2. fejezet: Apró részletek

Sziasztok! :)

Elsősorban szeretném elmondani, hogy nagyon hálásak vagyunk a visszajelzésekért, s hogy elnyerte a tetszéseteket ez a kis történet! Most elhoztam a második fejezetet, és remélem, most sem fogtok csalódni. Figyeljetek az apró részletekre :) Nem tudom mit mondhatnék még, talán, hogy kellemes olvasást és Boldog új évet mindenkinek! :) <3

Xx Cher Brooks

Apró részletek

2013. december  23. (hétfő)

A tegnap késő estig nyúló beszélgetésem Bonsal rádöbbentett arra, hogy nekem nem tesz jót a sokáig tartó ébrenlét. Éppen a házunk egyik nagyobb fürdőszobájának hatalmas tükrében figyeltem önmagamat, miközben kezeimmel óvatosan megnyitottam a csapot, s annak fogantyúját a piros ponttal ellátott irányba fordítottam. Tulajdonképpen nem is figyeltem mit művelek, hiszen ez már egy mindennapos rutin; akár becsukott szemmel is képes volnék a reggeli teendőimet végigcsinálni. Mivel túlságosan elmélyedtem önarcképem figyelésével, s azon belül is a szemem alatt éktelenkedő, lilás színű karikákkal, észre sem vettem, hogy a csapból kifolyó víz, már túlságosan is forróvá vált. Mikor feleszméltem, hirtelen felszisszentem, s azzal egy időben rántottam ki kezeimet a lángszerű víz alól. Halkan szitkozódni kezdtem, s magamon is meglepődtem, hogy milyen szavak csúsztak ki a számon. Bár a szüleim mindig is arra neveltek, hogy a csúnya beszéd nem illik otthonra, sem máshova, azért az utcán, vagy a baráti társaságokban nem csak a jó dolgokat lehet összeszedni. Meg azért, könnyen hozzá lehet szokni, hogy tisztességes beszédstílus hagyja el a száját az embernek, mikor a helységben mondjuk, több nyolc éves gyermek is tartózkodik. Miután lehűtöttem kicsit a kezeimet, s megtöröltem őket, újból megnyitottam a csapot, de immár jobban odafigyeltem az apró részletekre. Mert általában azok is sokat számítanak. Csak nem vesszük őket észre.

Hihetetlen lassúsággal nyomtam ki a fogkrémes tubusból azt a bizonyos pasztát, mely a fogakat tisztíja, azaz távolítja el a lepedéket és miegymást. Mindig is megcsodáltam azokat a különös csillogó csíkokat benne és állandóan próbáltam őket külön-külön is megkóstolni. Párszor sikerült is ez a folyamat. Mára már tudom, hogy milyen ízük van. Viszont valami, még mindig érdekelne, s ezt tekintve nem igazán tűnt el belőlem a gyermek énem. Bár sok felnőttet is érdekelheti ez a dolog. Tehát, hogy milyen is a fogkrémes doboz belülről. Szívesen kettévágnám, hogy láthassam azokat a csíkokat. Még mielőtt további gondolatok születhettek volna a fejemben a Fogkrém Világáról, gyorsan a számhoz emeltem, majd végül két perc alatt el is készültem ezzel a tevékenységemmel. Az arcomat lemostam langyos vízzel, majd a piros, puha törölközőmmel fel is itattam a rajta maradt vízcseppeket. Gondolkoztam rajta, hogy átöltözzek-e már, hiszen az idő még csak kilenc körül járt, vagy, hogy eltűntessem-e azokat a karikákat, egy egyszerű korrektor segítségével, de inkább maradtam a nemleges tettnél, tehát leoltottam a tükör melletti villanyt, s kisétáltam a már sötétté vált csempés fürdőszobából. Így tehát pizsamában maradtam és kócosan. És bár a nadrágom is hosszú volt, valamint a felsőm is hosszú ujjakkal voltak megáldva, ennek ellenére én szörnyen fáztam. Hála a téli időjárásnak. Fölvettem az ágyam melletti székre hanyagul ledobott rózsaszín köntösömet, majd az ablakomhoz sétáltam. Kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek, s ennek köszönhetően megpillantottam a reggeli időt. A szobám az utcánkra nézett, úgyhogy a gyönyörű havas táj helyett, csupán sötétszürke égboltot, a házakban feloltott villanyokat, valamint piszkos havat és latyakot véltem fölfedezni. Nos, igen. Egy átlagos, unalmas reggel. Mivel már túlságosan is hideg keletkezett a szobámban, ezért visszazártam az ablakot, majd összébb húztam magamon a köntöst. Az övet nem használtam hozzá sosem, jobban szerettem, ha csak egymásra hajtom a két oldalát a testemen. Így is éppen elég melegnek bizonyult. Gondolkoztam, hogy vajon összefogjam-e a hosszú vörös hajzuhatagomat, mielőtt lemegyek a családhoz reggelizni, s így talán megelőzhetnék egy aprócska veszekedést, miszerint a hajszálam belelóg az ételbe, vagy anyám egyik, már jól ismert mondását: „Rose! Megeszed a hajad! Fogd össze gyorsan valamivel!” Természetesen ez kicsit sem kellemetlen, mikor mondjuk, rendezvényen vagyunk, esetleg étteremben. Minden hibájuk ellenére szeretem őket, hiszen a családom, s csak a legjobbat akarják nekem. Igen, minden bizonnyal nevelni próbálnak. De végül hagytam, hagy omoljon a hátamra, s lobogjon. Miután kijöttem a helységből, az ajtót bezártam magam után, hiszen sosem szerettem, ha tárva nyitva van, másrészt pedig – bár nincs semmiféle titok odabent – azt nagyon gyűlöltem, ha valaki idegen szó nélkül nyit be, vagy ugrik be. Mindkettőre volt már példa az évek során. A lépcsőn lefelé sétálva, kissé már éberebben mozogtam. Nem tudom miért, lehet, hogy a levegő megtette a hatását. Lehet, hogy az oxigén tényleg jó hatással van az agyra? Nálam ezek szerint biztosan.

