Drága Olvasóim!
Mint azt ígértem, itt az első plusz jelenet, ezúttal Aaron szemszögéből. Próbáltam átadni az akkor még egészen fiatal, elsőéves fiú gondolatait. Azt a fiúét, aki még nem ismerte Roset, és akinek még eszébe sem jutott a romantika... remélem sikerült, és élvezni fogjátok majd a gondolatait.
Próbáltam olyan pillanatot választani, ami segít nektek megérteni, honnan jöttek a levelek, miért pont Roset szemelte ki, és miért nem szólította le egyszerűen, amikor a kávézóban annyi lehetősége lett volna rá.
Nem is húznám a szót! Írjatok, ha valami gondolatotok/kérdésetek támadt. Ha van olyan jelenet, amit szívesen olvasnátok a fiú szemszögén (vagy akármelyik másik szereplő szemszögén keresztül). Vagy csak hagyjatok magatok mögött egy pipát, ha lehetőségetek adódik rá.
Kellemes nyarat!
Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio
Zene, lányok,
gyümölcs dzsúz
2011. december 23.
(péntek)
Mintha minden egyes oxigénmolekulát kitéptek
volna a tüdőmből.
Mintha kihúzták volna alólam a talajt, és a
szakadék szélén kapaszkodva valaki rálépett volna az ujjaimra.
Ahogy a zsűriasztal előtt álló férfi
ismertette Eithan Rodriguez összesített pontszámait, keserűen mosolyogtam a
felém intő fiú felé. Tisztában volt vele, hogy legyőzött, pedig a szemüvegem
még a földön hevert, közvetlen a cipőim mellett. Három versenyző volt köztünk.
Háromszor tíz perc választott el attól, hogy kiálljak a közönség elé, mégis, mintha
már felesleges lett volna minden erőlködés.
Valaki leült mellém, és megveregette a jobb
lapockám közepét, mire elszakítottam a tekintetem a még mindig kihívóan bámuló,
spanyol fiúról, aki mintha csak azért költözött volna az utcánkba, hogy megkeserítse
az életem. Utáltam. A felsőbbrendű megjelenését, a laza stílusát, azt, hogy
olyan könnyen összehaverkodott bárkivel, és a tényt, hogy az okoskodó
megjegyzéseivel még az iskolában sem tudtam versenyezni. Mindenki imádta.
Mindenki akart tőle valamit. Egy kedves bókot. Egy randit. Egy aláírást. Úgy
bántak vele, mintha feltalálta volna a rák ellenszerét.
Úgy istenítették, ahogy egykoron engem. És ez
iszonyatosan bosszantott.
-
Csá, haver! Mizu? – kérdeztem lustán Daniel felé fordulva. Az öklöm az övéhez
érintve, az előző héten tökélyre fejlesztett pacsinkkal üdvözöltem, miközben
fél szemmel még mindig az önmagát éltető srácot figyeltem. Meg kellett hagyni,
nagyon jól csinálta. A tettetett szerénysége épp elegendő egoizmussal párosult
ahhoz, hogy senkinek se szúrjon szemet a színjáték. - Azt hittem, egész nap a
lányokat fűzöd majd, és már nem lesz időd erre az ostoba versenyre.
Az ostoba
szó hallatán összerezzent. És a kettőnk közé ékelődő csönd elnyomta a gödör
túloldalán végigsöprő ovációt.
-
Sajnálom – nyögte, és rá se kellett néznem, hogy tudjam, őszintén megbánta,
amiért alig egy napja lesajnálóan otthagyott az erdő szélén. - Tudod, hogy nem
úgy gondoltam, én csak…
Megráztam a fejem és színpadiasan
felhorkantottam, ezzel Danielbe fojtva a felesleges szavakat. Nem kellett
elnézést kérnie.
-
Legalább sikerült elhívnod? – kérdeztem kíváncsian, az egyik szemöldököm
kihívóan a magasba emelve, hátha ezzel szóra bírhatom, az arckifejezéséből
ítélve ugyanis legszívesebben ismételten kibújt volna a reflektorfény alól. - Mondd,
hogy nem hoztál szégyent a fejemre! – kértem fejcsóválva, miközben egy újabb
versenyző lépett a gödör szélére. Neonzöld deszkája és rózsaszín taréja furcsán
vicces látványt kölcsönzött a megjelenésének.
