Sziasztok! :)
Elsősorban szeretném elmondani, hogy nagyon hálásak vagyunk a visszajelzésekért, s hogy elnyerte a tetszéseteket ez a kis történet! Most elhoztam a második fejezetet, és remélem, most sem fogtok csalódni. Figyeljetek az apró részletekre :) Nem tudom mit mondhatnék még, talán, hogy kellemes olvasást és Boldog új évet mindenkinek! :) <3
Xx Cher Brooks
Apró
részletek
2013.
december 23. (hétfő)
A tegnap késő estig nyúló beszélgetésem
Bonsal rádöbbentett arra, hogy nekem nem tesz jót a sokáig tartó ébrenlét. Éppen
a házunk egyik nagyobb fürdőszobájának hatalmas tükrében figyeltem önmagamat,
miközben kezeimmel óvatosan megnyitottam a csapot, s annak fogantyúját a piros
ponttal ellátott irányba fordítottam. Tulajdonképpen nem is figyeltem mit
művelek, hiszen ez már egy mindennapos rutin; akár becsukott szemmel is képes
volnék a reggeli teendőimet végigcsinálni. Mivel túlságosan elmélyedtem
önarcképem figyelésével, s azon belül is a szemem alatt éktelenkedő, lilás
színű karikákkal, észre sem vettem, hogy a csapból kifolyó víz, már túlságosan
is forróvá vált. Mikor feleszméltem, hirtelen felszisszentem, s azzal egy
időben rántottam ki kezeimet a lángszerű víz alól. Halkan szitkozódni kezdtem,
s magamon is meglepődtem, hogy milyen szavak csúsztak ki a számon. Bár a szüleim
mindig is arra neveltek, hogy a csúnya beszéd nem illik otthonra, sem máshova,
azért az utcán, vagy a baráti társaságokban nem csak a jó dolgokat lehet
összeszedni. Meg azért, könnyen hozzá lehet szokni, hogy tisztességes
beszédstílus hagyja el a száját az embernek, mikor a helységben mondjuk, több
nyolc éves gyermek is tartózkodik. Miután lehűtöttem kicsit a kezeimet, s
megtöröltem őket, újból megnyitottam a csapot, de immár jobban odafigyeltem az
apró részletekre. Mert általában azok is sokat számítanak. Csak nem vesszük
őket észre.
Hihetetlen lassúsággal nyomtam ki a fogkrémes
tubusból azt a bizonyos pasztát, mely a fogakat tisztíja, azaz távolítja el a
lepedéket és miegymást. Mindig is megcsodáltam azokat a különös csillogó
csíkokat benne és állandóan próbáltam őket külön-külön is megkóstolni. Párszor
sikerült is ez a folyamat. Mára már tudom, hogy milyen ízük van. Viszont
valami, még mindig érdekelne, s ezt tekintve nem igazán tűnt el belőlem a
gyermek énem. Bár sok felnőttet is érdekelheti ez a dolog. Tehát, hogy milyen
is a fogkrémes doboz belülről. Szívesen kettévágnám, hogy láthassam azokat a
csíkokat. Még mielőtt további gondolatok születhettek volna a fejemben a
Fogkrém Világáról, gyorsan a számhoz emeltem, majd végül két perc alatt el is készültem
ezzel a tevékenységemmel. Az arcomat lemostam langyos vízzel, majd a piros,
puha törölközőmmel fel is itattam a rajta maradt vízcseppeket. Gondolkoztam
rajta, hogy átöltözzek-e már, hiszen az idő még csak kilenc körül járt, vagy,
hogy eltűntessem-e azokat a karikákat, egy egyszerű korrektor segítségével, de
inkább maradtam a nemleges tettnél, tehát leoltottam a tükör melletti villanyt,
s kisétáltam a már sötétté vált csempés fürdőszobából. Így tehát pizsamában
maradtam és kócosan. És bár a nadrágom is hosszú volt, valamint a felsőm is
hosszú ujjakkal voltak megáldva, ennek ellenére én szörnyen fáztam. Hála a téli
időjárásnak. Fölvettem az ágyam melletti székre hanyagul ledobott rózsaszín
köntösömet, majd az ablakomhoz sétáltam. Kinyitottam az ablakot, hogy
kiszellőztessek, s ennek köszönhetően megpillantottam a reggeli időt. A szobám
az utcánkra nézett, úgyhogy a gyönyörű havas táj helyett, csupán sötétszürke
égboltot, a házakban feloltott villanyokat, valamint piszkos havat és latyakot
véltem fölfedezni. Nos, igen. Egy átlagos, unalmas reggel. Mivel már túlságosan
is hideg keletkezett a szobámban, ezért visszazártam az ablakot, majd összébb
húztam magamon a köntöst. Az övet nem használtam hozzá sosem, jobban szerettem,
ha csak egymásra hajtom a két oldalát a testemen. Így is éppen elég melegnek
bizonyult. Gondolkoztam, hogy vajon összefogjam-e a hosszú vörös
hajzuhatagomat, mielőtt lemegyek a családhoz reggelizni, s így talán
megelőzhetnék egy aprócska veszekedést, miszerint a hajszálam belelóg az ételbe,
vagy anyám egyik, már jól ismert mondását: „Rose! Megeszed a hajad! Fogd össze
gyorsan valamivel!” Természetesen ez kicsit sem kellemetlen, mikor mondjuk,
rendezvényen vagyunk, esetleg étteremben. Minden hibájuk ellenére szeretem
őket, hiszen a családom, s csak a legjobbat akarják nekem. Igen, minden
bizonnyal nevelni próbálnak. De végül hagytam, hagy omoljon a hátamra, s
lobogjon. Miután kijöttem a helységből, az ajtót bezártam magam után, hiszen
sosem szerettem, ha tárva nyitva van, másrészt pedig – bár nincs semmiféle
titok odabent – azt nagyon gyűlöltem, ha valaki idegen szó nélkül nyit be, vagy
ugrik be. Mindkettőre volt már példa az évek során. A lépcsőn lefelé sétálva,
kissé már éberebben mozogtam. Nem tudom miért, lehet, hogy a levegő megtette a
hatását. Lehet, hogy az oxigén tényleg jó hatással van az agyra? Nálam ezek
szerint biztosan.