- Jó reggelt! – köszöntem, úgy általánosságban mindenkinek. A csöppségek arcára nyomtam egy puszit, majd helyet foglaltam az apu melletti széken. Valaki hiányzott a társaságból.

- Anya merre van? – kérdeztem miközben elvettem egy, még meleg pirítóst a tányérról, majd ügyelve, hogy ne hűljön ki túlságosan, elkezdtem rá pakolgatni a szalámit és a sajtos, majd felvágtam egy nagy, piros paradicsomot, amelyet végezetül meg is sóztam.

- Elment bevásárolni, ugyanis készíteni akar még valamiféle süteményt, és ebédet is főzni akar – felelt kedvesen, majd egy apró mosoly kúszott az arcára, melyet viszonoztam, majd figyeltem, ahogy belekortyol a reggeli kávéjába. Én is ugyan így cselekedtem, csupán az én poharamban facsart narancslé foglalt helyet. A reggel a Blackwell családban általában így telik. Csöndesen, álmosan és az élet nagy gondjain elmélkedve. Clara, Allison és Ben, szintén csak halkan ettek, s néha furcsán szürcsölték a teát, mire apu is fejet hajtott. Bár célja, hogy meg tanuljanak ők is normálisan étkezni, a reggelek számára is érthetőek voltak. Hiszen csak ő volt teljesen felöltözve, tulajdonképpen harci díszben, akár útra készen állva.

Úgy egy fél óra alatt be is fejeztem az evést, és bár reggelente nem tudok túl sokat enni, most mégis jól esett ez a négy szelet pirítós és három darab paradicsom és különböző zöldségek. Megköszöntem, majd a tányérommal, s poharammal felálltam, végül a konyhába indultam. A fehér egyszerű tányért beleraktam zörgésmentesen a mosogatóba, majd a poharamba, ami tulajdonképpen egy türkizkék bögre, öntöttem még egy kis teát, majd lassú, s nehéz léptekkel elindultam fölfelé a szobámba. Lehuppantam a még bevetetlen ágyamra, s figyelve, hogy a tea ne lötykölődjön ki, kicsit oldalra tartottam a kezemet. A fejemet a falnak döntöttem, s a számban ízlelgetve a forró italt, lehunytam a szemeimet egy rövid időre. Ez a rövid idő, csupán csak pár másodperc erejéig tarthatott, ugyanis mikor eszembe jutott a tegnap estének egy bizonyos időszakasza, a szemeim olyan gyorsasággal pattantak ki, akár egy térdelőrajtból induló futó lábai a puska hangjának csattanása után. A bögrémet azonnal letettem az asztalomra a laptopom mellé, majd a szőnyegemre néztem. Meg is volt, amit annyira kerestem. Az a bizonyos levél, ott hevert a földön, hiszen miután tegnap feljöttem, s elolvastam, arra gondoltam, hogy ez hülyeség, úgyhogy nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet. Igazából a véleményem most sem változott meg, de azért elolvastam még egyszer, meg még egyszer, hátha rájövök mi is ez valójában, vagy, hogy kiderül, hogy ez egy kódolt, s rejtett üzenet, de ez sem történt meg. Csak ültem ott egy levéllel, amelyet voltaképp bárki írhatott. De miért is kellene nekem ezzel foglalkozni? Néha túl…

- Rose! Rose itt vagy? Rose! – hirtelen meghallottam anyám hangját, amely valahonnan a folyosó végéről jöhetett. Úgy döntöttem szólok neki, hogy itt vagyok, de már késő volt. A szobámba is besétált, ráadásul a nevemet kiabálva.

