7. fejezet: Elfeledett házikó

Sziasztok :)

Hűha, elég hamar jött a rész, nem? Ezzel próbállak kárpótolni titeket azért, amiért olyan sokáig nem volt az ezt megelőző hetekben. Az igazat megvallva, először, vagyis az első sor bepötyögése közben még egészen mást terveztem, végül egy neten talált kép ihlette meg a fejezetet. Kicsit eseménydús, izgalmas és váratlan eseményekkel teli. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok minderről. Jó-e vagy sem. 

Köszönjük a támogatásotokat és minden egyebet, a díjat pedig szerintem még a hét folyamán közzé tesszük <3

Millio puszi és Jó olvasást! szerecsendio Xx

Elfeledett házikó

2013. december 28. (szombat)

   A hátam hozzásimult az ágy masszív támlájának, miközben egy hatalmas ásítás közepette kinyújtottam a kezeimet. Meg akartam érinteni a plafont, azonban csak úgy, mint minden eddigi reggelen, ez most sem sikerült. A fejemet oldalra fordítottam, ahogy beletúrtam tűzvörös és igencsak rakoncátlan tincseimbe, s ujjaimmal az éjjeliszekrényen pihenő borítékért nyúltam. Az egyetlenért, amit még nem olvastam el. Belül boldogsággal töltött el a tény, hogy túljártam a titokzatos feladóm eszén, vagy ha ezt pont nem is, de azért legalább képes voltam a saját szabályaim szerint játszani. Nem hajtottam fejet az akarata előtt, vagyis még mindig önmagam voltam. Talán kicsit gyerekes eszmefuttatás volt mindez, engem mégis megnyugtatott a tudat, hogy nem egy idegen irányított... én irányítottam.

   Mindezek ellenére összeszűkült a gyomrom, ahogy minden óvatosságomat félretéve felszakítottam a névvel ellátott boríték szélét. Az ujjaim felhasították az illesztést, melynek hatására egy apró, tört-fehér lap hullott az ölembe. De nem ez volt a titokzatos csomag egyetlen tartozéka. Egy fényképet is tartalmazott, amin egy számomra ismeretlen ház látképe díszelgett.

Drága Rose,

Bizonyára már láttad a fényképet, amit a borítékba rejtettem, és ebből talán helyesen következtethetek arra, hogy kíváncsisággal bújsz a soraim közé. Ez a ház a Victoria Szigeten található, és bár egy kissé elhagyatott, egy piknikhez tökéletes helyszín… lenne, ha nyár lenne.

Apuval minden télen kijártunk a Szigetre, de manapság már nincs ideje ilyesmire, így ez a ház is lelakottá vált. Sok szép emlék kötött hozzá, és szeretném megosztani veled mindezeket. Mit szólnál egy forró csokihoz?

Én várlak, és ha megfejted a találós kérdést, rábukkanhatsz a Sziget titkára. Megtalálhatsz engem és ezt az elfeledett házat.

„Kint és bent, fent és lent… mindenhol ugyanolyan. Csak egyetlen apróság tűnik ki a szürkeségből, de emellett mindenki elsiklik. A válasz a múltban keresendő, egy esemény, mely elriasztott mindenkit. Egy hely, ami mások miatt lett elhagyatott. A tisztáshoz érve meglátod a megoldást, de csak ha elég bátor vagy ahhoz, hogy belevesd magad a sötétségbe.”

Egy ismeretlen idegen Xx

  Legalább háromszor újraolvastam a levelet, annak minden sorával együtt, de egyszerűen képtelen voltam felfogni a mondanivalóját. Szomorúan kellett elismernem, hogy ismételten kifogott rajtam a legújabb rejtvénye. Az ajkamba harapva, visszaejtettem az ölembe a fehér lapot, majd ismételten a fényképért nyúltam, amit ezúttal sokkal aprólékosabban vizsgáltam meg. A létező összes irányba elforgattam, még a hátulját is átfésültem egy esetleges utalás után kutatva, de semmi sem történt. Végül vettem egy mély levegőt és ledobtam magamról a puha takarót, hogy ezt követően kibújhassak a védelméből és a talpam érintkezhessen a jéghideg parkettával.