- Jó reggelt! – köszöntem, úgy
általánosságban mindenkinek. A csöppségek arcára nyomtam egy puszit, majd
helyet foglaltam az apu melletti széken. Valaki hiányzott a társaságból.
- Anya merre van? – kérdeztem miközben
elvettem egy, még meleg pirítóst a tányérról, majd ügyelve, hogy ne hűljön ki
túlságosan, elkezdtem rá pakolgatni a szalámit és a sajtos, majd felvágtam egy
nagy, piros paradicsomot, amelyet végezetül meg is sóztam.
- Elment bevásárolni, ugyanis készíteni akar
még valamiféle süteményt, és ebédet is főzni akar – felelt kedvesen, majd egy
apró mosoly kúszott az arcára, melyet viszonoztam, majd figyeltem, ahogy
belekortyol a reggeli kávéjába. Én is ugyan így cselekedtem, csupán az én
poharamban facsart narancslé foglalt helyet. A reggel a Blackwell családban
általában így telik. Csöndesen, álmosan és az élet nagy gondjain elmélkedve.
Clara, Allison és Ben, szintén csak halkan ettek, s néha furcsán szürcsölték a
teát, mire apu is fejet hajtott. Bár célja, hogy meg tanuljanak ők is
normálisan étkezni, a reggelek számára is érthetőek voltak. Hiszen csak ő volt
teljesen felöltözve, tulajdonképpen harci díszben, akár útra készen állva.
Úgy egy fél óra alatt be is fejeztem az
evést, és bár reggelente nem tudok túl sokat enni, most mégis jól esett ez a
négy szelet pirítós és három darab paradicsom és különböző zöldségek.
Megköszöntem, majd a tányérommal, s poharammal felálltam, végül a konyhába
indultam. A fehér egyszerű tányért beleraktam zörgésmentesen a mosogatóba, majd
a poharamba, ami tulajdonképpen egy türkizkék bögre, öntöttem még egy kis teát,
majd lassú, s nehéz léptekkel elindultam fölfelé a szobámba. Lehuppantam a még
bevetetlen ágyamra, s figyelve, hogy a tea ne lötykölődjön ki, kicsit oldalra
tartottam a kezemet. A fejemet a falnak döntöttem, s a számban ízlelgetve a
forró italt, lehunytam a szemeimet egy rövid időre. Ez a rövid idő, csupán csak
pár másodperc erejéig tarthatott, ugyanis mikor eszembe jutott a tegnap estének
egy bizonyos időszakasza, a szemeim olyan gyorsasággal pattantak ki, akár egy
térdelőrajtból induló futó lábai a puska hangjának csattanása után. A bögrémet
azonnal letettem az asztalomra a laptopom mellé, majd a szőnyegemre néztem. Meg
is volt, amit annyira kerestem. Az a bizonyos levél, ott hevert a földön,
hiszen miután tegnap feljöttem, s elolvastam, arra gondoltam, hogy ez hülyeség,
úgyhogy nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet. Igazából a véleményem most
sem változott meg, de azért elolvastam még egyszer, meg még egyszer, hátha
rájövök mi is ez valójában, vagy, hogy kiderül, hogy ez egy kódolt, s rejtett
üzenet, de ez sem történt meg. Csak ültem ott egy levéllel, amelyet voltaképp
bárki írhatott. De miért is kellene nekem ezzel foglalkozni? Néha túl…
- Rose! Rose itt vagy? Rose! – hirtelen
meghallottam anyám hangját, amely valahonnan a folyosó végéről jöhetett. Úgy
döntöttem szólok neki, hogy itt vagyok, de már késő volt. A szobámba is
besétált, ráadásul a nevemet kiabálva.
