5. fejezet: Adni s kapni

Sziasztok :)

Először is, nagyon szépen köszönünk nektek mindent, ahogy azt mindig hangsúlyozzuk, hiszen nagyon kedvesek vagytok, és már az is sokat jelent, ha egy pipával jelzitek - igenis elolvastátok a fejezetet.

Ebben a részben megismerkedhettek egy "új" szereplővel. Azért tettem idézőjelbe, mert már feltűnt egyszer, azonban csak most tudjátok meg az igazi nevét. Nem lesz túlságosan nagy szerepe, de azért én imádtam minden egyes sort, amit vele írhattam.

Kitartást az iskolához, jó olvasást és millio puszi Xx szerecsendio

ui.: Drága Dorsee, csak, hogy el ne felejtsem, a krimis mondatban te ihlettél meg *-*

Adni s kapni

2013. december 26. (csütörtök)

   Egy hatalmas pohár, forró kakaót szorongattam az ujjaim között, miközben az öcsémmel és a húgaimmal egy karácsonyi mesén nevetgéltünk. A Karácsonyi éneket, mely eredetileg egy Charles Dickens műalkotás volt, az évek alatt már rengetegszer feldolgozták, de ez még azok között is újdonságnak számított. Egy gonosz, öntelt és házsártos öregasszonyról szólt, aki egy szabóműhelyet vezetett és nem engedte meg az alkalmazottainak, hogy szabadnapot vegyenek ki az ünnepekre. A főszereplő lány természetesen szembe szegült vele, amiért a nő kirúgta, ügyet sem vetve a Karácsonyra, és annak szeretettel teli jelentésére. Ezt követően a múlt, jelen s jövő szellemei meglátogatták a fösvény asszonyt, aki – szokás szerint – a mese végére megbánta bűneit és megajándékozta alkalmazottait és azoknak családját. Személy szerint én mindig is imádtam ezt a történetet, de még a film sem volt képes felülmúlni a könyv nyújtotta csodát, bármennyire is igyekeztek a rendezők.

- Kislányom, gyere csak egy kicsit. Beszélni szeretnék veled – édesanyám hangja átszelte a nappali levegőjét, ezzel megzavarva a meghitt hangulatot. Felhúzott szemöldökkel meredtem a konyha irányába, de mire odakaptam a fejem, ő már teljesen köddé vált, mintha soha nem is tartózkodott volna az ajtó által nyújtott biztonságban. Egy hatalmas sóhaj kíséretében felemeltem a fenekem és leszedtem magamról Clara ölelő karjait, aki hozzám simulva, csak fél szemmel nézte a mesét - hiszen mindig is megijesztették a szellemek, még annak ellenére is, hogy okos kislány volt, és tudta, hogy minden szörnyeteg ostoba kitaláció.

- Mit szeretnél? – még akkor is a kezemben szorongattam a kellemesen meleg innivalót, amikor átléptem a küszöböt, és ezt követően helyet foglaltam az asztal mellé helyezett székek egyikén. Azon, ami a legközelebb volt a kijárathoz, hiszen lélekben már felkészültem egy kínos beszélgetésre, így fejben máris a megrendíthetetlen és tökéletesen kivitelezhető menekülőakció részleteit tervezgettem.

- Találtam valamit a küszöbön, de úgy döntöttem, addig nem adom oda, amíg nem beszéltünk pár nagyon fontos dologról. Már elég nagy vagy, sok mindent megengedünk neked az apáddal, mert bízunk benned, de szeretném, ha leszögeznénk pár szabályt – értetlenkedve néztem rá. Biztosra vettem, hogy nem csak az ajkaim nyíltak el döbbenetemben, de a pupilláim is kellőképp kitágultak. Ha anya arra célozgatott, amire gondoltam – és biztosra vettem, hogy igazam volt -, akkor nem sok választott el attól, hogy leszédüljek a székemről. Mindössze percek kérdése volt.