-
Az egyik srác beelőzött – panaszolta Daniel, ezzel visszarángatva a jelenbe,
ahol még nem kellett pályára lépnem. A lábam remegett, a kezeim pedig
egyfolytában egymást tördelték, ahogy a testemben szerteáramlott az adrenalin.
- Valami Nate…
Elhúzott szájjal figyeltem, ahogy egy mély lélegzetvételt
követően megpróbálta legyűrni a torkán ragadt szavakat. Sajnáltam, jóllehet még
sosem kerültem hasonló helyzetbe, így nem tudtam kellőképp átérezni a
csalódottságát ahhoz, hogy megvigasztaljam. Még. De ha ma nem tudom legyőzni
Rodriguezt, holnaptól talán már nekem sem lesz idegen a kikosarazás érzése.
-
Hát, ezt igazán sajnálom – mondtam esetlenül egy béna vállveregetést követően.
Ott és abban a pillanatban egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy ezzel segítettem-e,
vagy csak tovább rontottam a helyzetet. - Akkor most kivel mész? – kérdeztem,
hátha Ebonyn kívül másra is szemet vetett, de ahogy a színek kikoptak az
arcából, már tudtam, hogy be kellett volna fognom a szám.
-
Nem megyek – jelentette ki egyszerűen, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb
dolga. Daniel összehúzta magán a kabátját, pedig az esti hóesés ellenére
egyáltalán nem volt hideg. Épp csak annyira fagyott, hogy mű hó helyett igazi
fedje az épített pálya egészét.
-
A francokat nem mész! – mordultam rá, egyenesen a szemeibe nézve. - Gólyaként
kötelező részt venned az év buliján, különben kinéznek. Íratlan szabály –
világosítottam fel, ahogy engem a felsőbb évesek, akik közel három hónapja még
bármit megadtak volna azért, hogy velük lógjak.
Daniel erőltetett mosollyal az arcán fordult
a mellettünk készülődő versenyző felé. Az ujjait összefonva, esetlenül ejtette
a kezeit a lábai közé. Egészen kétségbeesettnek tűnt.
-
És mégis kivel menjek? Már minden jó csajt elhívtak, csak a selejt maradt –
panaszolta, és mintha csak a megfelelő pózt kereste volna, hátravetette a
karjait és a tenyereire támaszkodva az égre emelte a tekintetét.
Visszagondolva a sulinkban rendezett
szalagavatóra, egyáltalán nem tűnt olyan nagy durranásnak, mint ahogy
beállítottuk, ennek ellenére nem voltam hajlandó engedni. Nem adhatta fel a legelső
kisebb zökkenő után!
-
Aha, hát persze! – Összecsaptam a tenyereimet és egymásnak dörzsöltem a
kezeimet, miközben ráfújtam az ujjaimra, mintha csak az átfagyott csontjaimat
próbáltam volna felmelegíteni, holott valami igazán ütős monológon törtem a
fejem. Olyan jó barátja akartam lenni, mint amilyen ő volt nekem, csakhogy a
szavak ezúttal is ellenem szegültek. Ha le kellett írni őket, akkor
engedelmeskedtek, akár a kezes bárányok, de amint élő beszélgetésre került a
sor, mintha felbőszült bikaként rontottak volna nekem; cenzúrázatlanul. - Estélyiben
és sminkben még a legrosszabbak és megütik a mércét – mondtam nevetve, ezzel
csak még elkeseredettebbé téve a legjobb barátomat. Szemforgatva temettem a
tenyerembe az arcomat. - Biztos vagy benne, hogy mindenkit elhívtak, aki szóba
jöhetne?
Daniel lustán nézett végig a körülöttünk ülő
embereken. Egyáltalán nem sietett a válasszal, és pedig nem erőltettem, inkább
az éppen aktuális mutatványra fókuszáltam. A rózsaszínhajú srác pont abban a
pillanatban pördült át a levegőben. A deszka az utolsó utáni pillanatban
érintette meg a talajt. Majdnem túlpörgette, de sikerült visszahoznia, amit a
zsűri tagjai egy elégedett bólintással kommentáltak. A srác nem volt
különösebben nagy tehetség, a gyakorlatai sem voltak túl erősek, de amit
bevállalt, mind megcsinálta, és ezt háromszor hét pontra értékelték. Erős középmezőny.