- Rose!
- Jaj, bocsánat! – tért vissza az eredeti
hangszínére, én pedig leengedtem a füleimről a kezeimet, melyek egyfajta
hangtompítóként szolgáltak.
- Szia, Anya – üdvözöltem egy puszival őt is,
ahogyan felálltam, majd ahogy megölelt, gyors keresgélésbe kezdett a zsebeiben.
- Mi után kutatsz? – mosolyogtam rá, hiszen
elég vicces látvány volt, ráadásul elég érdekes grimasz ült ki az arcára.
- Volt valami neked az ajtó előtt reggel,
mikor indultam a boltba, de… Igen! Meg is van! – húzott ki egy ismerős
borítékot a fekete kabátjának belső zsebéből, majd átnyújtotta nekem. Egy
átlagos boríték, mely minden bizonnyal rejt is valamit. Az elejére csak annyi
volt ráfirkantva, hogy Rose Blackwell és semmi több. Semmiféle címzés, vagy
hasonlók.
- K-köszi – dadogtam furán a velem szemben
álló nőnek, mire az küldött felém egy mosolyt, majd kilépett a szobámból, s
ahogyan hallottam, egészen a földszintig sétált. Lábaim azonnal az ágy felé
vittek, s hatalmas erővel zúdultam rá. Csoda, hogy össze nem tört alattam az
egész. Forgattam egy darabig a kezeim között a borítékot, mire megtaláltam a
helyes irányt, így szinte letéptem a helyéről a lezáró papír részecskét, majd
megpillantottam a benne lévő levelet. Ugyan az a szín, ugyan az a tinta, ugyan
az a betűtípus. És ugyan az a megszólítás.
Drága Rose,
Először is, Jó reggelt! Minden bizonnyal kezd érdekelni, hogy ki is
vagyok, és miért írok Neked. De az is lehet, hogy ez Téged, egyáltalán nem
foglalkoztat, és az előző levelem is már a kandallótokban, a farönkök közt
hever, esetleg már rég elégettétek azt a tegnap este folyamán. Reménykedem benne,
hogy ez nem így van. Elfelejtettem Neked írni, hogy a leveleimben, sose keresd
a válaszokat, hiszen csak apró részleteket tudsz majd meg az én tervemről. Tudod,
úgy gondoltam, játsszunk: Láthatnak minket, de mi egymást nem. Egyelőre csak a
gondolataidban élek. Te viszont már az otthonomban laksz.
Egy ismeretlen idegen Xx
Többször is elolvastam minden egyes sort, és
körülbelül húsz percemet rabolta el ez a levél. És nagyon kezdett idegesíteni.
Hiszen, ki tudja, hogy milyen szándékai lehetnek annak a valakinek? Másrészt,
kicsit igaza van. Legalábbis, ha tényleg nem foglalkoznék ezzel az egésszel,
akkor talán nem fogok belekeveredni semmiféle rossz dologba, és nem fogok
elkövetni semmiféle olyan tettet, ami kiverhetné a szüleimnél a biztosítékot.
Mert hát, sosem voltam az a kicsapongó fajta, vagy a tanulást elhanyagoló
gyerek. Engem mindig is érdekelt a jövőm, és mindig van valami, ami motivál. Vagy
lehet, hogy ez egy jel? Hogy itt lenne az ideje elkezdenem rendesen élni?
Követnem kellene az utasításait? Minden bizonnyal. De félek, mi lesz, ha a
szüleim megtudják, hogy egy ismeretlen idegennel… beszélgetek? Ez beszélgetés?
Találkoznom kell Ebonyval.
Letettem a kezemből a már újból összehajtott
levelet, majd a telefonomért nyúltam, mely az asztalomon helyezkedett el, s
miután feloldottam a képernyőjén a zárat, azonnal a hívásnaplót kerestem, végül
tárcsázni kezdtem Bons számát. Úgy négy-öt alkalommal csöngött ki, mikor
fölvette.
- Szia, Rose! Mi újság? Hogy aludtál? –
üdvözölt kedvesen, s bár tényleg nem láttam, azért hallottam a hangján, hogy
mosolyog.
- Köszi, egész kellemesen. És újság is van,
egy kicsi. Tudnánk találkozni a kávézóban? – kérdeztem zakatoló szívvel,
ugyanis izgultam. El akartam neki mondani, mert jobb az elején tisztázni vele
is a leveleket, minthogy a végén tényleg történik majd valami, aztán pedig ő
nem tud semmiről. Jó, ha a dolgok el vannak gyorsan intézve.
- Khm, persze, igen. Egy óra múlva jó lesz? –
kérdezte, mire úgy éreztem, talán nem éppen a legjobb alkalommal hívtam fel őt.
- Jó lesz. Akkor ott találkozunk, szia! –
köszöntem el tőle, majd kinyomtam. Minden bizonnyal Nate-el volt, hiszen még
elég korán van, talán egymásnál aludtak. Azért én is lehettem volna
figyelmesebb.