- Rose!

- Jaj, bocsánat! – tért vissza az eredeti hangszínére, én pedig leengedtem a füleimről a kezeimet, melyek egyfajta hangtompítóként szolgáltak.

- Szia, Anya – üdvözöltem egy puszival őt is, ahogyan felálltam, majd ahogy megölelt, gyors keresgélésbe kezdett a zsebeiben.

- Mi után kutatsz? – mosolyogtam rá, hiszen elég vicces látvány volt, ráadásul elég érdekes grimasz ült ki az arcára.

- Volt valami neked az ajtó előtt reggel, mikor indultam a boltba, de… Igen! Meg is van! – húzott ki egy ismerős borítékot a fekete kabátjának belső zsebéből, majd átnyújtotta nekem. Egy átlagos boríték, mely minden bizonnyal rejt is valamit. Az elejére csak annyi volt ráfirkantva, hogy Rose Blackwell és semmi több. Semmiféle címzés, vagy hasonlók.

- K-köszi – dadogtam furán a velem szemben álló nőnek, mire az küldött felém egy mosolyt, majd kilépett a szobámból, s ahogyan hallottam, egészen a földszintig sétált. Lábaim azonnal az ágy felé vittek, s hatalmas erővel zúdultam rá. Csoda, hogy össze nem tört alattam az egész. Forgattam egy darabig a kezeim között a borítékot, mire megtaláltam a helyes irányt, így szinte letéptem a helyéről a lezáró papír részecskét, majd megpillantottam a benne lévő levelet. Ugyan az a szín, ugyan az a tinta, ugyan az a betűtípus. És ugyan az a megszólítás. 

Drága Rose,

Először is, Jó reggelt! Minden bizonnyal kezd érdekelni, hogy ki is vagyok, és miért írok Neked. De az is lehet, hogy ez Téged, egyáltalán nem foglalkoztat, és az előző levelem is már a kandallótokban, a farönkök közt hever, esetleg már rég elégettétek azt a tegnap este folyamán. Reménykedem benne, hogy ez nem így van. Elfelejtettem Neked írni, hogy a leveleimben, sose keresd a válaszokat, hiszen csak apró részleteket tudsz majd meg az én tervemről. Tudod, úgy gondoltam, játsszunk: Láthatnak minket, de mi egymást nem. Egyelőre csak a gondolataidban élek. Te viszont már az otthonomban laksz.

Egy ismeretlen idegen Xx

Többször is elolvastam minden egyes sort, és körülbelül húsz percemet rabolta el ez a levél. És nagyon kezdett idegesíteni. Hiszen, ki tudja, hogy milyen szándékai lehetnek annak a valakinek? Másrészt, kicsit igaza van. Legalábbis, ha tényleg nem foglalkoznék ezzel az egésszel, akkor talán nem fogok belekeveredni semmiféle rossz dologba, és nem fogok elkövetni semmiféle olyan tettet, ami kiverhetné a szüleimnél a biztosítékot. Mert hát, sosem voltam az a kicsapongó fajta, vagy a tanulást elhanyagoló gyerek. Engem mindig is érdekelt a jövőm, és mindig van valami, ami motivál. Vagy lehet, hogy ez egy jel? Hogy itt lenne az ideje elkezdenem rendesen élni? Követnem kellene az utasításait? Minden bizonnyal. De félek, mi lesz, ha a szüleim megtudják, hogy egy ismeretlen idegennel… beszélgetek? Ez beszélgetés? Találkoznom kell Ebonyval.

Letettem a kezemből a már újból összehajtott levelet, majd a telefonomért nyúltam, mely az asztalomon helyezkedett el, s miután feloldottam a képernyőjén a zárat, azonnal a hívásnaplót kerestem, végül tárcsázni kezdtem Bons számát. Úgy négy-öt alkalommal csöngött ki, mikor fölvette.