- Hallgatlak – motyogtam az orrom alatt, mégis oly hangosan, hogy az ő fülei is tisztán kivegyék a szavaimban rejtőző hitetlenkedést. Ujjaimat szorosan rákulcsoltam a porcelán bögrémre, amit még Allison készített nekem az iskola első osztályában, technika órán. Egy bénácska szív, ami pirosból lilává színeződött a sok mosás következtében és egy vékony, recés szélű R betű díszelgett hófehér felületén. A benne lévő, sötétbarna innivaló teteje halvány színt öltött magára, hiszen a kakaópor már régen leszállt a pohár aljára.  Megfújva a tetejét, a folyadék hullámzani kezdett, akár egy pocsolya, melybe belekapott egy lágy szellő és le sem nyugodott, amíg a lelkem békére nem lelt. A tenyereim szabályosan izzadni kezdtek, és már attól féltem, hogy egy óvatlan pillanatban kiejtem a kezemből a csúszóssá vált tárgyat, amikor anya szavai megállásra késztettek, így az ajkaim nem érték el a bögre szélét, és a nyelvem nem ízlelhette meg a finom itókát.

- Csak szeretnénk, ha várnál. Nem kell elsietni a dolgokat. Egy pillanatnyi fellángolás nem jelent szerelmet. A láng bármelyik pillanatban kialudhat, amint nehézségek érkeznek az életetekbe. Nem akarom, hogy egy nap megbánd, amiért nem hallgattál ránk. – Beleittam a meleg kakaómba, és amíg a testemet elöntötte a kellemes forróság, addig anyu szavain elmélkedtem. Tudtam, hogy mindezt csak jó szándékból mondta el nekem, mégis sértette az önérzetemet, hogy nem bíztak bennem száz százalékosan. Mindig is úgy gondoltam, hogy felelősségteljes emberré váltam, aki semmi pénzért sem feküdt volna le valakivel puszta felindulásból, azonban azzal is tisztában voltam, hogy amíg nem kerültem hasonló szituációba, addig nem vonhattam le hamis következtetéseket. A szenvedély nagy úr, a legbiztosabb elmét is képes megrendíteni. De vajon rám is hatással lett volna a mámorító, mindent felégető érzelem, ha arra került volna a sor? S amúgy is, minek gondolkoztam ilyen ostobaságokon, amikor még mindig nem voltam száz százalékig biztos abban, ki is a feladó? A múltkori levele és az ajándéka annyira kedves volt, mégis, hiányzott belőle a boldogság – az igazi és nem a megjátszott, hamiskás illúzió. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem is élvezte velem a korcsolyázást, a következő elméletem pedig már arról szólt, hogy nem is vele korcsolyáztam. Izgalmas és kétségbeejtő, idegőrlő és könnyed érzelmek kerítettek hatalmukba egy és ugyanazon időben. Kérdések, mindenhol csak kérdések.

- Emiatt nem kell aggódnod, de megkaphatnám a levelet, amit a hátad mögött dugdosgatsz előlem? – Válaszokat akartam, méghozzá minél hamarabb, és ha ehhez az kellett, hogy órákon keresztül bámuljam az eddigi leveleimet és közben krimi maratonokat tartsak, hogy az agyam gyorsabb fokozatra kapcsoljon, akkor képes lettem volna megtenni. Utáltam, hogy ennyire lassan fogtam fel a dolgokat, mint például a legutóbbit. Mi köze lehetett a fagyöngynek ahhoz, hogy rájöjjek, kit rejteget az Egy ismeretlen idegen aláírás?

- Kisujjeskü! – Elrejtettem egy mosolyt, mely halványan még így is meglátszott az arcomon, hiszen ilyenkor nem lehetett nem nevetni. Imádtam az anyukámat, mert a lelke mélyén még ő is egy nagyra nőtt gyerek volt. Azzal is tisztában voltam, hogy csak egy jobb életet szeretett volna nekem. Olyat, amiben nem követtem el azokat a hibákat, melyeknek áldozatul esett az én koromban. Mégis, egy részen tiltakozott a folytonos korlátok ellen. Ki akartam törni és a saját hibáim kárán élni az életet. Egy életet, ami csakis az enyém volt; mégsem tettem soha. Túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy egy ehhez hasonló – bizonyítási kényszerből elkövetett – ostobasággal megbántsam. Felelősségteljesen is lehet valaki lázadó, nyugtatgattam magam gondolatban.

- Kisujjeskü – motyogtam, majd anya felé nyújtva az előbb említett ujjamat, összekulcsoltam az övével és háromszor fel- s lerázogattuk. Nem kellett sok ahhoz, hogy anya is elnevesse magát, majd egy szoros ölelés és egy puszi után a kezembe nyomta a levelet. Most nem rejtett semmiféle ajándékot, amit onnan tudtam, hogy a súlya egy pihekönnyű madártollal is versenyre kelt volna.