Úgy gondoltam, egy óra alatt bőven
elkészülök, éppen ezért mint szokásom, nem kezdtem el azonnal készülődni, hanem
úgy, ahogy voltam; pizsamában, karikás szemekkel, és kócos hajjal, lesétáltam a
lépcsőn, kezemben a leveleket szorongatva, s leültem a nappaliba az egyik
fotelbe, majd keresztbe raktam a lábaim, végül szinte teljesen elfeküdtem,
közben persze a kezemben voltak a papírok, így azok nem maradtak éppen
egyenesek. Keletkezett rajtuk pár gyűrődés. Nem tehettem róla, egyáltalán nem
volt kényelmes semelyik pozíció sem. Aztán végülis már kezdtem zavarni a család
többi tagját, hiszen a gyerekek azért szóltak rám, mert nem hallják a mesét,
apu azért, hogy döntsem el végre, hogy hogyan ülök, anyu pedig… nos, ő csak
főzött valamit a konyhában, de meg volt győződve róla, hogy eltoltam a bútort,
így az összekarmolta a parkettát. Anya szereti a rendet és a tisztaságot. Mindenkire
csupán bólintottam, aztán a következő fordulásom, már az óra irányába történt,
és maradt történetesen fél órám, így ahogyan voltam, kiugrottam az ülő
alkalmatosságból, majd a lépcsőn szaladtam fölfelé. Ahogy kinyitottam az
ajtómat, máris a szekrényemhez igyekeztem, ahonnan kikaptam a szükséges
fehérneműket, valamint egy sötét farmert, amely egyébként az egyik kedvencem
volt, valamint egy fekete hosszú ujjú, pamut felsőt, s a pizsamám levétele
után, minden új ruhadarabot fölvettem magamra. Ezek után átsiettem a mellettem
lévő fürdőszobába, ahol bekapcsoltam a hajvasalót, majd a kezembe vettem egy
fésűt, s előtte kifésültem a hajamat. Amíg a vasaló melegedett, a kezembe
vettem egy, a bőrömtől nem elütő, csupán kissé világosabb színű korrektort, mellyel
sikeresen eltűntettem a sötét, oda nem illő karikákat a szemem alól, majd
megfogtam a tust, s mindkét szememre meghúztam vele a két fekete vonalat. A
szempilláimat meghosszabbítottam, de csupán csak úgy, hogy a
szempillaspirálomat fölkentem, amivel kicsit megküzdöttem, hiszen siettem,
vagyis kapkodtam, ami sosem vezethet jóhoz. Állandóan elkenődött, s a végére
szinte már feladtam, de végülis sikerült. A hajammal is elkészültem, így
kihúztam a vasalót, majd fújtam magamra egy leheletnyi parfümöt, majd lesétáltam
a lépcsőn, ahol a levelekért még beugrottam a nappaliba, majd beledobtam őket a
fekete táskámba, majd elköszöntem anyuéktól, egy, afféle „Később jövök”
kijelentéssel, és bár tudtam, hogy az ilyet nem szeretik, mert bármi történhet,
most mégis így jöttem el otthonról.
A fekete csizmámmal próbáltam kerülgetni a
járdán elterülő piszkos latyakot, mire elsuhant mellettem egy őrült kocsis, aki
nem törődött a szabályokkal, sem a kresszel. Még időben tértem át a járda azon
részére, ahol biztonságos távolságban lehetek tőle, és az általa kicsapódott
sártól, hótól és mindenféle mocsoktól. De hát, ez a tél rosszabbik oldala.
Mindennek két oldala van, ez alól ez az évszak sem kivétel. A buszmegálló az
egy érdekes téma. Ha időben indulok el, akkor túl közelinek tűnik, ha viszont
késésben vagyok, akkor máris olyan, mintha egy másik ország határát kellene
elérnem, méghozzá gyalog. Már kezdtem úgy érezni, hogy annyit sétáltam, hogy
akár ki is értem volna az egész kontinensről, mikor végre odaértem, de a már
ott váró busz ajtaja bezárult, én pedig lihegve, és dühösen álltam ott egyedül
a hideg buszmegállóban. A kabátom zsebébe dugtam a kezeimet, fejemet pedig
kicsit lehajtottam, így arcom egy részét tökéletesen felmelegítette a piros,
kötött sálam anyaga. Teljesen átfáztam, mire megérkezett úgy tíz perc
elteltével a busz, és megváltás volt felszállni a fűtött járműre. Semmiképpen
sem akartam leülni, hiszen akkor félő, hogy nem kelek fel többé onnan, és
elkések. Ami egyébként biztos, hiszen már öt perce ott kellene lennem a
megbeszélt kávézóban, a törzshelyükön.
Az utolsó métereket csúszkálva tettem meg a
célpontomig, mikor pedig beértem, az ajtó felett elhelyezett kis csengő
megszólalt, ez így jelezve a pincéreknek, hogy hozniuk kell majd az itallapot,
vagy csak üdvözölniük kell az érkező vendégeket.