   Lábaim egészen az ablakig vittek, amit egy laza mozdulattal kinyitottam, hogy az állott légtérbe egy kis frissességet csempészhessek. Kezeimet összefontam a mellkasom előtt, majd beszippantottam egy adagnyit az éltető oxigénből, hogy kitisztuljon tőle a fejem. Komolyan képes lennék elmenni? Tényleg ezt akarom? Akkor mi lesz azzal, hogy nem ő irányít? Magammal vitáztam, és képzeletben leordítottam a fejem, amiért képes voltam egy ilyen felelőtlenséget egyetlen röpke másodpercig is fontolóra venni, de heves tiltakozásom süket fülekre talált. Beleütközött egy áttörhetetlen falba, és már csak azt vettem észre, hogy a szekrényem előtt álltam, azon morfondírozva melyik lehetett volna a legmelegebb összeállítás egy téli kiránduláshoz.

  Ujjaimmal végigsimítottam az egyik kedvenc kötött pulcsimon, ami sötétszürkén virított egy bézs színű kupac tetején. Nem került nagy erőfeszítésembe kiszedni a helyéről, azonban a farmeremről már nem mondhattam el ugyanezt. Mintha vissza akart volna tartani, egyszerűen beragadt két színes nadrág közé, és olyannyira hozzájuk tapadt, hogy egy felelőtlen rántás következtében magamra húztam a polc egész tartalmát. Nem káromkodtam, még csak fel sem kiáltottam mérgemben, helyette némán bámultam ki a fejemből, mint aki elfelejtett lélegezni. Pedig a mellkasom minden egyes másodpercben megmozdult, ezzel megadva a tüdőmnek az élethez szükséges levegőt. A némaságom oka ugyanis egészen máshol volt keresendő: nem akartam, hogy anyuék rájöjjenek a tervemre. Igaz, hogy bárhova elengedtek, még azok után is, hogy tegnap több mint egy órát késtem, de azért ilyenkor elindulni egy alig látogatott szigetre határozottan átlépte az épelméjűség határát.

  Egy gyors fogmosást követően oldalra fontam a hajam, majd lábujjhegyen lesettenkedtem a lépcsőn. Boldogan konstatáltam, hogy a kicsik még aludtak és hogy anyáék sem tartózkodtak a földszinten, így a tőlem telhető legcsendesebben magamra húztam a fekete bakancsomat, majd a zsebembe gyűrve a levelet, s összehúzva a kabátom cipzárját, kiléptem a havas utcára. Az idő már sokkal szebb volt, mint tegnap. Még a Nap is elő-előbújt a felhők által képzett rejtekéből, és egyenesen rásütött a bejárat elé helyezett szőnyegre. Már meg sem lepődtem rajta, hogy ott találtam egy, a nevemmel ellátott borítékot, azon viszont sokkalta inkább, hogy ez kellett hozzá, hogy emlékeztessem magam, talán illő lett volna hagyni a szüleimnek egy cetlit a hűtőszekrényen.

   Gyorsan visszasettenkedtem a konyhába, ahol kihúzva a csap melletti szekrény legfelső fiókját, rögtön a kezeim közé kaparintottam egy citromsárga, ragacs nélküli postitet. Jellegzetes betűimmel leírtam nekik, hogy elmentem a boltba, ezt követően pedig kiszaladtam az utcára és felkapva a legújabb levelet, meg sem álltam a buszmegállóig.

  Kissé lihegve szedtem a levegőt, és magamban megesküdtem, hogy soha többé nem futok senki kedvéért sem. Fejemet hol jobbra, hol balra fordítva körbenéztem az utcán, de egyetlen árva lelket sem találtam, ami egyet jelentett azzal, hogy életemben először korábban keltem, mint mindenki más, arról már nem is beszélve, hogy szombat volt – köztudott tény ugyanis, hogy hétvégente nekem a nap tizenkettő előtt el sem kezdődött. Elővettem a zsebemből a mobiltelefonomat, amin megnéztem a pontos időt, majd elégedetten foglaltam helyet a buszmegálló padján. Kissé hideg volt, még úgy is, hogy egy harisnya és egy nadrág védte meg a bőröm a fából készült szerkezettel való közvetlen érintkezéstől, de a kellemetlenségeket félretéve, próbáltam a ma érkezett üzenetre koncentrálni. Amíg felbontottam a borítékot, egész végig abban reménykedtem, hogy lesz benne valami segítség a feladványhoz, ugyanis, ha minden rajtam múlott volna, akkor egész nap feleslegesen bóklásztam volna azon a szigeten.