   Izgatott léptekkel közeledtem a szobám felé, hiszen rituálészerűen, minden egyes alkalommal ott nyitottam ki a névvel ellátott borítékokat. Az én nevemmel díszített borítékokat. Az ujjaim remegtek az izgalomtól, egy pillanatig azt hittem, heves mozdulataim következtében ketté téptem a vékony papírt. Még a szívem is kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet. Azonban, amikor szétnyitottam az épségben lévő levelet, újabb, egy sokkalta gyorsabb tempóra váltott.

Drága Rose,

Amikor tegnap megleptelek egy ajándékkal – ami remélem, hogy tényleg tetszett és nem csak egy porfogó lesz a szobádban, esetleg az éjjeliszekrényeden -, önkénytelenül is mosolyra húzódott a szám. Ezt csupán azért osztottam meg veled, hogy megértsd a mai programod okát.

Minden évben megrendeznek egy G&G vásárt a plázában, aminek a célja a jótékonykodás, és szeretném, ha idén te is részt vennél rajta. Mindig szívesen fogadják az önkéntes kezeket. Két éve vettem részt rajta először, felejthetetlen élmény. Akkor tanultam meg, hogy minden apróságnak megvan a maga értéke és, hogy adni legalább annyira jó, mint kapni.

Remélem, hamarosan láthatlak.

ui.: a beugró egy önként felajánlott apróság, amit a tombola során ki fognak sorsolni.

Egy ismeretlen idegen Xx

  Míg a jobb kezemben a levelet szorongattam és hanyatt dőltem a puha ágyamon, a bal kezem önkénytelenül a medalionhoz nyúlt, mely ott lógott a nyakamon. Nagyon tetszett, bár még mindig nem tudtam, miért pont egy fagyöngyöt ábrázolt. Talán meg szeretett volna csókolni? De hiszen azt már akkor is megtehette volna, amikor hazakísért a korcsolyázás estéjén.

  Behunytam a szemeimet és a karjaimat a fejem fölé emelve, nyújtóztam egy hatalmasat. Oldalra fordítva a tekintetem megbizonyosodtam róla, hogy még igen fiatal volt a délután, mindössze kettőre járt az idő. Már tavaly is hallottam a Give and Get néven futó jótékonysági rendezvényről, de akkor sokkal jobb elfoglaltságom volt az önkéntes munkánál, méghozzá az alvás. Tudom, elég önzőnek hangozhatott az előbbi kijelentésem, de azzal mentegettem magam, hogy a velem egykorú emberek aligha törődtek másokkal saját magukon kívül. Belénk volt kódolva, egyenesen a DNS-ünkbe, hogy önkényesek, hisztisek és lázadóak legyünk. Ezt jelentette tinédzsernek lenni – a határok feszegetését.

  Most, hogy ismételten magamra maradtam, hiszen Bons és Nate elutaztak, nem találtam jobb elfoglaltságot önmagam kigúnyolásánál, vagy sajnáltatásánál, ami bármennyire is érdekfeszítőnek bizonyult, hamar ráuntam. Ujjaimmal a hajamba túrtam és azon elmélkedtem, mit kellene vinnem a tombolára, mert hiába próbáltam kibúvókat találni, egy részem igenis vágyott a társaságára. Az Ő társaságára.

  A jobb oldalamra gurulva, az éjjeliszekrényemre helyeztem a borítékot, közvetlen a többi tetejére és egy lapos ásítást követően a szekrényemhez battyogtam. Magamra húztam az első ruhát, ami a kezeim ügyébe keveredett – egy piros farmernadrágot, egy fehér toppal és egy bézs szín, szőrmés mellényt -, majd feltúrva a legfelső polcokat, megtaláltam a tökéletes ajándékot. Egy apró testű, óriás fejjel megáldott plüsskutyust, amiért annak idején heteket rimánkodtam, s amit a szüleim megvettek nekem a nyolcadik születésnapomra. Régebben nem tudtam elaludni nélküle, mára viszont már kinőttem, és feleslegessé vált. Ami másnak szemét, valakinek még kincset is érhet, tartotta egy mondás, bár abban biztos voltam, hogy az idézetem nem volt minden helyen pontos.

