna minden erőlködés.
   Valaki leült mellém, és megveregette a jobb lapockám közepét, mire elszakítottam a tekintetem a még mindig kihívóan bámuló, spanyol fiúról, aki mintha csak azért költözött volna az utcánkba, hogy megkeserítse az életem. Utáltam. A felsőbbrendű megjelenését, a laza stílusát, azt, hogy olyan könnyen összehaverkodott bárkivel, és a tényt, hogy az okoskodó megjegyzéseivel még az iskolában sem tudtam versenyezni. Mindenki imádta. Mindenki akart tőle valamit. Egy kedves bókot. Egy randit. Egy aláírást. Úgy bántak vele, mintha feltalálta volna a rák ellenszerét.
  Úgy istenítették, ahogy egykoron engem. És ez iszonyatosan bosszantott.
- Csá, haver! Mizu? – kérdeztem lustán Daniel felé fordulva. Az öklöm az övéhez érintve, az előző héten tökélyre fejlesztett pacsinkkal üdvözöltem, miközben fél szemmel még mindig az önmagát éltető srácot figyeltem. Meg kellett hagyni, nagyon jól csinálta. A tettetett szerénysége épp elegendő egoizmussal párosult ahhoz, hogy senkinek se szúrjon szemet a színjáték. - Azt hittem, egész nap a lányokat fűzöd majd, és már nem lesz időd erre az ostoba versenyre.
  Az ostoba szó hallatán összerezzent. És a kettőnk közé ékelődő csönd elnyomta a gödör túloldalán végigsöprő ovációt.
- Sajnálom – nyögte, és rá se kellett néznem, hogy tudjam, őszintén megbánta, amiért alig egy napja lesajnálóan otthagyott az erdő szélén. - Tudod, hogy nem úgy gondoltam, én csak…
  Megráztam a fejem és színpadiasan felhorkantottam, ezzel Danielbe fojtva a felesleges szavakat. Nem kellett elnézést kérnie.
- Legalább sikerült elhívnod? – kérdeztem kíváncsian, az egyik szemöldököm kihívóan a magasba emelve, hátha ezzel szóra bírhatom, az arckifejezéséből ítélve ugyanis legszívesebben ismételten kibújt volna a reflektorfény alól. - Mondd, hogy nem hoztál szégyent a fejemre! – kértem fejcsóválva, miközben egy újabb versenyző lépett a gödör szélére. Neonzöld deszkája és rózsaszín taréja furcsán vicces látványt kölcsönzött a megjelenésének.
- Az egyik srác beelőzött – panaszolta Daniel, ezzel visszarángatva a jelenbe, ahol még nem kellett pályára lépnem. A lábam remegett, a kezeim pedig egyfolytában egymást tördelték, ahogy a testemben szerteáramlott az adrenalin. - Valami Nate…
  Elhúzott szájjal figyeltem, ahogy egy mély lélegzetvételt követően megpróbálta legyűrni a torkán ragadt szavakat. Sajnáltam, jóllehet még sosem kerültem hasonló helyzetbe, így nem tudtam kellőképp átérezni a csalódottságát ahhoz, hogy megvigasztaljam. Még. De ha ma nem tudom legyőzni Rodriguezt, holnaptól talán már nekem sem lesz idegen a kikosarazás érzése.
- Hát, ezt igazán sajnálom – mondtam esetlenül egy béna vállveregetést követően. Ott és abban a pillanatban egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ezzel segítettem-e, vagy csak tovább rontottam a helyzetet. - Akkor most kivel mész? – kérdeztem, hátha Ebonyn kívül másra is szemet vetett, de ahogy a színek kikoptak az arcából, már tudtam, hogy be kellett volna fognom a szám.
- Nem megyek – jelentette ki egyszerűen, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Daniel összehúzta magán a kabátját, pedig az esti hóesés ellenére egyáltalán nem volt hideg. Épp csak annyira fagyott, hogy mű hó helyett igazi fedje az épített pálya egészét.
- A francokat nem mész! – mordultam rá, egyenesen a szemeibe nézve. - Gólyaként kötelező részt venned az év buliján, különben kinéznek. Íratlan szabály – világosítottam fel, ahogy engem a felsőbb évesek, akik közel három hónapja még bármit megadtak volna azért, hogy velük lógjak.
  Daniel erőltetett mosollyal az arcán fordult a mellettünk készülődő versenyző felé. Az ujjait összefonva, esetlenül ejtette a kezeit a lábai közé. Egészen kétségbeesettnek tűnt.