- Szia, Rose! Mi újság? Hogy aludtál? – üdvözölt kedvesen, s bár tényleg nem láttam, azért hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Köszi, egész kellemesen. És újság is van, egy kicsi. Tudnánk találkozni a kávézóban? – kérdeztem zakatoló szívvel, ugyanis izgultam. El akartam neki mondani, mert jobb az elején tisztázni vele is a leveleket, minthogy a végén tényleg történik majd valami, aztán pedig ő nem tud semmiről. Jó, ha a dolgok el vannak gyorsan intézve.

- Khm, persze, igen. Egy óra múlva jó lesz? – kérdezte, mire úgy éreztem, talán nem éppen a legjobb alkalommal hívtam fel őt.

- Jó lesz. Akkor ott találkozunk, szia! – köszöntem el tőle, majd kinyomtam. Minden bizonnyal Nate-el volt, hiszen még elég korán van, talán egymásnál aludtak. Azért én is lehettem volna figyelmesebb.

Úgy gondoltam, egy óra alatt bőven elkészülök, éppen ezért mint szokásom, nem kezdtem el azonnal készülődni, hanem úgy, ahogy voltam; pizsamában, karikás szemekkel, és kócos hajjal, lesétáltam a lépcsőn, kezemben a leveleket szorongatva, s leültem a nappaliba az egyik fotelbe, majd keresztbe raktam a lábaim, végül szinte teljesen elfeküdtem, közben persze a kezemben voltak a papírok, így azok nem maradtak éppen egyenesek. Keletkezett rajtuk pár gyűrődés. Nem tehettem róla, egyáltalán nem volt kényelmes semelyik pozíció sem. Aztán végülis már kezdtem zavarni a család többi tagját, hiszen a gyerekek azért szóltak rám, mert nem hallják a mesét, apu azért, hogy döntsem el végre, hogy hogyan ülök, anyu pedig… nos, ő csak főzött valamit a konyhában, de meg volt győződve róla, hogy eltoltam a bútort, így az összekarmolta a parkettát. Anya szereti a rendet és a tisztaságot. Mindenkire csupán bólintottam, aztán a következő fordulásom, már az óra irányába történt, és maradt történetesen fél órám, így ahogyan voltam, kiugrottam az ülő alkalmatosságból, majd a lépcsőn szaladtam fölfelé. Ahogy kinyitottam az ajtómat, máris a szekrényemhez igyekeztem, ahonnan kikaptam a szükséges fehérneműket, valamint egy sötét farmert, amely egyébként az egyik kedvencem volt, valamint egy fekete hosszú ujjú, pamut felsőt, s a pizsamám levétele után, minden új ruhadarabot fölvettem magamra. Ezek után átsiettem a mellettem lévő fürdőszobába, ahol bekapcsoltam a hajvasalót, majd a kezembe vettem egy fésűt, s előtte kifésültem a hajamat. Amíg a vasaló melegedett, a kezembe vettem egy, a bőrömtől nem elütő, csupán kissé világosabb színű korrektort, mellyel sikeresen eltűntettem a sötét, oda nem illő karikákat a szemem alól, majd megfogtam a tust, s mindkét szememre meghúztam vele a két fekete vonalat. A szempilláimat meghosszabbítottam, de csupán csak úgy, hogy a szempillaspirálomat fölkentem, amivel kicsit megküzdöttem, hiszen siettem, vagyis kapkodtam, ami sosem vezethet jóhoz. Állandóan elkenődött, s a végére szinte már feladtam, de végülis sikerült. A hajammal is elkészültem, így kihúztam a vasalót, majd fújtam magamra egy leheletnyi parfümöt, majd lesétáltam a lépcsőn, ahol a levelekért még beugrottam a nappaliba, majd beledobtam őket a fekete táskámba, majd elköszöntem anyuéktól, egy, afféle „Később jövök” kijelentéssel, és bár tudtam, hogy az ilyet nem szeretik, mert bármi történhet, most mégis így jöttem el otthonról.