Drága Rose,

Minél több ideje ismerlek, annál inkább megkedvellek, minden egyes apróságoddal együtt. Remélem, hogy sikerült megfejtened a találós kérdésemet, de, mivel ismerlek már annyira, hogy tudjam a makacsságod sokszor az utadban áll, jelen esetbe elvakít, és nem találod meg a fától az erdőt, úgy döntöttem rásegítek egy kicsit:

„Egy angyal vezet majd az úton, s ha jól figyelsz, meghallhatod segítőkész hangját. Ha megtalálod a siránkozó anyát, már egyenes út vezet a házban lakozó fiúhoz is.”

Egy ismeretlen idegen Xx

  Miután túltettem magam a kezdeti sértettségen - hiszen kerek perec hülyének nevezett -, még egyszer elolvastam mind a két feladványt. Egy angyal vezet majd az úton… A tisztáshoz érve meglátod a megoldást, de csak ha elég bátor vagy ahhoz, hogy belevesd magad a sötétségbe… Egyszer már voltam azon a szigeten, méghozzá egy tanulmányi kirándulás alkalmával, amikor a biológia tanárunkkal rendszereztük a legritkább növényeket és a legszebb virágokat az ott található rétek egyikén. Halványan rémlett, hogy Bons és én láttunk arrafelé egy szökőkutat, de csupán a távolban, hiszen nem szakadhattunk el a többiektől. Az angyalt ábrázoló szökőkút mögött egy kisebb erdő nőtte ki a magát az eltelt évek alatt. Talán célszerű lett volna ott elkezdeni.

   Körülbelül negyvenhat percig buszoztam, míg végre leszállhattam a behemót járműről, ami pöfögve robogott tovább, tovatűnve a kezdetleges tömegben. A kezeimet gyorsan zsebre dugtam, hiszen a csípős idő még szél nélkül is súrolta az elviselhetetlen határát. A nyakam köré tekert sálon szerencsére nem szökött át a hideg, ennek ellenére minden egyes levegővételnél beleremegtem a szervezetembe áramló fagyos levegőbe. A szemeim könnybe lábadtak, ahogy sétálni kezdtem, de ezzel mit sem törődve, töretlenül haladtam a célom felé.

  Már sem az ujjaimat, sem egyéb testrészeimet nem éreztem, mire megérkeztem a megfelelő rétre. A virágokat időközben felváltották a hópelyhek és a fák lombajit sem díszítették az akkor látott szépséges levelek; az összhatás mégis csodálatos volt.

  Lomha, átfagyott lépteimmel közelebb merészkedtem az angyalhoz, és belül abban reménykedtem, hogy kitalálom majd a megfejtést, ugyanis minden porcikám vágyakozott a beígért forró csokoládé után. Gyorsan előkerestem a zsebemben lapuló leveleket, és átfutva a megfelelő sorokat, gondolkozni kezdtem. Egy angyal vezet majd az úton, s ha jól figyelsz, meghallhatod segítőkész hangját. Behunytam a szemeimet és a természet rezdüléseire koncentráltam. Minden egyes susogást az emlékezetembe véstem, és minden egyes elfojtott zörej beleitta magát a pórusaimba, ezzel közelebb sodorva a megoldáshoz. Itt kellett lennie annak a segítőkész hangnak...

  Megsemmisültem zuhantam le földre, és a hátam neki döntöttem a hideg márványnak. A térdeimet magam alá húztam és rátámasztottam a könyököm, végül a tenyereimbe temettem az arcomat. Képtelen voltam felfogni, hogy feleslegesen buszoztam ki ide a semmi közepére, és a csalódottsággal együtt a harag is lángra kapott a szervezetemben. Már az sem érdekelt, hogy esetleg felfázhatom, legszívesebben felképeltem volna az Ismeretlen idegenemet, amiért ilyen kétértelmű zagyvaságokkal traktált. Jellemző. Egyszer tetszettem meg valakinek és az is csak játszadozni tudott ahelyett, hogy felvállalta volna az érzelmeit.