- Késtél. Ismét – nézett fel rám az
itallapból Bons, majd próbálta tartani a komoly szemkontaktust, de ez nem
sikerült neki, ugyanis pár pillanat múlva elnevette magát, végül felállt és
kedvesen átölelt. Én is elnevettem magamat, miközben elsuttogtam neki egy
„Sajnálom”-ot, mire csupán legyintett, majd elengedtük egymást. Levettem a
kabátomat, melyet a székem karfájára terítettem, majd összekulcsoltam az
ujjaimat az asztalon, s úgy néztem a helységben lévő embereket. Egy pillanatra
behunytam a szemeimet, s átadtam magamat a hely hangulatának. Meleg volt és
karácsonyi hangulat, valamint érdekes, de mézeskalács illat is keringett az
asztalunknál. Aztán egyszer csak meghallottam a hangszórókból egy halk dalt,
valamiféle karácsonyi zenealappal. Talán túlságosan is átszellemülhettem,
hiszen a velem szemben ülő lány, már talán sokadjára ismételhette meg ugyan azt
a kérdését.
- Tessék? Bocsi, nem figyeltem – ráztam meg a
fejem.
- Rose. Rendelünk valamit, vagy előbb
elmondod miért jöttünk ide? – döntötte fejét rá a kezére, mintha az csak nehéz
volna, mire elmosolyodtam. Nem volt időm válaszolni, ugyanis a pincér srác
megérkezett, s kezében fogta a már ismerős kis jegyzettömbjét, valamint a
fekete tollat, s készen is állt már az írásra.
- Szeretnék egy citromos teát, valamint
kérnék abból az új profiteroleból is a pultból – kezdte Ebony csillogó
szemekkel, s igazából én már meg sem lepődtem sosem a választásain. Imádja ezt
a fajta süteményt, és bármikor, bárhol és bármivel képes elfogyasztani.
- Én csupán egy karamellás cappuccinot kérnék
– néztem fel a fiúra, aki mosolyogva bólintott egyet, majd távozott. Bons
eközben a körmeivel kopogott az asztalon, s idegesnek tűnt.
- Miért nézel így?
- Szerintem bejössz neki, és már megint ugyan
úgy néztetek egymásra – fonta össze maga előtt a karjait, mire megforgattam a
szemeim, s próbáltam terelni ezt a témát. Helyes srác, de ennyi. Alig ismerem,
pedig évek óta minden nap ebben a kávézóban futunk össze Natel, és Bonssal.
- Még csak nem is az esetem – köhögtem
halkan, s talán ez egy rossz tulajdonságom. Ha zavarban vagyok, mindig csinálok
valamit magammal. Köhögök, rágom a körmeimet, esetleg a hajamat csavargatom.
Bármit, amiről én azt hiszem, nem annyira látszik, közben pedig nagyon feltűnő.
- Hát, te tudod – kacsintott rám a lány, s
nem hagyta el a sejtelmes hanglejtését sem. Hihetetlen volt, már csak a
villámok csattogó hangja, az ég ijesztő dörrenései, s az eső kopogásának a
hangja hiányzott.
- Na, jó, inkább ezt figyeld – hessegettem el
gyorsan a fejemben született Félelmetes Bons képeket, majd a táskámért nyúltam,
s kivettem belőle a két levelet, melyet az az ominózus Ismeretlen idegen
címzett nekem. Az asztalra helyeztem őket hanyagul, majd hátradőltem a
székemen, s vártam a lány reakcióját.
- Mik ezek? – fogta az egyiket a kezeibe,
történetesen azzal kezdte, amelyet ma kaptam meg.
- Várj – vettem ki a kezéből, majd odaadtam
neki a régebbit, mire bólintott, s hangosan felolvasta róla a nevemet. Eközben
úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de ennek az érzésnek nem tulajdonítottam
túl sokat. Bons magában elkezdte olvasni a sorokat, s azt hiszem, ő sem értette
ezt az egészet. Aztán hirtelen letette, majd a másik borítékért nyúlt. Azon is
csupán a nevem szerepelt, majd kihúzta a benne rejlő lapot, majd elkezdte
olvasni a rajta elhelyezkedő ívelt betűs mondatokat.
- Mit gondolsz? – kérdeztem rá, mire
megérkezett a nemrég látott fiú is, kezében a tálcával, melyen rajta ültek
sorban a rendeléseink.
- A citromos tea, és a profiterole… -
sorolta, s közben tette le őket barátnőm elé, majd felém fordult, s elém is
elhelyezte a kívánságomat.
- Valamint a karamellás cappuccino.
- Köszönöm – mondtam neki, mire apró mosolyt
küldött felénk, s meglátta a leveleket az asztalon, végül a kávémra nézett,
majd elment az asztalunktól, s besietett a „Személyzet” felirattal ellátott
helységbe.
- Ez fura volt – ráncolta a homlokát a lány,
s beleharapott a csokival leöntött finomságába.