A fekete csizmámmal próbáltam kerülgetni a járdán elterülő piszkos latyakot, mire elsuhant mellettem egy őrült kocsis, aki nem törődött a szabályokkal, sem a kresszel. Még időben tértem át a járda azon részére, ahol biztonságos távolságban lehetek tőle, és az általa kicsapódott sártól, hótól és mindenféle mocsoktól. De hát, ez a tél rosszabbik oldala. Mindennek két oldala van, ez alól ez az évszak sem kivétel. A buszmegálló az egy érdekes téma. Ha időben indulok el, akkor túl közelinek tűnik, ha viszont késésben vagyok, akkor máris olyan, mintha egy másik ország határát kellene elérnem, méghozzá gyalog. Már kezdtem úgy érezni, hogy annyit sétáltam, hogy akár ki is értem volna az egész kontinensről, mikor végre odaértem, de a már ott váró busz ajtaja bezárult, én pedig lihegve, és dühösen álltam ott egyedül a hideg buszmegállóban. A kabátom zsebébe dugtam a kezeimet, fejemet pedig kicsit lehajtottam, így arcom egy részét tökéletesen felmelegítette a piros, kötött sálam anyaga. Teljesen átfáztam, mire megérkezett úgy tíz perc elteltével a busz, és megváltás volt felszállni a fűtött járműre. Semmiképpen sem akartam leülni, hiszen akkor félő, hogy nem kelek fel többé onnan, és elkések. Ami egyébként biztos, hiszen már öt perce ott kellene lennem a megbeszélt kávézóban, a törzshelyükön.

Az utolsó métereket csúszkálva tettem meg a célpontomig, mikor pedig beértem, az ajtó felett elhelyezett kis csengő megszólalt, ez így jelezve a pincéreknek, hogy hozniuk kell majd az itallapot, vagy csak üdvözölniük kell az érkező vendégeket.

- Késtél. Ismét – nézett fel rám az itallapból Bons, majd próbálta tartani a komoly szemkontaktust, de ez nem sikerült neki, ugyanis pár pillanat múlva elnevette magát, végül felállt és kedvesen átölelt. Én is elnevettem magamat, miközben elsuttogtam neki egy „Sajnálom”-ot, mire csupán legyintett, majd elengedtük egymást. Levettem a kabátomat, melyet a székem karfájára terítettem, majd összekulcsoltam az ujjaimat az asztalon, s úgy néztem a helységben lévő embereket. Egy pillanatra behunytam a szemeimet, s átadtam magamat a hely hangulatának. Meleg volt és karácsonyi hangulat, valamint érdekes, de mézeskalács illat is keringett az asztalunknál. Aztán egyszer csak meghallottam a hangszórókból egy halk dalt, valamiféle karácsonyi zenealappal. Talán túlságosan is átszellemülhettem, hiszen a velem szemben ülő lány, már talán sokadjára ismételhette meg ugyan azt a kérdését.

- Tessék? Bocsi, nem figyeltem – ráztam meg a fejem.

- Rose. Rendelünk valamit, vagy előbb elmondod miért jöttünk ide? – döntötte fejét rá a kezére, mintha az csak nehéz volna, mire elmosolyodtam. Nem volt időm válaszolni, ugyanis a pincér srác megérkezett, s kezében fogta a már ismerős kis jegyzettömbjét, valamint a fekete tollat, s készen is állt már az írásra.

- Szeretnék egy citromos teát, valamint kérnék abból az új profiteroleból is a pultból – kezdte Ebony csillogó szemekkel, s igazából én már meg sem lepődtem sosem a választásain. Imádja ezt a fajta süteményt, és bármikor, bárhol és bármivel képes elfogyasztani.

- Én csupán egy karamellás cappuccinot kérnék – néztem fel a fiúra, aki mosolyogva bólintott egyet, majd távozott. Bons eközben a körmeivel kopogott az asztalon, s idegesnek tűnt.

- Miért nézel így?

- Szerintem bejössz neki, és már megint ugyan úgy néztetek egymásra – fonta össze maga előtt a karjait, mire megforgattam a szemeim, s próbáltam terelni ezt a témát. Helyes srác, de ennyi. Alig ismerem, pedig évek óta minden nap ebben a kávézóban futunk össze Natel, és Bonssal.

- Még csak nem is az esetem – köhögtem halkan, s talán ez egy rossz tulajdonságom. Ha zavarban vagyok, mindig csinálok valamit magammal. Köhögök, rágom a körmeimet, esetleg a hajamat csavargatom. Bármit, amiről én azt hiszem, nem annyira látszik, közben pedig nagyon feltűnő.

- Hát, te tudod – kacsintott rám a lány, s nem hagyta el a sejtelmes hanglejtését sem. Hihetetlen volt, már csak a villámok csattogó hangja, az ég ijesztő dörrenései, s az eső kopogásának a hangja hiányzott.

- Na, jó, inkább ezt figyeld – hessegettem el gyorsan a fejemben született Félelmetes Bons képeket, majd a táskámért nyúltam, s kivettem belőle a két levelet, melyet az az ominózus Ismeretlen idegen címzett nekem. Az asztalra helyeztem őket hanyagul, majd hátradőltem a székemen, s vártam a lány reakcióját.

