Tumblr Mouse Cursors

2014. április 22., kedd

8. fejezet: Szeretném megtudni

Drága Olvasók! :)
Nos, elérkezett végre több hét kihagyás után, hogy fejezettel szolgálok számotokra, nem csupán díjakkal, s különböző beszámolókkal. Bár meg kell, hogy mondjam, jelenleg kárpótollak benneteket, ugyanis kilenc, szám szerint 9 oldalnyi UCB-t olvashattok most.:) Mellesleg köszönjük nektek a támogatást, a sok kommentet, pipát és díjakat! Remélem ismét elnyeri majd tetszéseteket ez a rész is, és éppen olyan örömmel olvassátok majd, mint ahogy én írtam:)


 Szeretném megtudni
2013. december 29. (vasárnap)
Oké. Ha eddig úgy véltem, a szünetem ettől már nem lehet bénább és szerencsétlenebb, akkor hatalmasat tévedtem. A vasárnapom ugyanis többnyire kedvező könnyezéssel telt – amely természetesen csak azért következhetett be, mert a hideg téli szellő kellőképpen kifújta a szemem, semmiképpen sem a szomorúságtól – no meg persze azzal, hogy félóránként hallgathattam a szüleim kioktatását a felelőtlenségemről. De ne szaladjunk ennyire előre, máris elmesélem ezt a csodálatos napot, és remélem, elég időm jut rá, mielőtt a dal lejár a fülemben, ahogy azt is, hogy a szüleim nem jönnek rá, hogy kiszöktem. Igyekszem lényegre törően megfogalmazni mindazt, ami jelenleg bennem zajlik.
Nos, tulajdonképpen nem is tudom, hol kellett volna kezdenem. Talán ott, hogy miután fölébredtem, máris tudtam - sőt, éreztem -, hogy ez a nap merőben más lesz, mint az eddigi megszokott, nyugodt légkörű mindennapjaim közül bármelyik másik. Mintha nem lett volna elég a tegnapi, és az-az előtti itthoni veszekedés a sorozatos késéseim miatt, sikerült még mélyebbre süllyednem a szüleim szemében. Anyámnál leginkább az verte ki a biztosítékot, hogy miután kikapcsoltam a telefonomat, este nyolc órára érkeztem meg az otthonukba. Bár igyekeztem a lehető leghalkabban közlekedni, és a bejárati ajtót is hulla lassúsággal és csöndességgel kezelni, nem jártam sikerrel. Legnagyobb szerencsétlenségemre a szüleim mind a ketten a konyhában ültek. Felkapcsolt villany mellett támasztották az asztalt, ezzel a világosan a tudtomra adva: nem tudok elbújni előlük. Egy röpke másodpercre elgondolkoztam azon, hogy talán érdemes lett volna beszereznem egy létrát, és azon át közlekednem. De… nos, erről majd később. 
Az üdvözlést követően, mindössze annyival rendezett le drága édesanyám, hogy holnap, egészen pontosan ma, ne számítsak semmi jóra. Ó, igen! Szóval ők már rég kitalálták a büntetésemet, és ha jól következtettem, azért nem akarta tegnap este lerendezni velem ezt a játszmát, nehogy fölkeljenek a kicsik vagy – és persze ez a legfontosabb – túl hosszú sorokat szánt nekem, este pedig már nem volt nagy affinitása minderre. Szóval igen, volt okom arra, hogy még visszaaludjak - bár nem tettem -, vagy éppen arra, hogy remegve, akár egy hűvös kocsonya lépegessek le a lépcsőnkön. Igen, határozottan kijelenthetjük: elbénáztam... mindent.
Igazából nem volt túl sok tervem mára, pedig nagyon is megerőltettem a gondolataimat, miközben hanyatt feküdtem az ágyon. S amikor végre valahára beláttam: reménytelen volt az egész szituáció, inkább hagytam, had történjenek az események, aztán bárhogy is lesz, akkora büntetést úgysem kaphattam, ami miatt súlyos depresszióba estem volna, vagy komolyabb tetteken kezdtem volna forgatni az agyam. Tehát hagytam mindenféle szokásos reggeli elvégzendő teendőmet - gondoltam itt például a kedvező hűvös szélben való ablakban ülésre, és ugrottam egy kicsit, ezzel az öltözködést emeltem az első helyre. Miután kibújtam a világos színű pizsamámból, egy fekete fehérneműbe bújtattam testem bizonyos részeit, majd egy fekete színű, vastag cicanadrágban tüntettem el hosszú, fehér lábaimat, miközben igazán nagy fejtörést okozott a felsőm kiválasztása. Nem mintha a terveim között szerepelt volna elmenni valahová - bárhová -, csupán normálisan szerettem volna kinézni. Végül egy fehér alapon fekete, vékony csíkos, hosszú ujjú felsőt választottam, valamint a lábaimra húztam egy egyszínű sötét zoknit és már készen is voltam. Az utolsó pillanatban még átsétáltam a fürdőszobába, hogy megmoshassam az arcomat, majd feltehessek egy kis sminket, amely ezúttal mindössze szemhéjtusból és szempillaspirálból állt. Sosem vittem túlzásba az arcom kifestését, hiszen úgy véltem nekem egyszerűen nem volt rá szükségem. A lányok pedig amúgy sem ettől lettek gyönyörűek. A fogmosás sem maradhatott el, majd miután teljesen készen álltam - az idő még bőven délelőtt járhatott, de én már éreztem a lentről érkező finom illatok sokaságát -, úgy döntöttem, megkísérlem a lehetetlent.