-
Emlékszel a különc vörösre, akiről meséltem? – ösztönösen bólintottam, miközben
megpróbáltam felidézni, miket is mesélt eddig a labortársáról Daniel, de semmi
lényegesre sem sikerült visszaemlékeznem. Még csak a nevét sem tudtam volna
megmondani, pedig ha jól emlékszem Ebony kapcsán már többször is szóba került.
- Na, még őt is elhívták.
-
Ó! – Csupán ennyit tudtam kinyögni, fejben ugyanis már egészen máshol jártam.
Két ember választott el attól, hogy a gödör szélére álljak, a cipőm azonban még
mindig a szemüvegem mellett hevertek. Már réges-rég fel kellett volna öltöznöm!
Egy ideig csöndben ültünk egymás mellett. Fogalmam
sem volt, mit mondhattam volna, amivel akár csak egy kicsivel is jobb kedvre
deríthettem volna Danielt, ő pedig nem firtatta. Megértette, hogy érzelmek
terén analfabétának számítottam, és nem rótta fel, amiért belül igazán hálás
voltam neki.
-
El kell jönnöd! – mondta végül, valahogy az utolsó nyolc percben, amikor már
tényleg csupán egy-egy bemutatásra váró forgás választott el a rivaldafénytől.
Eddig minden évben fent álltam a dobogó legfelső fokán. Valahogy természetesnek
vettem, hogy ez a visszavonulásom napjáig így is lesz, de a távolból engem
figyelő Rodriguez láttán összerándult a gyomrom. Közel álltam hozzá, hogy a
saját cipőmbe rókázzak.
-
Mint randipartner? – kérdeztem, kissé elviccelve a helyzetet, ezzel a bál felé
terelve a gondolataimat. Remegve igazítottam a helyére a térdvédőimet. A
cipőfűzőm túl szoros, a nevemmel ellátott póló túl bő, az overálom pedig túl
szűk és túl nagy volt egyszerre, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna.
Kibaszottul izgultam!
A homlokomon megjelenő izzadságcseppek
belefolytak a szemeimbe, majd az államról a ruhámra estek, ocsmány, de
messziről szinte teljesen láthatatlan foltot hagyva az anyagon. A szívem olyan
hevesen dübörgött a mellkasomban, hogy azt hittem, menten elájulok, ha nem
léphetek azonnal a pályára.
-
Te vagy a legjobb barátom. Csak azért, mert kikosaraztak, nem váltok csapatot –
morogta az orra alatt, az öklével a vállamba bokszolva. Épp a megfelelő időben,
helyen és erősséggel ütött meg ahhoz, hogy kirángasson a szűnni nem akaró aggodalomból
és egy kis nyugalmat csempésszen a folytonos feszengés helyére.
Mosolyogva biccentettem.
-
Oké, de jössz nekem eggyel, ugyanis felejthetetlenné teszem az éjszakád –
feleltem, majd ezt követően felálltam és megveregettem a vállát.
A metálkék deszkám alig öt méterre volt
tőlünk, mégis egy kisebb évezrednek tűnt, mire elértem a korlátnak döntött snowboardig.
A tenyerem végigsimítottam a fényezésen, és a szívem dorombolt az
elégedettségtől. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy menni fog. Hogy
túlszárnyalom Rodriguez három kilencesét és ismételten magamhoz ölelhetem a
kamu arany kupát, amiből még inni sem lehetett, annyira mű volt a
festékszóróval lefújt anyag.
-
Csak legyél Hillcrest bejárata előtt nyolcra – kiáltotta utánam, miközben
elindultam a gödör széle felé. A vállam fölött rákacsintottam a legjobb
barátomra, aki a versenyzőknek felállított lelátó harmadik fokán ülve,
biztatóan a magasba emelte a hüvelykujját.