- És mégis kivel menjek? Már minden jó csajt elhívtak, csak a selejt maradt – panaszolta, és mintha csak a megfelelő pózt kereste volna, hátravetette a karjait és a tenyereire támaszkodva az égre emelte a tekintetét.
  Visszagondolva a sulinkban rendezett szalagavatóra, egyáltalán nem tűnt olyan nagy durranásnak, mint ahogy beállítottuk, ennek ellenére nem voltam hajlandó engedni. Nem adhatta fel a legelső kisebb zökkenő után!
- Aha, hát persze! – Összecsaptam a tenyereimet és egymásnak dörzsöltem a kezeimet, miközben ráfújtam az ujjaimra, mintha csak az átfagyott csontjaimat próbáltam volna felmelegíteni, holott valami igazán ütős monológon törtem a fejem. Olyan jó barátja akartam lenni, mint amilyen ő volt nekem, csakhogy a szavak ezúttal is ellenem szegültek. Ha le kellett írni őket, akkor engedelmeskedtek, akár a kezes bárányok, de amint élő beszélgetésre került a sor, mintha felbőszült bikaként rontottak volna nekem; cenzúrázatlanul. - Estélyiben és sminkben még a legrosszabbak és megütik a mércét – mondtam nevetve, ezzel csak még elkeseredettebbé téve a legjobb barátomat. Szemforgatva temettem a tenyerembe az arcomat. - Biztos vagy benne, hogy mindenkit elhívtak, aki szóba jöhetne?
  Daniel lustán nézett végig a körülöttünk ülő embereken. Egyáltalán nem sietett a válasszal, és pedig nem erőltettem, inkább az éppen aktuális mutatványra fókuszáltam. A rózsaszínhajú srác pont abban a pillanatban pördült át a levegőben. A deszka az utolsó utáni pillanatban érintette meg a talajt. Majdnem túlpörgette, de sikerült visszahoznia, amit a zsűri tagjai egy elégedett bólintással kommentáltak. A srác nem volt különösebben nagy tehetség, a gyakorlatai sem voltak túl erősek, de amit bevállalt, mind megcsinálta, és ezt háromszor hét pontra értékelték. Erős középmezőny.
- Emlékszel a különc vörösre, akiről meséltem? – ösztönösen bólintottam, miközben megpróbáltam felidézni, miket is mesélt eddig a labortársáról Daniel, de semmi lényegesre sem sikerült visszaemlékeznem. Még csak a nevét sem tudtam volna megmondani, pedig ha jól emlékszem Ebony kapcsán már többször is szóba került. - Na, még őt is elhívták.
- Ó! – Csupán ennyit tudtam kinyögni, fejben ugyanis már egészen máshol jártam. Két ember választott el attól, hogy a gödör szélére álljak, a cipőm azonban még mindig a szemüvegem mellett hevertek. Már réges-rég fel kellett volna öltöznöm!
  Egy ideig csöndben ültünk egymás mellett. Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna, amivel akár csak egy kicsivel is jobb kedvre deríthettem volna Danielt, ő pedig nem firtatta. Megértette, hogy érzelmek terén analfabétának számítottam, és nem rótta fel, amiért belül igazán hálás voltam neki.
- El kell jönnöd! – mondta végül, valahogy az utolsó nyolc percben, amikor már tényleg csupán egy-egy bemutatásra váró forgás választott el a rivaldafénytől. Eddig minden évben fent álltam a dobogó legfelső fokán. Valahogy természetesnek vettem, hogy ez a visszavonulásom napjáig így is lesz, de a távolból engem figyelő Rodriguez láttán összerándult a gyomrom. Közel álltam hozzá, hogy a saját cipőmbe rókázzak.
- Mint randipartner? – kérdeztem, kissé elviccelve a helyzetet, ezzel a bál felé terelve a gondolataimat. Remegve igazítottam a helyére a térdvédőimet. A cipőfűzőm túl szoros, a nevemmel ellátott póló túl bő, az overálom pedig túl szűk és túl nagy volt egyszerre, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Kibaszottul izgultam!
  A homlokomon megjelenő izzadságcseppek belefolytak a szemeimbe, majd az államról a ruhámra estek, ocsmány, de messziről szinte teljesen láthatatlan foltot hagyva az anyagon. A szívem olyan hevesen dübörgött a mellkasomban, hogy azt hittem, menten elájulok, ha nem léphetek azonnal a pályára.