- Anyu, nem lenne gond, ha benéznék a plázába? – kérdeztem a lépcső tetejéről, így a hangom oly hangosra sikeredett, hogy bejárta az egész házat, annak minden zugával együtt. Kezemmel a bakancsom után nyúltam, és már a bekötésével bajlódtam, amikor valaki megköszörülte mögöttem a torkát. Nem kellett tudósnak lennem ahhoz, hogy rájöjjek ki lehetett az illető, hiszen én voltam az, aki megszólította, ezzel kivívva figyelmét, és felszínre hozva szülői aggodalmát.

- Levél? – Nem volt szükség válaszra, így egy apró biccentéssel lerendeztem az egészet és a sapkám felé kaptam, amit egy laza mozdulattal ráhúztam a fejemre, és az ujjaimmal épp a vörös tincseimet rendezgettem, amikor újabb kérdés érkezett felém – Mikor jössz?

- Nem tudom. Még sosem voltam jótékonysági vásáron. Attól függ, mennyi segítő kézre van szükségük. – A sapkához színben passzoló, fekete sálam megkötését követően már csak a kabát volt hátra, ami nem tellett bele fél percbe, és már rajtam is volt. Mosolyogva néztem farkasszemet anyuval, aki tetőtől talpig végigmérte a megjelenésemet. Bár nem foglalkoztam sokat az öltözködéssel, határozottan sikerült kitennem magamért, és ez neki is feltűnt.

- Hát persze, segítő kézre mindenkinek szüksége van. Ha jól gondolom az a fiú is ott lesz, de mint már reggel mondtam… – látszott rajta, hogy egyéb megjegyzésekkel is megajándékozott volna, de nagy szerencsémre az egyetlen ember, aki képes volt belé fojtani a szavait, belépett az ajtón. Apu haja tele volt fehér hópihékkel, amitől, amúgy fiatalos vonásai egy bolti télapó gúnyájába öltöztek.

  Elkerülve az esetleges kettő az egy elleni felállást, gyors puszit nyomtam anyu arcára, megöleltem aput és egy hangos köszönést követően kiléptem a fagyos utcára.

  A fülemben még akkor is ott lógott a fülesem, amikor leszálltam a buszról. A hatalmas jármű pöfögve állt tovább, míg én a bejárat felé sétáltam. Nagyon sokan voltak a parkolóban, és még annál is többen próbáltak egy-egy üres helyre bukkanni, szinte lehetetlenül. A tenyereimet a zsebeim mélyére száműzve, átléptem a bejáratot, melynek mozgásérzékelőkkel ellátott ajtaja anélkül nyílt ki előttem, hogy komoly izomerőt alkalmaztam volna.

   A törzshelyünkké vált Kávézó csupán pár lépésnyire volt a több méter magas, giccses fenyőfától, és szintén ennyire egy óriási, fából készült bódétól. Az emberek által kreált tömeg még a leárazásokkor is sokkal kisebb szokott lenni, így kellőképp meglepődtem a hangzavartól, amitől alig lehetett hallani a karácsonyi dallamokat. Levettem a kabátomat és leadtam a rögtönzött ruhatárba, majd a nyakamat nyújtóztatva, ismerősök után kutakodtam, mind hiába. Még a mellettem lévő embereket is alig tudtam végigmérni, nem hogy a tíz polgárral arrébb elhelyezkedőket. Reményvesztetten és kissé csalódottan álltam be egy kacskaringós sorba, mely az ÖNKÉNTESEK felirattal ellátott pulthoz vezetett. Unalmamban a körömlakkomat piszkálgattam, majd amikor már ezt is meguntam, a hajam végét vettem célba. Vörös tincseim már a melleim alá értek, aminek nagyon örültem, de a sok vasalás következtében igen megszenvedték a növesztést, így elhatároztam, hogy amint lesz időm, beugrom a fodrászhoz, aki a plázában dolgozott, és akit Ebonyval jó barátokhoz méltán, minden második hónapban meglátogattunk.

- Hogy hívják, kedveském? – Egy idősebb, körülbelül a nagyival egykorú, ráncos nő mosolygott rám, amikor egy évtizednek tűnő idő múltán végre valahára sorra kerültem.