- Mik ezek? – fogta az egyiket a kezeibe, történetesen azzal kezdte, amelyet ma kaptam meg.

- Várj – vettem ki a kezéből, majd odaadtam neki a régebbit, mire bólintott, s hangosan felolvasta róla a nevemet. Eközben úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de ennek az érzésnek nem tulajdonítottam túl sokat. Bons magában elkezdte olvasni a sorokat, s azt hiszem, ő sem értette ezt az egészet. Aztán hirtelen letette, majd a másik borítékért nyúlt. Azon is csupán a nevem szerepelt, majd kihúzta a benne rejlő lapot, majd elkezdte olvasni a rajta elhelyezkedő ívelt betűs mondatokat.

- Mit gondolsz? – kérdeztem rá, mire megérkezett a nemrég látott fiú is, kezében a tálcával, melyen rajta ültek sorban a rendeléseink.

- A citromos tea, és a profiterole… - sorolta, s közben tette le őket barátnőm elé, majd felém fordult, s elém is elhelyezte a kívánságomat.

- Valamint a karamellás cappuccino.

- Köszönöm – mondtam neki, mire apró mosolyt küldött felénk, s meglátta a leveleket az asztalon, végül a kávémra nézett, majd elment az asztalunktól, s besietett a „Személyzet” felirattal ellátott helységbe.

- Ez fura volt – ráncolta a homlokát a lány, s beleharapott a csokival leöntött finomságába.

- Az… Szóval? Mit gondolsz róluk? Böktem mutató ujjammal a küldeményeimre, s közben belekortyoltam a forró italomba. Imádtam a karamellt, kiskoromban mindig halomszámra ettem ezt az édességet otthon, s ha anyu ment éppen vásárolni, mindig mondtam neki, hogy hozzon egy csomaggal belőle. Majd miután leraktam az asztalra a bögrémet, feltűnt rajta valami. A hatalmas, kis torony alakú tejszínhabon a fahéj, mintha apró kis mintákat, vagy inkább betűket formálna. Nem tudtam megfejteni mi lehetett ráhintve, ezért elővettem a telefonomat, s ez alatt Ebony is megszólalt.

- Nem is tudom, furcsa és izgalmas is egyben ez az egész. Szerintem mindenképp várd a reggelt, legalábbis ha akarsz egy jó szünetet és meg akarsz ismerni egy idegent. Én mindenképp belemennék ebbe a dologba – nos, igen. Talán, elfelejtettem mondani, hogy Ebony Price, mindigis sokkal bevállalósabb személy volt Rose Blackwellnél.

- Légy kicsit bevállalósabb – Emlegetett szó…

- Nem is tudom, azt sem tudom ki ez, lehet, hogy csak valaki szórakozik velem – húztam el a számat, s közben eltettem a telefonomat, amellyel az előbb lefotóztam a tejszínhabot, hogy majd otthon hátha meg tudom fejteni a jelet. De az is lehet, hogy csak én gondolok többet ebbe az egészbe bele… Mindegy, legalább nem fogok este unatkozni.

- Igen, lehet, hogy csupán egy légből kapott vicc az egész, s valaki azt hiszi, április elseje van, de szerintem megéri. Legalábbis, azt írja, hogy előbb-utóbb fény derül minden titkára. Tehát hamarosan az ismeretlen idegenből ismert lesz – közölte, mire sóhajtottam egyet, egy nagyobb fajtát, s a karomat – a mondás szerint – karónak használtam, melyre ráhajtottam, s így megtartotta a tököt, az-az a fejemet. Megkavargattam a poharamban lévő kanállal a meleg kávémat, így nagyjából eltűnt benne a tejszínhab, akárcsak egy örvényben az éppen arra úszó gyanútlan tárgy vagy élőlény. Hirtelen felkaptam a fejemet egy kisebb zajra, mely az ajtó felőli kis csengő lehetett, ugyanis én már csak annyit láttam, hogy valaki kilép rajta, majd sietősen elrohan egy ellenkező irányba, majd egy halk szitkozódást, mely a pult felől jött, s úgy tűnt, mégsem volt olyan halk, ha az asztalunkig elért a ricsaj.

- Mit csinálsz még ma? – kérdeztem, majd végül teljesen elfogyasztottam a bögrémben rejlő finom folyadékot.