-
Az ember azt hinné, virágcsokorral és limuzinnal jönnek érte… - krákogtam tettetett
csalódottsággal a hangomban. A színjáték kedvéért még az ajkaimat is
lebiggyesztettem, amire csak egy rosszalló fejcsóválást kaptam válaszul.
-
Davis! Te jössz! – Az edzőm hangjára felkaptam a fejem és sietve, szinte
kocogva tettem meg az utolsó métereket.
Ahogy a fejemre húztam az enyhén sárgás
szemüveget, a magasba emeltem a kezem és integettem. Kiélveztem, hogy többen
sikoltozva kántálták a nevem, majd a megadott jelre felcsatoltam a deszkát és a
mélybe vetettem magam.
Három és fél órával az eredményhirdetés után
még mindig nehezemre esett elhinni, hogy holt versenyben, Rodriguez és én
egyszerre állhattunk fel a dobogóra, de anyám kocsijának anyósülésén ülve
lassan kezdtem beletörődni, hogy egy teljes évig esélyem sem lesz bebizonyítani,
hogy jobb vagyok.
Már elég sötét volt ahhoz, hogy az ablakhoz
nyomva a fejem ne lássam az épület színeit, sem a bejárat előtt várakozók
arcát, így egy kedves mosoly és egy szeretetteljes ölelés után elbúcsúztam
anyától és elindultam egy tetszőlegesen kiválasztott csapat felé.
-
Hogy festek? – üvöltöttem, amikor megláttam a legjobb barátomat. Daniel a
színes fényektől ezerszínű falnak dőlve, karba tett kezekkel figyelte a tőle
pár méterre nevetgélőket. Csak később, amikor már elég közel sétáltam hozzá, vettem
észre, hogy az arcán megfeszülő izmok Ebonynak szóltak. A lány mosolyogva
hagyta, hogy a partnere átkarolja, miközben a srác a feje búbjára támasztva az
állát még közelebb húzta magához.
-
Mint akit laposra vertek a pályán – nyögte gúnyosan a szemem alatti foltra
célozva, pedig mindketten tudtuk, hogy azt már a verseny utáni bunyóban
szereztem, messze a gödörtől. - De, ha ez megnyugtat, a lila valóban a te
színed.
Megforgattam a szemeimet, és lenyeltem egy
gúnyos megjegyzést azzal kapcsolatban, melyikünk is nézett ki úgy, mintha
alaposan tökön rúgták volna, majd Danielbe karolva a bejárat felé húztam a még
mindig görcsösen a tömegbe meredő fiút. Már így is hatalmas volt a sor. Semmi
kedvem sem volt órákat várni, hogy bejussak erre az idióta bulira.
-
Csak menjünk! – könyörögtem két rántás között, mire megadta magát és
elernyesztette addig megfeszített izmait. A válla előreesett, akár egy utcára
dobott kiskutyának, és abban a pillanatban szívesen megvertem volna bárkit, ha
ezzel boldoggá tehettem volna akár egy halvány mosoly erejéig. Utáltam, amikor
ennyire maga alá került.
Tizenhat percnyi kínosan csöndes perc után
végre beértünk a tornaterembe, ami messze felülmúlta a várakozásaimat. A
plafonra erősített sablonos lufikat sziporkázó diszkó gömbök és sárga-piros-kék
reflektorok rángatták ki a szürkeségből, a falra aggatott transzparensek pedig
a szalagavató témájához hűen téli csodaországgá varázsolták a termet. Még a
kosárpalánkot és a foci kapukat is sikerült eltűntetniük.
-
Jézus! – kiáltottam, amikor valaki nekicsapódott a mellkasomnak. Az idegen
poharából valami egészen hideg és nedves ömlött a ruhámra, amitől pillanatokon
belül elszállt az agyam, az egyik jégkocka ugyanis beesett a lazára hagyott
ingembe és megakadt a nadrágom övénél. - Nézz a lábad elé!
Morogva szakítottam el a tekintetem a
díszítésről, és a furcsán csillogó trutyitól, ami szinte az egész ingemet
beszínezte csak még dühösebb lettem.