- Te vagy a legjobb barátom. Csak azért, mert kikosaraztak, nem váltok csapatot – morogta az orra alatt, az öklével a vállamba bokszolva. Épp a megfelelő időben, helyen és erősséggel ütött meg ahhoz, hogy kirángasson a szűnni nem akaró aggodalomból és egy kis nyugalmat csempésszen a folytonos feszengés helyére.
  Mosolyogva biccentettem.
- Oké, de jössz nekem eggyel, ugyanis felejthetetlenné teszem az éjszakád – feleltem, majd ezt követően felálltam és megveregettem a vállát.
  A metálkék deszkám alig öt méterre volt tőlünk, mégis egy kisebb évezrednek tűnt, mire elértem a korlátnak döntött snowboardig. A tenyerem végigsimítottam a fényezésen, és a szívem dorombolt az elégedettségtől. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy menni fog. Hogy túlszárnyalom Rodriguez három kilencesét és ismételten magamhoz ölelhetem a kamu arany kupát, amiből még inni sem lehetett, annyira mű volt a festékszóróval lefújt anyag.
- Csak legyél Hillcrest bejárata előtt nyolcra – kiáltotta utánam, miközben elindultam a gödör széle felé. A vállam fölött rákacsintottam a legjobb barátomra, aki a versenyzőknek felállított lelátó harmadik fokán ülve, biztatóan a magasba emelte a hüvelykujját.
- Az ember azt hinné, virágcsokorral és limuzinnal jönnek érte… - krákogtam tettetett csalódottsággal a hangomban. A színjáték kedvéért még az ajkaimat is lebiggyesztettem, amire csak egy rosszalló fejcsóválást kaptam válaszul.
- Davis! Te jössz! – Az edzőm hangjára felkaptam a fejem és sietve, szinte kocogva tettem meg az utolsó métereket.
  Ahogy a fejemre húztam az enyhén sárgás szemüveget, a magasba emeltem a kezem és integettem. Kiélveztem, hogy többen sikoltozva kántálták a nevem, majd a megadott jelre felcsatoltam a deszkát és a mélybe vetettem magam.
  
   Három és fél órával az eredményhirdetés után még mindig nehezemre esett elhinni, hogy holt versenyben, Rodriguez és én egyszerre állhattunk fel a dobogóra, de anyám kocsijának anyósülésén ülve lassan kezdtem beletörődni, hogy egy teljes évig esélyem sem lesz bebizonyítani, hogy jobb vagyok.
   Már elég sötét volt ahhoz, hogy az ablakhoz nyomva a fejem ne lássam az épület színeit, sem a bejárat előtt várakozók arcát, így egy kedves mosoly és egy szeretetteljes ölelés után elbúcsúztam anyától és elindultam egy tetszőlegesen kiválasztott csapat felé.
- Hogy festek? – üvöltöttem, amikor megláttam a legjobb barátomat. Daniel a színes fényektől ezerszínű falnak dőlve, karba tett kezekkel figyelte a tőle pár méterre nevetgélőket. Csak később, amikor már elég közel sétáltam hozzá, vettem észre, hogy az arcán megfeszülő izmok Ebonynak szóltak. A lány mosolyogva hagyta, hogy a partnere átkarolja, miközben a srác a feje búbjára támasztva az állát még közelebb húzta magához.
- Mint akit laposra vertek a pályán – nyögte gúnyosan a szemem alatti foltra célozva, pedig mindketten tudtuk, hogy azt már a verseny utáni bunyóban szereztem, messze a gödörtől. - De, ha ez megnyugtat, a lila valóban a te színed.
  Megforgattam a szemeimet, és lenyeltem egy gúnyos megjegyzést azzal kapcsolatban, melyikünk is nézett ki úgy, mintha alaposan tökön rúgták volna, majd Danielbe karolva a bejárat felé húztam a még mindig görcsösen a tömegbe meredő fiút. Már így is hatalmas volt a sor. Semmi kedvem sem volt órákat várni, hogy bejussak erre az idióta bulira.
- Csak menjünk! – könyörögtem két rántás között, mire megadta magát és elernyesztette addig megfeszített izmait. A válla előreesett, akár egy utcára dobott kiskutyának, és abban a pillanatban szívesen megvertem volna bárkit, ha ezzel boldoggá tehettem volna akár egy halvány mosoly erejéig. Utáltam, amikor ennyire maga alá került.