- Anyuékkal leszek, összepakolok, és pihenek. Azt hiszem ennyi, talán még Natel elmegyünk sétálni. Te?

- Azt hiszem… Semmit, csupán a kicsikkel leszek – Jó, tény, az én életem nem valami érdekes és izgalmas. Legalábbis eddig egyáltalán nem nevezhettem annak.

- Értem. Egyébként lassan menjünk szerintem, már fél kettő – nézett rá az órájára, mire elkerekedett a szemem. Már tényleg otthon kellene lennem, az ebéd is bizonyára  készen van, és Ebonyt is várják már.

Miután kifizettük a finomságokat és felöltöztünk, egy hatalmas és meleg öleléssel elköszöntünk egymástól, majd lassú léptekkel közelítettem a buszmegálló felé. A busszal egy időben érkeztem meg én is, így a bérletemet felmutatva tovább sétáltam a busz hátuljába, ahol már felszálláskor kinéztem magamnak egy helyet. A jármű elég üres volt, csupán tíz-tizenöt ember utazhatott rajta. Bár ez egy kisebb fajta busz volt, ezen már egy öt létszámú csoport is soknak tűnik. Miután elfoglaltam a helyemet, előhalásztam a táskámban mindig helyet kapó fekete fülhallgatómat, majd csatlakoztattam a telefonomhoz, végül a füleimbe beledugtam őket, s elindítottam egy Lana Del Rey számot. Ő az egyik kedvenc előadóm, nagyon kedvelem a zenéit, s mint ember is szimpatikus. Ahogy a busz néhol zötykölődött, nekidöntöttem a fejem az üvegnek, s kémleltem a szürke eget, a még mindig szüntelenül eső havat, a kocsikat, ahogy a körforgalomban utaznak, a táblákat, az utasokat a buszon, valamint a gondolataimban még mindig a levél éktelenkedett.

Az út hazafelé hosszabbnak tűnt. Mikor leszálltam, a zenelejátszóm előadót váltott, így a dal is megváltozott. Lana tökéletes hangja átváltozott Avicii zenéjére, s lassan fölcsendült a szöveg is.

Hazaérve megcsapott a kellemes meleg, s az ebéd forró illata.        

- Megjöttem! – kiáltottam, majd lehúztam a kabátom cipzárját, s fölakasztottam azt a fogasra. A sapkámat is lehúztam, amelyet furcsa módon a radiátorra helyeztem rá, hogy kissé megszáradjon, ugyanis a kinti havazástól benedvesedett. A sálamat behajtogattam a szekrénybe, majd belenéztem a szekrényen elhelyezkedő tükörbe. Az arcom csupán kicsit volt piros.

- Rose, már kész az ebéd – fogadott anyu mosolyogva – Még nem ettünk, hiszen téged vártunk, legközelebb azért mondj valami időpontot, hogy mikorra várjunk.

- Rendben – bólintottam, majd a cipőmből is kibújtam, s az emeletre siettem. A fürdőszobában kezet mostam, s lehúztam magamról a farmert, s fölvettem helyette egy fekete hosszú leggingset. Ez itthonra sokkal kényelmesebb viselet, és egyébként sem megyek már sehová.

-Anyu, finomat főztél! – szólalt meg Clara, mire Allison, én, Bens ját és apu is helyeslően bólogattunk rá. Felálltam az asztaltól, majd kezembe véve pár tányért, villát és kést, a mosogatóba tettem, majd az asztalon maradt többi mosatlannal is így tettem. A nappaliba sétáltam, ahol Allison ült a kanapén apu mellett, és játszottak valamit, míg Ben és Clara a lépcsőnél versenyeztek valamivel.

Én is helyet foglaltam köztük és egy ideig a tévét kapcsoltam, és mikor már meguntam az állandó kapcsolgatást, ott hagytam egy szappanoperán, amelyet igazából nem is néztem, jóval inkább háttérzajnak szólt. Elgondolkoztam, hogy ennyire unalmasan teltek és telnek folyamatosan a napjaim. Nem történt semmi figyelemre méltó, nincs barátom, mármint nem élek párkapcsolatban, és az itthoni létem is elég monoton telik. Legalább a téli szünetemben történne egy kis izgalom. De ne olyan áron, mint ez a levél… hiszen azt sem tudom, ki írja, és mégis mit jelent az, hogy én már az otthonában lakom? Talán apu szórakozik? Hiszen ki más otthonában élhetnék? A házunkban, logikus. És ki járhat a gondolataimban? Senki, hiszen nem vagyok szerelmes, sem pedig hiú ábrándokat szövögető lányka. A gondolataim is többnyire a körül forognak, hogy semmi nem történik velem. Az garnitúra mellett elhelyezkedő sötét kis fából készült asztal felé nyúltam a telefonomért, majd annak feloldva a képernyő-zárát, a galériámba vezetett az út, s a két mappámból könnyen megtaláltam a kamera által készített képeket, s meg is nyílt előttem a kávém, s az arra rányomott tejszínhab és apró kis dolgokat ábrázoló fahéj mintázata.