-
Úristen, bocsánat, én nem… - szabadkozott a támadóm, miközben remegő kezeivel
megpróbálta helyrehozni a helyrehozhatatlant. Esetlenül a földre tette a félig
üres műanyag poharat, majd a táskájából előkeresett zsebkendővel csak még
jobban beledörzsölte a színes italt a fehér anyagba. Szemforgatva kaptam a
csuklójához, mielőtt a kelleténél talán egy kicsit durvábban eltoltam magamtól.
- Nem akartam, bocsánat.
A lány szemérmesen a földre szegezte a tekintetét,
mintha a gondolattól, hogy szembe kell néznie a tettével, csak még
kényelmetlenebbül érezte volna magát.
Épp ezért kényszerítettem, hogy rám nézzen.
-
Öhm… - A lány félelemtől csillogó szemeinél már csak résnyire nyílt, keskeny
ajkai voltak hívogatóbbak, és abban a pillanatban képtelen voltam másra
gondolni, csak rá és arra, mennyire meg akartam csókolni. - Nem gond. Nem
történt semmi.
-
De, én… - motyogta, hol a cipőimet, hol a foltos ingemet nézve. És bár az
olvadozó jégkocka miatt hideg víz csorgott végig a lábamon, a dühömet mintha
elmosták volna a hűvös cseppek. - Tönkretettem a ruhád.
A lány kényelmetlenül toporgott, az egyik
kezével tudtán kívül a karomban kapaszkodva, mintha csupán én tartottam volna
vissza attól, hogy darabokra esve a padlónak csapódjon. A bizonytalansága
őszinte mosolyt csalt az arcomra.
-
Ne izgasd magad, egyébként is csak kölcsönöztem – válaszoltam nevetve, továbbra
is a karjaimban tartva. Talán azért, mert észre sem vette, mennyire közel állt
hozzám, hogy az arca szinte már az ingem súrolta, és hajának epres illata az
orromba kúszott, miközben a lehelete cirógatta a gyümölcsös italtól nedves
mellkasom, de furcsán meghitt és bensőséges volt, ahogy összekapcsolódott a
tekintetünk. Nem kellettek szavak. Nem kellett semmi.
-
Mi? – kérdezte ijedten. A szempillái megremegtek, ahogy távolabb húzódott
tőlem.
A jobb kezemmel utána kaptam, még mielőtt
megbotlott volna a saját poharában, amit egy hálás, mégis szemérmes mosollyal
köszönt meg.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy a hangos zene
ellenére is hallja, amit mondani akartam.
-
Viccelek – suttogtam, mire a teste érezhetően felengedett, engem pedig
lenyűgözött az őszinte aggodalma, ami fokozatosan feszült nyugalommá alakult az
esetlen ölelésemben. A tenyerem a hajára simult, míg a szabad kezem a vállán
pihent, tisztes távolságra fedetlen csípőjétől.
Abszurd módon nem vágytam többre, sőt! Már
az, hogy ennyire közel volt hozzám, épp elegendő volt ahhoz, hogy ne tudjam
abbahagyni a mosolygást.
-
Haver, gyere már! – üvöltötte Daniel valahonnan a lány háta mögül, mire
felkaptam a fejem, és a tömeget pásztázva megpróbáltam beazonosítani a hang
helyét. Végül tőlünk alig két méterre, két egymáshoz simuló pár között találtam
rá. Az arckifejezéséből ítélve csöppet sem volt elragadtatva a ráerőltetett
társaságtól.
-
Ha most megbocsátasz… - súgtam a lány fülébe a mutatóujjammal Daniel felé
bökve, mire a támadóm megértően bólintott, végül lehajolt a poharáért és a
szemeimbe nézve a kezembe nyomott egy száraz zsebkendőt. Az ajkába harapva,
bűnbánóan nézett végig a ruhámon. - Nélkülem kissé elveszett – magyaráztam, és
közben hagytam, hogy elnyelje a tömeg. Annyira elvesztem benne, hogy még a
nevét sem kérdeztem meg, de mire egyáltalán eszembe jutott, már hiába kerestem.
Sehol sem találtam.
-
Látom, megismerkedtél a labortársammal – kiabálta túl a zenét, a tenyerével
játékosan megpaskolva a vállamat. - Amilyen kétbalkezes, csoda, hogy még nem
robbantotta fel az iskolát.