- Az… Szóval? Mit gondolsz róluk? Böktem
mutató ujjammal a küldeményeimre, s közben belekortyoltam a forró italomba.
Imádtam a karamellt, kiskoromban mindig halomszámra ettem ezt az édességet
otthon, s ha anyu ment éppen vásárolni, mindig mondtam neki, hogy hozzon egy
csomaggal belőle. Majd miután leraktam az asztalra a bögrémet, feltűnt rajta
valami. A hatalmas, kis torony alakú tejszínhabon a fahéj, mintha apró kis
mintákat, vagy inkább betűket formálna. Nem tudtam megfejteni mi lehetett
ráhintve, ezért elővettem a telefonomat, s ez alatt Ebony is megszólalt.
- Nem is tudom, furcsa és izgalmas is egyben
ez az egész. Szerintem mindenképp várd a reggelt, legalábbis ha akarsz egy jó
szünetet és meg akarsz ismerni egy idegent. Én mindenképp belemennék ebbe a
dologba – nos, igen. Talán, elfelejtettem mondani, hogy Ebony Price, mindigis
sokkal bevállalósabb személy volt Rose Blackwellnél.
- Légy kicsit bevállalósabb – Emlegetett szó…
- Nem is tudom, azt sem tudom ki ez, lehet,
hogy csak valaki szórakozik velem – húztam el a számat, s közben eltettem a
telefonomat, amellyel az előbb lefotóztam a tejszínhabot, hogy majd otthon
hátha meg tudom fejteni a jelet. De az is lehet, hogy csak én gondolok többet
ebbe az egészbe bele… Mindegy, legalább nem fogok este unatkozni.
- Igen, lehet, hogy csupán egy légből kapott
vicc az egész, s valaki azt hiszi, április elseje van, de szerintem megéri.
Legalábbis, azt írja, hogy előbb-utóbb fény derül minden titkára. Tehát
hamarosan az ismeretlen idegenből ismert lesz – közölte, mire sóhajtottam
egyet, egy nagyobb fajtát, s a karomat – a mondás szerint – karónak használtam,
melyre ráhajtottam, s így megtartotta a tököt, az-az a fejemet. Megkavargattam
a poharamban lévő kanállal a meleg kávémat, így nagyjából eltűnt benne a
tejszínhab, akárcsak egy örvényben az éppen arra úszó gyanútlan tárgy vagy
élőlény. Hirtelen felkaptam a fejemet egy kisebb zajra, mely az ajtó felőli kis
csengő lehetett, ugyanis én már csak annyit láttam, hogy valaki kilép rajta,
majd sietősen elrohan egy ellenkező irányba, majd egy halk szitkozódást, mely a
pult felől jött, s úgy tűnt, mégsem volt olyan halk, ha az asztalunkig elért a
ricsaj.
- Mit csinálsz még ma? – kérdeztem, majd
végül teljesen elfogyasztottam a bögrémben rejlő finom folyadékot.
- Anyuékkal leszek, összepakolok, és pihenek.
Azt hiszem ennyi, talán még Natel elmegyünk sétálni. Te?
- Azt hiszem… Semmit, csupán a kicsikkel
leszek – Jó, tény, az én életem nem valami érdekes és izgalmas. Legalábbis
eddig egyáltalán nem nevezhettem annak.
- Értem. Egyébként lassan menjünk szerintem,
már fél kettő – nézett rá az órájára, mire elkerekedett a szemem. Már tényleg
otthon kellene lennem, az ebéd is bizonyára
készen van, és Ebonyt is várják már.
Miután kifizettük a finomságokat és
felöltöztünk, egy hatalmas és meleg öleléssel elköszöntünk egymástól, majd
lassú léptekkel közelítettem a buszmegálló felé. A busszal egy időben érkeztem
meg én is, így a bérletemet felmutatva tovább sétáltam a busz hátuljába, ahol
már felszálláskor kinéztem magamnak egy helyet. A jármű elég üres volt, csupán
tíz-tizenöt ember utazhatott rajta. Bár ez egy kisebb fajta busz volt, ezen már
egy öt létszámú csoport is soknak tűnik. Miután elfoglaltam a helyemet,
előhalásztam a táskámban mindig helyet kapó fekete fülhallgatómat, majd
csatlakoztattam a telefonomhoz, végül a füleimbe beledugtam őket, s elindítottam
egy Lana Del Rey számot. Ő az egyik kedvenc előadóm, nagyon kedvelem a zenéit,
s mint ember is szimpatikus. Ahogy a busz néhol zötykölődött, nekidöntöttem a
fejem az üvegnek, s kémleltem a szürke eget, a még mindig szüntelenül eső
havat, a kocsikat, ahogy a körforgalomban utaznak, a táblákat, az utasokat a
buszon, valamint a gondolataimban még mindig a levél éktelenkedett.