- Rose Blackwell – motyogtam, mire az orrom alá dugott egy hosszú, csíkozott papírlapot, amit alá kellett írnom. Miután kiértem a sorból, ismételten a jelenlévőkön legeltettem a szemeimet, amikor csodák csodájára megtaláltam egy ismerős szempárt, melyek pontosan engem bámultak. Gyorsan a fülem mögé tűrtem egy kósza tincset, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy a ruhám minden egyes négyzetcentimétere a helyén volt – nem csúszott félre, fel vagy hasonlók -, vagyis nem mutatott túl sokat, akkor felszegett fejjel és egy magabiztos mosollyal közelebb sétáltam Danielhez.

- Szia. Épp téged kerestelek – vallottam be. Szemeimmel, bár nehezemre esett nem a föld felé szegezni őket, egész idő alatt az éjfekete pupilláiba meredtem, melyeket egy hajszálvékony, éjfél-kék vonal választott el világoskék íriszeitől. Mindig is irigyeltem a szemeit, már azóta, hogy egymás mellé osztottak minket a laborban.

- Tényleg? – őszinte meglepettség visszhangzott a hangjában, amitől kicsit megijedtem, de ennek ellenére keményebb maradtam, mint egy tengerparti szikla. Nem akartam kimutatni a felszínre kívánkozó értetlenségemet, hiszen úgy gondoltam, hogy azzal csak kínos szituációba kevertem volna magam; ennél is cikisebbe. Miért csinálod ezt? Ilyen sokat jelent számodra ez a hülye játék? Egyáltalán ráléptél már a pályára, vagy egyedül futom a végeláthatatlan köröket? Ki lehet a játékmester, ha mégsem te vagy az?

- Sziasztok – egy kellemesen csengő, mély tónusú hang szólalt meg, közvetlen mögöttem, mire reflexszerűen oda kaptam a fejem. Kis híján fellöktem őt, annyira hevesen tettem meg ezt a mozdulatot, és az, ami megakadályozott abban, hogy a seggemre essek Daniel előtt egy vékony, mégis izmos kar volt. Elnyílt ajkaim között kierőszakoltam egy köszönömöt, végül alaposan végigmértem a megmentőmet. Sötétbarna haja ugyanilyen mély színekben tündöklő íriszekkel párosult. A srác napbarnított bőre természetesnek hatott, egyáltalán nem hasonlított azokra a szolis pávákra, akik az osztályomba jártak. Ajkai teltek voltak, hívogatóak, és a mosolya egészen a füléig ért. Bele tellett pár hosszúra nyújtott pillanatba, mire rájöttem, hogy ezeket a vonásokat már láttam valahol, és még pár másodpercbe, mire felismertem bennük a pincérsrác személyét. Azét a fiúét, aki nap-nap után kihozta nekünk a rendeléseinket, amikor a barátaimmal a Kávézóban bandáztunk.

- Csá, haver! – Daniel gyorsan lepacsizott az újonnan érkezővel, majd megérintve a hátamat, gyengéden a barátja közelébe lökdösött, nem mintha nem álltam volna már így is elég közel hozzá. – Rose – fordult felém -, ő itt Aaron. Az egyik legjobb barátaim egyike. A kávézóban dolgozik, ami az apámé.

   Aaron biccentett egyet, amitől a haja megmozdult a feje tetején. Tekintete elidőzött az arcomon, a kelleténél kicsit hosszabb ideig, majd megakadt a nyakamon. Megforgattam égszínű íriszeimet, és elkönyveltem magamban egy tuskónak, hiszen ő is csak olyan volt, mint a pasik nyolcvan százaléka. Ha meglátott egy számára megfelelő méretű dekoltázst, már képtelen volt a lányok szemeibe nézni.

   A tekintetemmel ölni lehetett volna, azonban ő ezt nem vette észre, hiszen még mindig pár centivel lejjebb időzött a szemeivel. Erőltetetten és kissé idegesen köszörültem meg a kiszáradt torkomat, mire mind a két fiú értetlenkedve konstatálta cselekedetemet. Tipikus… el sem kellett volna jönnöm. Magamban fortyogtam, akár egy kitörni kész vulkán, és bár olykor a láva lomhán és csöndesen folydogált a felszínen, az én esetemben ezt az opciót már az első másodpercben elvetette.

- Nos, ha kellőképp kiszórakoztad magad – emeltem fel íves szemöldökeimet, mire ajkába harapva, még megengedett magának egy utolsó pillantást – akkor elmondanátok, hogy működik ez az egész jótékonyság? A beugró ajándékot már leadtam az idős nőnek, aki elkérte az aláírásomat, de a tömeg miatt nem hallottam a további utasításait.