Felhúzott szemöldökkel, kissé értetlenül
fordultam felé, félig-meddig még a múltban ragadva. Csak akkor, amikor végleg
feladtam, és már nem kerestem tovább, jutott el a tudatomig, miért nézett rám
olyan sejtelmesen Daniel. A fényben alig észrevehetően vörösen ragyogó tincsek,
az esetlenség, és a tény, hogy észre sem vette, mekkora hatással volt rám a
közelsége…
Ebony barátnője.
-
Aranyos – mondtam a semmibe meredve, ám ahogy teltek a másodpercek, lassan
feladtam a reményt, hogy rátalálhatok.
-
Ha te mondod! – Szinte magam előtt láttam, ahogy összecsapva a kezeit, az ég
felé meredve megrázta a fejét, ahogy mindig, valahányszor röhejesnek találta a
rajongásomat a snowboard, a hírnév, a családom vagy a lányok iránt. És igaza
volt. Mert biztos voltam benne, hogy amint belebotlok egy másik csajba, majd
körülötte forognak a gondolataim. Hirtelen már nem is értettem, miért érdekelt
annyira a csaj, aki tönkretette édesapám ingét. - Na, gyere, igyunk valamit!
Hagytam, hogy Daniel a lapockáimnak támasztva
a tenyereit a terem szélén elhelyezett asztalokhoz toljon. A falakról
visszaverődő zene lüktetett az ereimben, szinte a gondolataimat sem hallottam,
nemhogy őt, aki mintha épp egy számomra ismeretlen történet közepén tartott volna. Megfeszülő izmain éreztem, hogy beszélt.
A puncsot felvizezték, mintha ezzel próbálták
volna megmenteni a túlzott alkoholtól, amit az egyik felsőbb éves csempészett a
rózsaszín italba. A gusztustalan utóíz mégsem tűnt el, a víztől pedig csak még
émelyítőbbé vált, így az első korty után levegővétel nélkül lehúztam az egész
pohárral, nehogy félúton elszálljon a bátorságom.
Már vagy fél órája állhattunk a falnak dőlve.
Daniel Ebonyt nézte, én valaki egészen mást. Barna haja a vállát verdeste, a
hátát pedig egyáltalán nem takarta ruha, mintha nem is egy bálba, hanem egy
egyszerű partiba készült volna, az őt vizslató srácokat azonban ez egy csöppet
sem zavarta. Ahogy a barátnői társaságában a csípőit ringatta, még én is
abbahagytam a vöröske keresését.
Amikor az egyik szőke lány közelebb hajolt
hozzá, nevetve eltolta magától, majd szembetűnően hátat fordított neki, hogy
lecsekkolja, valóban olyan feltűnően bámulom-e, mint mondták, és ha igen,
megérem-e a fáradságot, hogy odajöjjön hozzám.
Úgy tűnt, számára megértem.
-
Szia. A nevem Emma – mondta alkoholtól csillogó szemekkel. A jobb kezét felém
nyújtva megrázta a tenyeremet, miközben egy másodpercre sem vette le a
tekintetét az ajkaimról. A magabiztossága egyszerre borzasztott el és
csábított. - Nincs kedved táncolni?
Nem válaszoltam azonnal, mert nem akartam,
hogy azt higgye, levett a lábamról, így hát egy hosszúra nyúlt másodpercig némán,
oldalra döntött fejjel figyeltem kedves arcának feszült rezdüléseit.
-
De, persze!
Vigyorogva belém karolt és ellenkezést nem
tűrve berántott a táncparkett közepére. Egy pillanatig sem hezitált. Nem
mérlegelt. Mintha nem érdekelte volna a visszautasítás, egyszerűen a nyakam
köré fonta a kezeit, ezzel a lehető legközelebb húzva magához. A teste az
enyémnek feszült. Izzadságtól csillogó bőre meggyulladt a tenyereim alatt, hogy
a kezeim alá bújva kellette magát.