Az út hazafelé hosszabbnak tűnt. Mikor
leszálltam, a zenelejátszóm előadót váltott, így a dal is megváltozott. Lana
tökéletes hangja átváltozott Avicii zenéjére, s lassan fölcsendült a szöveg is.
Hazaérve megcsapott a kellemes meleg, s az
ebéd forró illata.
- Megjöttem! – kiáltottam, majd lehúztam a
kabátom cipzárját, s fölakasztottam azt a fogasra. A sapkámat is lehúztam,
amelyet furcsa módon a radiátorra helyeztem rá, hogy kissé megszáradjon,
ugyanis a kinti havazástól benedvesedett. A sálamat behajtogattam a szekrénybe,
majd belenéztem a szekrényen elhelyezkedő tükörbe. Az arcom csupán kicsit volt
piros.
- Rose, már kész az ebéd – fogadott anyu
mosolyogva – Még nem ettünk, hiszen téged vártunk, legközelebb azért mondj
valami időpontot, hogy mikorra várjunk.
- Rendben – bólintottam, majd a cipőmből is
kibújtam, s az emeletre siettem. A fürdőszobában kezet mostam, s lehúztam
magamról a farmert, s fölvettem helyette egy fekete hosszú leggingset. Ez
itthonra sokkal kényelmesebb viselet, és egyébként sem megyek már sehová.
-Anyu, finomat főztél! – szólalt meg Clara,
mire Allison, én, Bens ját és apu is helyeslően bólogattunk rá. Felálltam az
asztaltól, majd kezembe véve pár tányért, villát és kést, a mosogatóba tettem,
majd az asztalon maradt többi mosatlannal is így tettem. A nappaliba sétáltam,
ahol Allison ült a kanapén apu mellett, és játszottak valamit, míg Ben és Clara
a lépcsőnél versenyeztek valamivel.
Én is helyet foglaltam köztük és egy ideig a
tévét kapcsoltam, és mikor már meguntam az állandó kapcsolgatást, ott hagytam
egy szappanoperán, amelyet igazából nem is néztem, jóval inkább háttérzajnak
szólt. Elgondolkoztam, hogy ennyire unalmasan teltek és telnek folyamatosan a
napjaim. Nem történt semmi figyelemre méltó, nincs barátom, mármint nem élek
párkapcsolatban, és az itthoni létem is elég monoton telik. Legalább a téli
szünetemben történne egy kis izgalom. De ne olyan áron, mint ez a levél… hiszen
azt sem tudom, ki írja, és mégis mit jelent az, hogy én már az otthonában
lakom? Talán apu szórakozik? Hiszen ki más otthonában élhetnék? A házunkban,
logikus. És ki járhat a gondolataimban? Senki, hiszen nem vagyok szerelmes, sem
pedig hiú ábrándokat szövögető lányka. A gondolataim is többnyire a körül
forognak, hogy semmi nem történik velem. Az garnitúra mellett elhelyezkedő
sötét kis fából készült asztal felé nyúltam a telefonomért, majd annak feloldva
a képernyő-zárát, a galériámba vezetett az út, s a két mappámból könnyen megtaláltam
a kamera által készített képeket, s meg is nyílt előttem a kávém, s az arra rányomott
tejszínhab és apró kis dolgokat ábrázoló fahéj mintázata.
Nagyon elvoltam a képpel, talán órák hosszat
tanulmányoztam, s még a vacsora közben is a telefont bújtam. Pedig nem vagyok
ilyen, s azt sem tudom, hogy miért foglalkozok ezzel az egésszel ennyit. De ha
már annyira rászoktam erre a furcsa gondolkodásmódra, akkor meg kell említenem
azt is, hogy ma több érdekes dolog is történt. Először is, hogy Ebony elég
furcsán viselkedik, mikor a kávézóban vagyunk, és állandóan arra gondol, hogy a
pincér srác – akinek egyébként a nevét sem tudom! – és én, szavak nélkül
kommunikálunk, s be is jövünk egymásnak. Ami egyébként száz százalék, hogy
nincs így, hiszen, egy: Nem ismerjük egymást, nem is az esetem, és én nem is veszem
észre ezeket az apró jeleket. Kettő: egyáltalán nem rossz, de pincér, akár száz
ember is megfordul egy nap náluk, föl sem ismerhet – jó, bár minden nap ott
vagyunk, akkor sem emlékezhet rám – és miért pont én tetszenék meg neki? A
látogatók fele fiatal és a gyengébbik nemet szolgálja. Aztán volt az a
hihetetlen viselkedése a srácnak, mikor meglátta a leveleket, s mikor elrohant
a helységből. Nem, nem gondolhatok bele semmit. Csupán egy ismeretlen személy a
számomra, s biztosan lejárt a műszakja.
Az esti zuhanyzásom során, sikerült teljesen
kivernem a fejemből minden apró hülyeséget, s egy bögre forró teával ültem le
az asztalomhoz. A laptopomon nézegettem éppen egy közösségi oldalt, mikor
benyitott a szobámba a kis Allison.