- Egyszerű. Amikor már elegen leszünk, idejön az egyik szervező és csoportokra oszt minket. – Alig, hogy Daniel ajkait elhagyták a szavak, már is megérkezett egy alacsony termetű, anyuval egyidős nő, aki a velünk szemben felállított emelvényről nézett le ránk, nagy, hamuszürke szemeivel. A szájához emelve egy apró tárgyat, teljes erejével belefújt a sípjába, ezzel csendre utasítva a jelenlévőket.

- Hölgyeim és uraim. Pillanatokon belül kezdetét veszi a jótékonysági akciónk. Megkérek mindenkit, hogy kövesse a számára kiadott instrukcióimat – eddig észre sem vettem, hogy a kezeiben ott szorongatott egy hófehér papírlapot, de amint a szemei elé emelte, már én is megpillanthattam a regisztrációs táblázatot.

   Ujjaimmal beletúrtam vörös tincseimbe, miközben hol az egyik, hol a másik lábamra helyeztem testemnek minden csepp kilogrammját. Nem volt mit szégyellnem, igenis szorongtam, hiszen semmiképp sem akartam az egész napot holmi idegenek között tölteni. Minden porcikám tiltakozott az ismeretlenekkel való kommunikáció ellen és azon kaptam magam, hogy már annak is örültem volna, ha Aaron és én egy csapatba kerültünk volna. Hiszen neki legalább már a nevével tisztában voltam; bár kétség kívül Daniel személye volt az, ami száz százalékig lenyugtatta volna felborzolt idegeimet.

- … Liliana Anderson, Peter McKenzie, Eleanor Thompkins és Aaron Davis. Maguk a jobb oldali bódéhoz sétálnak majd, ahol kiválogatják a selejt adományokat. Törött játékok és miegymás – képtelen voltam megállni, hogy ne nézzek rá a mellettem álldogáló fiúra, ahogy azt is, hogy ne nevessem el magam hitetlenkedő arckifejezése láttán.

- Ezt megszívtad haver!

- Ne szóld el magad, lehet, hogy te rosszabbul jársz. – Dan és Aaron egy megjátszott bunyóval rendezték le nézeteltéréseiket, amiben végül a pincérsrác győzedelmeskedett egy tökéletesen végrehajtott leszerelő technika segítségével – más szóval, hátrahajtotta Daniel karját, és úgy fogta akár egy satu. Az ellenfelének még csak esélye sem volt.

- … Christina Forbes, Rose Blackwell, Timothy Judge és Daniel Deffo. Maguk a csomagoló részlegen lesznek, ahol, ahogy a nevéből már kiderülhetett, be fogják csomagolni a szétválogatott ajándékokat. Csak ügyesen! – Egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki, eddig görcsösen összepréselt ajkaimon. Az izmaim jól láthatóan ellazultak, bár magam sem tudtam, hogy egyáltalán mikor feszítettem be őket. Úgy látszik ez is csupán egy ösztönös mozdulat volt, mint a körömrágás vagy a szájharapdálás, amit minden alkalommal bevetettem, valahányszor kínos szituációba keveredtem.

   Nem egészen tíz perccel később minden ember elfoglalta a neki kijelölt bódét, csak úgy, mint Daniel és én. Sosem gondoltam volna, hogy egy G&G rendezvény ennyire vicces és magával ragadó tud lenni, bár az is megeshet, hogy a társaság javította fel az amúgy dögunalmas óráimat.

- Ez az Aaron elég fura, nem? – kérdeztem, amikor egy plüssmaci került a kezeim ügyébe. Nem szerettem mások háta mögött furkálódni, vagy hasonlók, de egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne kérdezzek rá. Azok a sötét szemek, melyek képesek voltak a mélybe rántani, melyekre nézve úgy érezted, bármelyik pillanatban széteshet a gondosan felépített világod. Eddig sosem vettem észre őket. Talán azért, mert rá akartam kontrázni Bons röhejes ötletére, miszerint a Kávézóban dolgozó, összes, húsz év körüli pincérnek tetszettem. - Honnan ismered? Még sosem láttam a suliban.