   Tizenhat percnyi kínosan csöndes perc után végre beértünk a tornaterembe, ami messze felülmúlta a várakozásaimat. A plafonra erősített sablonos lufikat sziporkázó diszkó gömbök és sárga-piros-kék reflektorok rángatták ki a szürkeségből, a falra aggatott transzparensek pedig a szalagavató témájához hűen téli csodaországgá varázsolták a termet. Még a kosárpalánkot és a foci kapukat is sikerült eltűntetniük.
- Jézus! – kiáltottam, amikor valaki nekicsapódott a mellkasomnak. Az idegen poharából valami egészen hideg és nedves ömlött a ruhámra, amitől pillanatokon belül elszállt az agyam, az egyik jégkocka ugyanis beesett a lazára hagyott ingembe és megakadt a nadrágom övénél. - Nézz a lábad elé!
  Morogva szakítottam el a tekintetem a díszítésről, és a furcsán csillogó trutyitól, ami szinte az egész ingemet beszínezte csak még dühösebb lettem.
- Úristen, bocsánat, én nem… - szabadkozott a támadóm, miközben remegő kezeivel megpróbálta helyrehozni a helyrehozhatatlant. Esetlenül a földre tette a félig üres műanyag poharat, majd a táskájából előkeresett zsebkendővel csak még jobban beledörzsölte a színes italt a fehér anyagba. Szemforgatva kaptam a csuklójához, mielőtt a kelleténél talán egy kicsit durvábban eltoltam magamtól. - Nem akartam, bocsánat.
  A lány szemérmesen a földre szegezte a tekintetét, mintha a gondolattól, hogy szembe kell néznie a tettével, csak még kényelmetlenebbül érezte volna magát.
  Épp ezért kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Öhm… - A lány félelemtől csillogó szemeinél már csak résnyire nyílt, keskeny ajkai voltak hívogatóbbak, és abban a pillanatban képtelen voltam másra gondolni, csak rá és arra, mennyire meg akartam csókolni. - Nem gond. Nem történt semmi.
- De, én… - motyogta, hol a cipőimet, hol a foltos ingemet nézve. És bár az olvadozó jégkocka miatt hideg víz csorgott végig a lábamon, a dühömet mintha elmosták volna a hűvös cseppek. - Tönkretettem a ruhád.
  A lány kényelmetlenül toporgott, az egyik kezével tudtán kívül a karomban kapaszkodva, mintha csupán én tartottam volna vissza attól, hogy darabokra esve a padlónak csapódjon. A bizonytalansága őszinte mosolyt csalt az arcomra.
- Ne izgasd magad, egyébként is csak kölcsönöztem – válaszoltam nevetve, továbbra is a karjaimban tartva. Talán azért, mert észre sem vette, mennyire közel állt hozzám, hogy az arca szinte már az ingem súrolta, és hajának epres illata az orromba kúszott, miközben a lehelete cirógatta a gyümölcsös italtól nedves mellkasom, de furcsán meghitt és bensőséges volt, ahogy összekapcsolódott a tekintetünk. Nem kellettek szavak. Nem kellett semmi.
- Mi? – kérdezte ijedten. A szempillái megremegtek, ahogy távolabb húzódott tőlem.
  A jobb kezemmel utána kaptam, még mielőtt megbotlott volna a saját poharában, amit egy hálás, mégis szemérmes mosollyal köszönt meg.
  Közelebb hajoltam hozzá, hogy a hangos zene ellenére is hallja, amit mondani akartam.
- Viccelek – suttogtam, mire a teste érezhetően felengedett, engem pedig lenyűgözött az őszinte aggodalma, ami fokozatosan feszült nyugalommá alakult az esetlen ölelésemben. A tenyerem a hajára simult, míg a szabad kezem a vállán pihent, tisztes távolságra fedetlen csípőjétől.
  Abszurd módon nem vágytam többre, sőt! Már az, hogy ennyire közel volt hozzám, épp elegendő volt ahhoz, hogy ne tudjam abbahagyni a mosolygást.
- Haver, gyere már! – üvöltötte Daniel valahonnan a lány háta mögül, mire felkaptam a fejem, és a tömeget pásztázva megpróbáltam beazonosítani a hang helyét. Végül tőlünk alig két méterre, két egymáshoz simuló pár között találtam rá. Az arckifejezéséből ítélve csöppet sem volt elragadtatva a ráerőltetett társaságtól.