  Egy időre megfeledkeztem a körülöttem lévő világról, és szinte észre sem vettem, hogy szállingózni kezdett a hó. A hatalmas pelyhek teljesen ellepték a kabátomat és beleragadtak a hajamba, ezzel megnedvesítve a védtelen szálakat. A zsebemben rezegni kezdett a telefonom, és már épp felkészültem a legújabb fejmosásra, amit anyu adott volna nekem, amikor megütötte a fülemet egy tompa ricsaj. Elkerekedett szemekkel fordultam balra, az erdő irányába, ahonnan egy harag félreismerhetetlen csengése repült az irányomba. Azon nyomban talpra ugrottam, és lélegzetvisszafojtva bámultam a számomra láthatatlan templom irányába. Hiszen csakis egy templomból érkezhetett a zaj, más épületekre nemigen volt jellemző a harangszó.

   A telefon még mindig ott rezgett a tenyeremben, de mindez háttérbe szorult a bennem életre kelő boldogság mellett. Megfejtettem! Sikerült megfejtenem az első lépést, és a következőt is, hiszen a göcsörtös ágakat elnézve az lehetett a sötétség. A tisztáshoz érve meglátod a megoldást, de csak ha elég bátor vagy ahhoz, hogy belevesd magad a sötétségbe.

   Nem vagyok büszke arra, amit akkor tettem, és talán már a következő másodpercben meg is bántam, de akkor úgy éreztem helyesen cselekedtem; kinyomtam anyu hívását és a készüléket is örökre elhallgattatva kiszedtem belőle az akkumulátort.

  Ahogy elhallgatott a harang, úgy léptem át az egykor sötéten zöldellő lombokkal díszített fák határát. Magamban elszámoltam tízig, és amikor ez sem segített a hirtelen felszínre törő pánikomon, megismételtem mindezt, ezúttal harmincig. Egész idő alatt a hófedte talajt bámultam, hiszen nem akartam elesni egy bújócskát játszó fadarabban. Ahogy a talpam alatt ropogott a hó, úgy röppentek fel a még alvó varjak a levegőbe, egy valamivel csöndesebb ágat keresve maguknak, egy olyan helyen, ahol nem zavarta őket senki ember fia, főként nem egy zakkant lány, aki Indiana Jones-nak képzelte magát.

   Az utamba eső növények kérges felülete felsértette a tenyeremet, az egyik annyira belevágott a kezembe, hogy kiserkent belőle saját, tulajdon vérem, de már nem állt szándékomban visszafordulni – plusz elfelejtettem, merre volt a szökőkút, vagyis eltévedtem egy ijesztő erdő kellős közepén. Képzeletben vállon veregettem magam, kívül azonban szikla szilárd maradtam. Rendíthetetlen, mint akinek senki és semmi nem tudott volna ártani, pedig belül kezdtem szétesni. Egy pillanatra felnéztem az égre, valamiféle útmutatás reményében, és ügyetlen énem ezt a másodpercet választotta arra, hogy elessen egy kiálló gyökérben. A mellkasom kegyetlenül ütközött neki a jéggé fagyott hónak, ezzel minden levegőt kipréselve a tüdőmből. Az ajkaiból a felszínre szökött egy elhalt nyögés, míg a kezeimmel sután nyúltam a bokámhoz, melybe belenyilallt a fájdalom. Nem bicsaklott ki, a töréstől pedig olyan messze állt, mint én attól a bizonyos forró csokoládétól, de ez nem gátolta meg abban, hogy kellemetlen legyen megérinteni.

- Élvezed? – üvöltöttem, de ezzel csak annyit értem el, hogy újabb fekete madárraj röppent a levegőbe. A titokzatos srác semmi jelét sem adta, hogy a közelben lett volna, ami egyet jelentett azzal, hogy még messze voltam a céltól. Talán mérföldekre.

   Kelletlenül sétáltam tovább abba az irányba, ahonnan egy örökkévalóságnak hitt idővel ezelőtt megzendült a harang tompa hangja. Azonban még egy óra sem telhetett el az óta, hiszen akkor már újra megszólt volna.