- Rose, gyere át, mesélj valamit ebből –
tartott felém a kislány mosolyogva egy puha fedelű meséskönyvet, mely vegyes
történeteket tartalmazott.
- Rendben – bólintottam kedvesen, majd
kivettem a kezéből a könyvet, s a kezemet a hátára simítottam, s átsétáltunk az
ő szobájába. Sötét volt, csupán egy kis só lámpa égett, de az is elegendő fényt
adott, hiszen az ágya mellett helyezkedett el. Ő bebújt az ágyba, magára húzta
a narancssárga takaróját, majd oldalra fordult, én pedig leültem mellé egy kis
székre. Bár nyolcéves, még mindig szerette, ha valaki olvas fel neki, hiszen
imádta a történeteket, a különböző meséket és a rajzfilmeket. Persze, a kulturált
kategóriájúakra gondolok.
- Melyiket szeretnéd? – kérdeztem, majd felé
tartottam a lapokat. szemével végig nézte a címeket, majd mutató ujjával
rámutatott az ötödikre.
- Ezt – bólintottam, majd belekezdtem. „A Mag utcában borongós reggelre ébredhettek
a lakók. Ron és Ana…”
Miután végeztem a kis történettel, Allison is
elaludt, én pedig összecsuktam a könyvet, s adtam egy puszit a homlokára. Kissé
följebb húztam rajta a takarót, majd leoltottam a lámpát és kisétáltam a
szobájából. A lépcső tetejéhez sétáltam, s onnan néztem le a földszintre, hátha
ébren van még valaki. Sajnos sötét volt, ezek szerint már mindenki lepihent.
Egy öngyújtóért még a fürdőszobába átmentem, majd én is besiettem a szobámba,
ahol meggyújtottam egy piros kis edényben lévő szintén piros illatgyertyát,
amelyet ráhelyeztem az ágyam melletti éjjeliszekrényre. A pizsamám ujját
lejjebb húztam, ugyanis a fűtés ellenére is kissé fáztam, majd bebújtam az
ágyba, s magamra húztam a piros takarómat, s oldalra fordulva a gyertyát
figyeltem. Figyeltem, ahogy ég, s pislákol, s ahogy olvad benne a viasz. Csupán
ez a kis hangulatos fény világította be a szobát, de nem volt zavaró. Hirtelen
a plafonra néztem, s megkérdeztem önmagamtól: Mit hoz a holnap?
Drága Cher Brooks és szerecsendio!
VálaszTörlésNos, most erősen gondolkozom, hogy összeszedjem a gondolataimat, mivel rengeteg minden kavarog bennem, természetesen mind pozitív. Nagyon, sőt eszméletlenül szimpatikus és szerethető karaktert, helyszínt, légkört hoztatok létre, és pont az apró részletek miatt. Annyira életszerű, hiszen le van írva minden egyes kis mozdulat. Imádom.
Egyre inkább érdekel, hogy ki küldheti a leveleket, illetve mi lesz ennek a következménye. Bár már most látszik, hogy Rose néhány pillanata nem a megszokott, hiszen képes lefotózni a kávéján lévő tejszínhabba készített mintát. Szerintem ezt normál esetben nem tenné, hacsak nem annak a szépsége miatt.
Ebony, Ebony, Ebony... Szerintem igaza van abban, hogy a pincérsráccal nem minden okés, bár nekem az ugrott be, hogy ő talán csak egy közvetítő, és az igazi feladónak a kilétére ennyivel nem tudunk rájönni.
Eszméletlen aranyos részeket tartalmazott a fejezet, igazán családias és meghitt az egész történet hangulata, ami nagyon megfogott, oda voltam érte. Mindketten iszonyúan jól írtok, ráadásul egy ilyen remek történetet, erre már komolyan nincsenek szavak... ! <33333333
Millió puszi, Azy
UI: Drága Cher, azt hiszem tévedek vagy ilyesmi, de a fejezetnek volt egy olyan apró jelenete, amikor az volt az érzésem, hogy ezt én már olvastam valahol. Amikor a lányok rendelnek, és utána a pincérről kezdenek beszélni... Nem tudom ez miért van, lehetséges, hogy már volt korábban egy blogod, amit olvastam, és abban szerepelt ez a részlet?:)
Drága Azy! :)
TörlésUhh, te jó ég, rendesen meglepődtem, mikor láttam, hogy írtál! :) Nagyon-nagyon örülünk, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet ez a kis szösszenet, és remélem, ez továbbra is így marad és nem okozunk csalódást:)
Valamint... Nem tudom, én nem emlékszek ilyen részre, s jelenleg egy olyan blogom van, amelyen történet fut, de tényleg nem rémlik, hogy írtam volna ilyet. Lehet, hogy az előző fejezetben szereplő párbeszéd miatt lehet ismerős, hiszen abban is hasonló jelent játszódott le. Éppen ezért, Ebony egy kicsit.. kombinál (?) vagy csak a szeretné megerősíteni a feltételezését :))
Ölel, <3
Cher Brooks