- Ha most megbocsátasz… - súgtam a lány fülébe a mutatóujjammal Daniel felé bökve, mire a támadóm megértően bólintott, végül lehajolt a poharáért és a szemeimbe nézve a kezembe nyomott egy száraz zsebkendőt. Az ajkába harapva, bűnbánóan nézett végig a ruhámon. - Nélkülem kissé elveszett – magyaráztam, és közben hagytam, hogy elnyelje a tömeg. Annyira elvesztem benne, hogy még a nevét sem kérdeztem meg, de mire egyáltalán eszembe jutott, már hiába kerestem. Sehol sem találtam.
- Látom, megismerkedtél a labortársammal – kiabálta túl a zenét, a tenyerével játékosan megpaskolva a vállamat. - Amilyen kétbalkezes, csoda, hogy még nem robbantotta fel az iskolát.
  Felhúzott szemöldökkel, kissé értetlenül fordultam felé, félig-meddig még a múltban ragadva. Csak akkor, amikor végleg feladtam, és már nem kerestem tovább, jutott el a tudatomig, miért nézett rám olyan sejtelmesen Daniel. A fényben alig észrevehetően vörösen ragyogó tincsek, az esetlenség, és a tény, hogy észre sem vette, mekkora hatással volt rám a közelsége…
  Ebony barátnője.
- Aranyos – mondtam a semmibe meredve, ám ahogy teltek a másodpercek, lassan feladtam a reményt, hogy rátalálhatok.
- Ha te mondod! – Szinte magam előtt láttam, ahogy összecsapva a kezeit, az ég felé meredve megrázta a fejét, ahogy mindig, valahányszor röhejesnek találta a rajongásomat a snowboard, a hírnév, a családom vagy a lányok iránt. És igaza volt. Mert biztos voltam benne, hogy amint belebotlok egy másik csajba, majd körülötte forognak a gondolataim. Hirtelen már nem is értettem, miért érdekelt annyira a csaj, aki tönkretette édesapám ingét. - Na, gyere, igyunk valamit!
  Hagytam, hogy Daniel a lapockáimnak támasztva a tenyereit a terem szélén elhelyezett asztalokhoz toljon. A falakról visszaverődő zene lüktetett az ereimben, szinte a gondolataimat sem hallottam, nemhogy őt, aki mintha épp egy számomra ismeretlen történet közepén tartott volna. Megfeszülő izmain éreztem, hogy beszélt.
  A puncsot felvizezték, mintha ezzel próbálták volna megmenteni a túlzott alkoholtól, amit az egyik felsőbb éves csempészett a rózsaszín italba. A gusztustalan utóíz mégsem tűnt el, a víztől pedig csak még émelyítőbbé vált, így az első korty után levegővétel nélkül lehúztam az egész pohárral, nehogy félúton elszálljon a bátorságom.
  Már vagy fél órája állhattunk a falnak dőlve. Daniel Ebonyt nézte, én valaki egészen mást. Barna haja a vállát verdeste, a hátát pedig egyáltalán nem takarta ruha, mintha nem is egy bálba, hanem egy egyszerű partiba készült volna, az őt vizslató srácokat azonban ez egy csöppet sem zavarta. Ahogy a barátnői társaságában a csípőit ringatta, még én is abbahagytam a vöröske keresését.
  Amikor az egyik szőke lány közelebb hajolt hozzá, nevetve eltolta magától, majd szembetűnően hátat fordított neki, hogy lecsekkolja, valóban olyan feltűnően bámulom-e, mint mondták, és ha igen, megérem-e a fáradságot, hogy odajöjjön hozzám.
  Úgy tűnt, számára megértem.
- Szia. A nevem Emma – mondta alkoholtól csillogó szemekkel. A jobb kezét felém nyújtva megrázta a tenyeremet, miközben egy másodpercre sem vette le a tekintetét az ajkaimról. A magabiztossága egyszerre borzasztott el és csábított. - Nincs kedved táncolni?
  Nem válaszoltam azonnal, mert nem akartam, hogy azt higgye, levett a lábamról, így hát egy hosszúra nyúlt másodpercig némán, oldalra döntött fejjel figyeltem kedves arcának feszült rezdüléseit.
- De, persze!
  Vigyorogva belém karolt és ellenkezést nem tűrve berántott a táncparkett közepére. Egy pillanatig sem hezitált. Nem mérlegelt. Mintha nem érdekelte volna a visszautasítás, egyszerűen a nyakam köré fonta a kezeit, ezzel a lehető legközelebb húzva magához. A teste az enyémnek feszült. Izzadságtól csillogó bőre meggyulladt a tenyereim alatt, hogy a kezeim alá bújva kellette magát.