  Alig hittem a szemeimnek – többször is megdörzsöltem őket, hiszen azt hittem csúnya tréfát űztek belőlem -, amikor megpillantottam egy hatalmas, ódon épület tornyát, ami egy hamis-arany kereszt díszelgett. Az utolsó métereket már rohanva tettem meg, fittyet hányva a szúró érzésre, mely befészkelte magát az izmaimba. Ha megtalálod a siránkozó anyát, már egyenes út vezet a házban lakozó fiúhoz is. A fiú a feladó volt, ezt már akkor tudtam, amikor a buszon ülve, elnyúlt testtel olvastam a levelet. Na de ki lehetett a siránkozó anya?

   Belefeszültek az izmaim abba, ahogy feltéptem a rég nem látogatott templom tömör fából készült ajtaját, és belül olyan látvány fogadott, amire soha életemben nem számítottam volna. Az oltárt megannyi színes gyertya díszítette, egy hatalmas szívet formálva, ezzel önkénytelenül is arra késztetve, hogy minden aggályom ellenére közelebb sétáljak a pódiumhoz. Egy csokor halvány rózsaszín rózsa és egy újabb levél volt a rögtönzött szimbólum közepén. Remegve nyúltam a borítékért, hogy aztán újabb olvasásba kezdhessek.

Drága Rose,

Közel a cél, ne add fel, már mindjárt itt vagy. Keresd meg a siránkozó anyát, ahonnan egyenes út vezet hozzám. Ugye nem fogsz visszafordulni?

Amúgy a rózsákat a városban vettem, remélem még nem hervadtak el. Amint megláttam őket, eszembe jutottál, hiszen a neved is rózsát jelent.

Várlak Virágszálam.

Egy ismeretlen idegen Xx

  Letettem a levelet, majd a kezembe fogtam a csokrot. Minden egyes szála gyönyörű volt, kecses és törékeny, ugyanakkor rendíthetetlen. A tövisek megvédték az illetéktelen kezektől, ami erőt adott nekem is, hiszen tulajdon vonásaimat fedeztem fel eme virágokban.

  A hasamban pillangók repdestek, ahogy rádöbbentem, mennyire közel voltam hozzá… mégis távolabb, mint szerettem volna. Tekintetem körbefuttattam a templom belterében valamiféle szobrot keresve, pont úgy, ahogy az az angyalnál is volt, de csalódottan vettem tudomásul, hogy semmi ilyesmi nem volt az épületben. Csupán képek, azok is leginkább Jézust ábrázolták. Mivel a bokám még mindig tiltakozott az álldogálás ellen, leültem a padsorok egyikre, méghozzá a legelső fából készült, egykoron párnával bélelt ülésre. A berendezés megreccsent, ahogy teljes testsúlyommal rágörnyedtem, és még egyszer heves tiltakozásba kezdett, amikor a fejemet a plafon felé emeltem. Hunyorítanom kellett, hogy tisztán kivehetővé váljon a homályba burkolózott freskó, ami az utolsó vacsorát ábrázolta. Annyira gyönyörű volt, hogy melegséggel töltötte el a szívem csupán az, hogy életemben először megcsodálhattam egy ehhez fogható alkotást. Ezt követően a rózsaablakokat vettem szemügyre, melyek színes mozaikokból készültek és szintén vallásos momentumokat tártak a hívők elé. Jézus születését, a csillagot, ami mutatta az utat a három királynak, azt, ahogy Jézus meggyógyított egy férfit, akit halálos járvány sújtott, és végül az útját egészen a Golgotáig. Eddig sosem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az ehhez hasonló pillanatoknak, viszont most, ahogy elnéztem a köré gyűlt emberek arcát… Volt ott egy nő, aki vászonzsebkendőt szorongatott a kezében és a könnyeit hullatta a mindössze harminchárom éves férfiért. Az anyja. A siránkozó anya!

  Kettesével szeltem át a galériához vezető lépcsőfokokat, és meg sem álltam addig, amíg egy szintbe nem kerültem a mintázott ablakkal. A Nap sugarai szivárványt képeztek a falakon, de kivételesen elsiklottam a látvány mellett és lábujjhegyre ágaskodva kinéztem a megfelelő ablakon. Először semmi rendkívülit sem láttam, de aztán valahol a távolban, a fák kellős közepén felfedeztem egy füstgomolyagot. Valaki befűtött egy házba és a kéményből felszálló parázs megváltoztatta a levegő színét. Gyorsan előhalásztam a zsebemből a leveleket, azok közül is a fényképet, és hol a kinti házat, hol a fotón találhatót bámultam. Határozottan hasonlítottak.  