Nagyon elvoltam a képpel, talán órák hosszat tanulmányoztam, s még a vacsora közben is a telefont bújtam. Pedig nem vagyok ilyen, s azt sem tudom, hogy miért foglalkozok ezzel az egésszel ennyit. De ha már annyira rászoktam erre a furcsa gondolkodásmódra, akkor meg kell említenem azt is, hogy ma több érdekes dolog is történt. Először is, hogy Ebony elég furcsán viselkedik, mikor a kávézóban vagyunk, és állandóan arra gondol, hogy a pincér srác – akinek egyébként a nevét sem tudom! – és én, szavak nélkül kommunikálunk, s be is jövünk egymásnak. Ami egyébként száz százalék, hogy nincs így, hiszen, egy: Nem ismerjük egymást, nem is az esetem, és én nem is veszem észre ezeket az apró jeleket. Kettő: egyáltalán nem rossz, de pincér, akár száz ember is megfordul egy nap náluk, föl sem ismerhet – jó, bár minden nap ott vagyunk, akkor sem emlékezhet rám – és miért pont én tetszenék meg neki? A látogatók fele fiatal és a gyengébbik nemet szolgálja. Aztán volt az a hihetetlen viselkedése a srácnak, mikor meglátta a leveleket, s mikor elrohant a helységből. Nem, nem gondolhatok bele semmit. Csupán egy ismeretlen személy a számomra, s biztosan lejárt a műszakja.

Az esti zuhanyzásom során, sikerült teljesen kivernem a fejemből minden apró hülyeséget, s egy bögre forró teával ültem le az asztalomhoz. A laptopomon nézegettem éppen egy közösségi oldalt, mikor benyitott a szobámba a kis Allison.

- Rose, gyere át, mesélj valamit ebből – tartott felém a kislány mosolyogva egy puha fedelű meséskönyvet, mely vegyes történeteket tartalmazott.

- Rendben – bólintottam kedvesen, majd kivettem a kezéből a könyvet, s a kezemet a hátára simítottam, s átsétáltunk az ő szobájába. Sötét volt, csupán egy kis só lámpa égett, de az is elegendő fényt adott, hiszen az ágya mellett helyezkedett el. Ő bebújt az ágyba, magára húzta a narancssárga takaróját, majd oldalra fordult, én pedig leültem mellé egy kis székre. Bár nyolcéves, még mindig szerette, ha valaki olvas fel neki, hiszen imádta a történeteket, a különböző meséket és a rajzfilmeket. Persze, a kulturált kategóriájúakra gondolok.

- Melyiket szeretnéd? – kérdeztem, majd felé tartottam a lapokat. szemével végig nézte a címeket, majd mutató ujjával rámutatott az ötödikre.

- Ezt – bólintottam, majd belekezdtem. „A Mag utcában borongós reggelre ébredhettek a lakók. Ron és Ana…”

Miután végeztem a kis történettel, Allison is elaludt, én pedig összecsuktam a könyvet, s adtam egy puszit a homlokára. Kissé följebb húztam rajta a takarót, majd leoltottam a lámpát és kisétáltam a szobájából. A lépcső tetejéhez sétáltam, s onnan néztem le a földszintre, hátha ébren van még valaki. Sajnos sötét volt, ezek szerint már mindenki lepihent. Egy öngyújtóért még a fürdőszobába átmentem, majd én is besiettem a szobámba, ahol meggyújtottam egy piros kis edényben lévő szintén piros illatgyertyát, amelyet ráhelyeztem az ágyam melletti éjjeliszekrényre. A pizsamám ujját lejjebb húztam, ugyanis a fűtés ellenére is kissé fáztam, majd bebújtam az ágyba, s magamra húztam a piros takarómat, s oldalra fordulva a gyertyát figyeltem. Figyeltem, ahogy ég, s pislákol, s ahogy olvad benne a viasz. Csupán ez a kis hangulatos fény világította be a szobát, de nem volt zavaró. Hirtelen a plafonra néztem, s megkérdeztem önmagamtól: Mit hoz a holnap?