  Hazudtam volna, ha azt mondom, nem játszottam el a gondolattal, hogyan nézhetett ki vadítóan vörös ruhája nélkül, egy szál fehérneműben egy valamivel csöndesebb szobában az ölemben ülve. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem akartam hallani kéjtől rekedt hangját, miközben a kezeit a párnának nyomva végigcsókoltam a testét.
- Új vagy? – kérdezte, holott egyáltalán nem érdekelte a válaszom. Legalábbis nem tudtam elképzelni, hogy őszintén érdekelte volna, honnan jöttem. Egyszerűen csak kihasználta az alkalmat, hogy közelebb hajolva hozzám, az ajkai az ajkaimhoz érjenek. - Még sosem láttalak.
- Egy barátom miatt vagyok itt, egyébként nem ide járok – válaszoltam végül, egyenesen a szájába lehelve a szavakat. A lány izmai megfeszültek, majd egy látványos sóhajtás után csupán ennyit mondott:
- Tökéletes.
  A csókja pont olyan volt, mint amilyennek képzeltem. Szenvedélyes, mégis érzelmek nélküli. Kimondatlanul a tudtomra hozta, hogy a ma estének sosem lesz folytatása, úgyhogy el kell vennem mindent, amit csak szeretnék, holnap ugyanis már nem lesz rá lehetőségem.
  Az ujjaimmal közelebb vontam magamhoz, a körmeim piros csíkokat hagytak fedetlen hátán, mielőtt a combjába markolva kipréseltem volna belőle egy elgyötört nyögést. A leheletének puncs íze volt a számban, amibe egészen beleszédültem. De ez jóféle bódultság volt. Olyan, ami a fellegekbe repítette az embert.
  Csakhogy nem volt rajtam ejtőernyő. A következő percben pedig kihunytak a fények, és Emma kicsúszott a karjaim közül.
   A tömeg értetlenül üvöltözött, szinte tapintható volt a rettegés és az izgalom különös egyvelege, ami megtöltötte a levegőt.
   Amikor visszakapcsolták a fényeket, feszülten fordultam körbe. Emmát kerestem, de ő már sehol sem volt. Eltűnt, mintha csak a képzeletem találta volna ki, és ahogy a táncoló tömeg szélén észrevettem egy mozdulatlan alakot, azt kívántam, bárcsak tényleg az elmém játszadozott volna velem alig három perce. Azt kívántam, bár meg se történt volna az a csók. Bárcsak senki se látta volna!
   Ebony esetlen barátnője elnyílt ajkakkal figyelt. Lehetetlen volt nem kiszúrni falfehér bőrét és az arcán végigszánkázó megrökönyödést, ami összerántotta a gyomromat.
   Friss levegőért szomjazva fordítottam hátat neki, úgy siettem ki az udvarra, miközben magamban azért imádkoztam, hogy jöjjön utánam, hogy elmagyarázhassam neki, mi is történt valójában.
  De nem jött utánam.

2 megjegyzés:

  1. Szia! :)

    Nem tudtam máshol válaszolni a kis leveledre, amit az oldalamon hagytál,(yamapifanfic..) ugyhogy itt írok neked, bocsi. :)
    Az a baj h nekem voltak blogjaim, rengeteg, és nem 19éves vagyok már, hanem jóval több.. És abban a világban, amikor én írtam a kis sztorijaimat, 6-7 éve, mindennap jöttek a bíztató kommentek, vagy épp a kritikusak. És ebben a mai világban, pedig nem. Egy jó szót sem kapok, else olassák, mert nem tudják kiről van szó. Az életkedvem is elmegy attól hogy írjak. (:
    De köszi a leveled, nagyon cukker voltál :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Először is, bocsánat, hogy csak most válaszolok, másodszor pedig teljesen megértem, mit érzel, mert amikor pár éve elkezdtem blogolni, rengetek kommentet kaptam, most pedig szinte semmit. Ennek ellenére továbbra is azt mondom, hogy ne hagyd, hogy ez kedvedet szegje. Ha szeretsz írni, írj! Sosem tudni, mikor talál rá a történetedre valaki, aki képtelen megállni, hogy oldalnyi hosszú kommentárt hagyjon neked. :)
      Kellemes napot!

      Törlés