  … már egyenes út vezet a házban lakozó fiúhoz is. A fiúhoz, akit egész nap kergettem. Hirtelen megszólalt a harang, ezzel jelezve, hogy újabb hatvan perc telt le a napból, ami egyet jelentett azzal, hogy egy teljes órája nem adtam életjelet magamról, vagyis a szüleim bizonyára életfogytig tartó szobafogságra fognak ítélni, de nem érdekelt. Úgy gondoltam, azzal majd a maga idejében fogok foglalkozni. Annyira nem lehet nehéz beadni nekik valami hülyeséget, mint például, hogy túl nagy volt a sor vagy, hogy az esti fagy miatt kimaradt pár járat, mert az utak túlságosan csúszóssá váltak.

   Az előbbinél valamivel óvatosabban sétáltam le a lépcsőkön, majd felkaptam az oltáron hagyott csokrot és ismételten belevetettem magam az erdőbe. Ahogy egymás után hagytam magam mögött a kérges óriásokat, úgy lett egyre kisebb a mögöttem lévő templom és úgy lett egyre kivehetőbb az erdő közepére épített házikó. Egy ház, amit mindenki elfelejtett egyetlen embert kivéve.

  Ahogy teljes egészében megpillantottam az ódon épületet, a csodálat helyét felváltotta a félelem. Az elkeseredettség, a keserűség és a rettegés megmagyarázhatatlan kavalkádja lett úrra a testem felett, és minden egyes porcikám tiltakozott a folytatás ellen. A lábaim megálljt parancsoltak, az eszem azt üvöltötte, hogy meneküljek, mégsem tettem meg. Túl sokat szenvedtem ezzel az egésszel, hogy itt dobjam be a törölközőt.  Egy nagy levegő után megigazítottam a kabátomat, végül elindultam a bejárat felé. Az ajtó nyikorogva tárult fel, és már attól féltem, hogy sikerült letörnöm, amikor megkönnyebbülten észrevettem, hogy a helyén maradt. A folyosó nyomasztóbb volt, mint azt kintről bárki is feltételezte volna, pedig nekem egyáltalán nem voltak túl magasak az elvárásaim – mindenhol pókhálók éktelenkedtek, mintha legalább ezer éve épültek volna a falak.

   Ösztönösen jobbra fordultam, arra, amerre a nappalit és a kandallót sejtettem, de amikor megtaláltam a keresett szobát a szívem kihagyott nem csak egy, de két feleslegesnek vélt ütemet is. Nem volt ott. Senki sem tartózkodott ebben a kicseszett házban, csak én és egy bögre, gőzölgő forró csoki. Dühösen vettem tudomásul, hogy átvertek, ennek ellenére elsétáltam a rozoga asztalkáig és a kezeim közé fogtam a porcelán poharat. Még mindig meleg volt, ami annyit jelentett, hogy az idegennek a közelben kellett lennie, viszont abban holt biztos voltam, hogy már elhagyta a házikót. Elhúzott szájjal nyúltam a kissé porlepte borítékért, majd bár kelletlenül, de beleolvastam a felsorolt kifogásaiba.

Drága Rose,

El sem tudod hinni mennyire sajnálom, de nem várhattam tovább, hiszen sürgős dolgom akadt, olyan, amire nem számítottam. Főként most nem – a húgom elesett hógolyózás közben és be kell mennem hozzá a kórházba. Állítólag nem súlyos, de anya szerint látni szeretne. Hisz tudod, milyenek a csöppségek. Mindenesetre a megígért italt az asztalon hagytam, remélem nem hűlt ki, mire odaértél.

Egy ismeretlen idegen Xx

  Még egy darabig némán bámultam a papírlapot, és közben észrevettem, hogy a szívemből távozott minden csepp keserűség és méreg. Nem tudtam haragudni rá, és valamiért elhittem neki, hogy tényleg sajnálta, amiért el kellett mennie a húgához. Ezzel pedig csak egy bökkenő volt: Danielnek nincs húga és soha nem is volt.