- Már kiskorom óta a legjobb barátom. Még az óvodában ismertem meg és lehet, hogy néha fura, de ki nem az? Amúgy meg a Brookfield High School-ban végzős, mi pedig a Hillcrest-ben, ezért nem láthattad – az ajkamba harapva próbáltam oldani a bennem felgyülemlett idegességet, mely egy maréknyi szégyenérzettel keveredett. Nem kellett volna elítélnem őt öt másodpercnyi ismeretség után. Olyanná váltam, mint azok az emberek, akiket mindig is megvetettem. Régen rengeteget csúfoltak a feltűnően vörös hajam miatt; nem értettek, mégis elítéltek. A tenyerem izzadni kezdett és többször is megremegett a kezem, miközben a ragasztószalaggal bajlódtam.

- Öhm, és tudod már, hol töltöd a Szilvesztert? – próbáltam terelni a témát, több-kevesebb sikerrel. Éreztem, ahogy az arcomból kiszökött minden egyes vércsepp. Sápadt lettem, akár egy hófödte hegycsúcs. Majd, mintha felolvadt volna bennem egy egész jégtömb, visszaszállt az orcámra az összes hiányzó szín; pipacsvörössé változtatva a fejem. A fülem mögé tűrve egy elkószáló tincset, felszabadítottam szemeimet eddigi vakságukból és újra munkához láttam.

- Lesz egy buli Aaron házában, száz, hogy ott leszek, na és te? – Dan hangjában nem találtam semmiféle haragot – azonban a lelkiismeretem helyette is elítélte saját személyem. Mély, rekedtes tónusa őszinteségtől csillogott, mintha tényleg érdekelte volna a sorsom, amiért nagy mennyiségű hálát generáltam az irányába. Abban a pillanatban meg akartam köszönni neki a nyakláncot és a rózsát, mégsem tettem, hiszen eddig semmiféle jelét sem adta annak, hogy ő lett volna a titokzatos feladó – azon kívül persze, hogy mindenhol jelen volt, ahova a levelek irányítottak.

- Otthon… - zavaromban egy újabb szalag felé kaptam, amit egy gyors nyisszantás után kisebbre vágtam, hogy tökéletesen illeszkedjen a szívecskés csomagoláshoz .- ... azt hiszem. Nate és Bons elmentek és nélkülük már nincs kedvem elmenni sehova, hisz kevés embert ismerek olyan jól, mint őket.

- Igen, Nate mondta, hogy szeretné meglepni Ebonyt. Én ajánlottam a helyet – vicces volt, ahogy Dan kihúzta magát és felemelte az állát, ezzel kimutatva, mennyire büszke volt magára. Egy röpke másodpercig azt hittem, hogy megveregeti a saját vállát, de addig már nem ment el. Ajkaim nem bírták megállni, hogy ne mosolyodjanak el, így egy önkénytelen mozdulatsorozat következtében egy felfelé ívelő vonallá változtak. - Amúgy meg, engem ismersz és most már Aaront is. Mi lenne, ha velünk jönnél?

- Nem is tudom – egy részem vágyott a társaságára, viszont a másik reményvesztetten kapaszkodott a saját maga által kialakított biztonságérzetébe, mely az otthonához kötötte. Az én otthonomhoz, ami anyuék mellett volt.

- Ne kéresd magad, jössz és kész.

   Kijelentését követően felszabadultabb lett a hangulat, és nem sokkal később már a csapatunk többi tagja is beszállt a beszélgetésünkbe. Kiderült, hogy egytől-egyig nagyon jó fejek, kivéve talán Timothy-t, aki félrevonulva saját kis világába, monoton már-már robotokhoz hasonló mozdulatokkal csomagolta az ajándékokat. A pláza légterét betöltötte a szünetekben felszolgált mézeskalács és a fahéjas tea édes illatfellege. A hangszórókból hangosan üvöltöttek a klasszikus és az újszerű karácsonyi dalok, melyeket az általunk generált nevetés sem volt képes felülmúlni, pedig határozottan megpróbálkoztunk vele.

  Csupán egyszer találkoztam Aaronnal, amikor hozott Danielnek és nekem egy tányérnyi almás pitét, és akkor, kapva az alkalmon, elnézést kértem tőle a bunkóságom miatt, amit nagy megkönnyebbülésemre el is fogadott. Talán az a pillanat tehetett arról, hogy a nap végére mindennemű tüske nélkül tértem nyugovóra, Bennel az ölemben, aki kikönyörögte, hogy nézzük meg a Grincset, ahogy azt minden évben tettük. Ez nálunk ugyanis családi hagyománnyá vált.