Hazudtam volna, ha azt mondom, nem játszottam
el a gondolattal, hogyan nézhetett ki vadítóan vörös ruhája nélkül, egy szál
fehérneműben egy valamivel csöndesebb szobában az ölemben ülve. Hazudtam volna,
ha azt mondom, nem akartam hallani kéjtől rekedt hangját, miközben a kezeit a
párnának nyomva végigcsókoltam a testét.
-
Új vagy? – kérdezte, holott egyáltalán nem érdekelte a válaszom. Legalábbis nem
tudtam elképzelni, hogy őszintén érdekelte volna, honnan jöttem. Egyszerűen
csak kihasználta az alkalmat, hogy közelebb hajolva hozzám, az ajkai az
ajkaimhoz érjenek. - Még sosem láttalak.
-
Egy barátom miatt vagyok itt, egyébként nem ide járok – válaszoltam végül,
egyenesen a szájába lehelve a szavakat. A lány izmai megfeszültek, majd egy
látványos sóhajtás után csupán ennyit mondott:
-
Tökéletes.
A csókja pont olyan volt, mint amilyennek
képzeltem. Szenvedélyes, mégis érzelmek nélküli. Kimondatlanul a tudtomra
hozta, hogy a ma estének sosem lesz folytatása, úgyhogy el kell vennem mindent,
amit csak szeretnék, holnap ugyanis már nem lesz rá lehetőségem.
Az ujjaimmal közelebb vontam magamhoz, a
körmeim piros csíkokat hagytak fedetlen hátán, mielőtt a combjába markolva
kipréseltem volna belőle egy elgyötört nyögést. A leheletének puncs íze volt a
számban, amibe egészen beleszédültem. De ez jóféle bódultság volt. Olyan, ami a
fellegekbe repítette az embert.
Csakhogy nem volt rajtam ejtőernyő. A
következő percben pedig kihunytak a fények, és Emma kicsúszott a karjaim
közül.
A tömeg értetlenül üvöltözött, szinte
tapintható volt a rettegés és az izgalom különös egyvelege, ami megtöltötte a
levegőt.
Amikor visszakapcsolták a fényeket,
feszülten fordultam körbe. Emmát kerestem, de ő már sehol sem volt. Eltűnt,
mintha csak a képzeletem találta volna ki, és ahogy a táncoló tömeg szélén
észrevettem egy mozdulatlan alakot, azt kívántam, bárcsak tényleg az elmém
játszadozott volna velem alig három perce. Azt kívántam, bár meg se történt
volna az a csók. Bárcsak senki se látta volna!
Ebony esetlen barátnője elnyílt ajkakkal
figyelt. Lehetetlen volt nem kiszúrni falfehér bőrét és az arcán végigszánkázó
megrökönyödést, ami összerántotta a gyomromat.
Friss levegőért szomjazva fordítottam hátat
neki, úgy siettem ki az udvarra, miközben magamban azért imádkoztam, hogy jöjjön
utánam, hogy elmagyarázhassam neki, mi is történt valójában.
De nem
jött utánam.
Szia! :)
VálaszTörlésNem tudtam máshol válaszolni a kis leveledre, amit az oldalamon hagytál,(yamapifanfic..) ugyhogy itt írok neked, bocsi. :)
Az a baj h nekem voltak blogjaim, rengeteg, és nem 19éves vagyok már, hanem jóval több.. És abban a világban, amikor én írtam a kis sztorijaimat, 6-7 éve, mindennap jöttek a bíztató kommentek, vagy épp a kritikusak. És ebben a mai világban, pedig nem. Egy jó szót sem kapok, else olassák, mert nem tudják kiről van szó. Az életkedvem is elmegy attól hogy írjak. (:
De köszi a leveled, nagyon cukker voltál :)
Szia!
TörlésElőször is, bocsánat, hogy csak most válaszolok, másodszor pedig teljesen megértem, mit érzel, mert amikor pár éve elkezdtem blogolni, rengetek kommentet kaptam, most pedig szinte semmit. Ennek ellenére továbbra is azt mondom, hogy ne hagyd, hogy ez kedvedet szegje. Ha szeretsz írni, írj! Sosem tudni, mikor talál rá a történetedre valaki, aki képtelen megállni, hogy oldalnyi hosszú kommentárt hagyjon neked. :)
Kellemes napot!