Miközben halkan lesétáltam a sima felületű falépcsőn, elgondolkoztam, hogy vajon hogyan köszöntsem a szüleimet, vagy legalábbis édesanyámat, aki minden bizonnyal a konyhában tevékenykedhetett. Reménykedtem, hogy megfeledkezett a korábbi napok eseményeiről, de nem adtam ennek túl sok esélyt. Mindössze tizenegy óra volt, mégis megakadt a szemem a csöppségeken, viszont apámat nem véltem fölfedezni közöttük. Ó, igen, szóval már vártak! Pompás reggel, éljen, éljen, éljen!
- Jó reggelt! – sétáltam be a konyhába, és megpróbáltam magamra erőltetni egy boldog mosolyt. Tudtam, hogy a fekete leves még csak most következik.
- Neked is, kedves Rose – végül is érthető volt a haragja. Apura néztem, aki általában mindig kihúzott engem az ehhez hasonló kalamajkákból, de most az ő szája sem görbült bátorító mosolyra.
- Nem vártatok meg a reggelivel? – néztem körbe csalódottan, majd kiemeltem egy poharat a szekrényből, és egy kis forró, citromos teát öntöttem bele a kancsóból. Bár nem voltam túlzottan éhes, azért jól esett volna.
- Miért? Te sem értél tegnap haza vacsorára… - kavarta meg anyu a fazékban készülő ételt egy fakanál segítségével.
- Inkább ülj le, kérlek. Beszélgessünk – ajánlotta fel, mire kihúztam az egyik széket, és leültem rá. Pontosan a pult felé nézett. Kezemben a forró teával elmélkedtem, és néha kipillantottam az ablakon a szürke égboltra és a hatalmas pelyhekben eső hóra. Elég festői volt. Kár, hogy nem vagyok művész. Velem szemben apu állt a pultnak támaszkodva pulcsiban, anyu pedig egy fedőt tett az éppen készülő ételre, aminek gondolom még főnie kellett, ezért hagyta  ott olyan könnyen. Leült a velem szembeni székre, az asztalra tette a kezeit, én pedig a gőzölgő teába néztem. Kellemes érzést nyújtott, ahogy a forró pára keresztezte az arcomat.
- Tudod, én sosem hittem volna, hogy ilyen könnyen át tudod adni magadat valami rossznak. Mi nem erre neveltünk Rose – csóválta a fejét – és tudod, nekem nem is azzal van a bajom, hogy késel. Nem, ez még nem lenne olyan nagy gond. De, hogy hazudsz is! Borzasztóan nagyot csalódtunk benned Rose. Ezt nem tudom jobban kifejezni.
Na, jó. Én eddig nem tudtam semmiféle hazugságomról, ugyanis sosem voltam ilyen, és nem is értettem, hogy miért vádolt ilyesmivel. Égtem a kíváncsiságtól, jóllehet úgy gondoltam, hogy mindketten arra vártak, hogy reagáljak valamit. Nos, beadtam a derekam. A kis ördög nyert a bal vállamon.
- Öhm… Megkérdezhetem, hogy miért vádolsz, ráadásul alaptalanul, hazugsággal? – próbáltam visszafogott szavakba önteni a gondolataimat; sikertelenül.
- Hogy micsoda? És én még kezdtem megenyhülni! – Anyu a homlokát ráncolta, míg ezzel egy időben apu a magasba húzta az egyik szemöldökét. Nem értettem mit mondtam, amitől ennyire kiakadtak.
- Tudtommal nem hazudtam nektek – jelentettem ki komolyan. Azért mégiscsak rólam volt szó.
- Ó igazán? Akkor talán példát vehetnél a tesóidról! Pedig nem egy év van köztetek! Nyolc évesen sokkal kötelességtudóbbak, mint te, aki szinte már felnőtt nő! – állt fel dühösen a székről, majd karba tette a kezeit, és apu mellé sétált.
- Micsoda? Na, jó. Én nem értem. Kifejtenéd bővebben? – dőltem hátra, mert igazából kezdett érdekelni. Lehet, hogy mégiscsak történt valami, de még mindig nem vált világossá a számomra, hogy miért gyanúsítottak. Oké, késtem, többször is, de azt még mindig nem tudtam, hogy miért kellett volna példát vennem a kisebbekről.
- Akkor bevezetném a kis történetet – sóhajtott. S tulajdonképpen rá sem ismertem a szüleimre. Egyik veszekedésünk alkalmával sem váltottak át ilyen stílusra, ennyire lekezelő és haragos hangulatra. Tényleg elég komoly dologról lehetett szó. Hát halljuk! – Egy hűvös, téli este… Rose drága, mint azt mostanában megszokhattuk, ismét elkésett itthonról. Mi pedig egyszer szerettünk volna kettesben tölteni egy estét, csupán egy kis időt. De nem! Ez úgy tűnt, nem tud létrejönni… Rémlik már valami? – kérdezett rá, mire egy apró grimaszt vágtam, ugyanis kezdett leesni. Nem, tulajdonképpen teljesen rájöttem. Arról az estéről volt szó, amikor a szüleim úgy emlékszem, éppen étterembe kívántak menni, és nekem kellett volna vigyáznom a gyerekekre. Jól rémlik, ez az-az este, mikor Aaron is itt volt, és együtt vigyáztunk a kicsikre. Mikor beszélgettünk, és elvoltunk. Sőt, még Allisonéknak is bejött a srác. Csak azt nem értettem, hogy anyuék honnan tudták meg, hogy ő itt járt… Hát persze! Honnan máshonnan? A kicsik beárultak, és ezért fényezte anyu őket annyira. Szóval ezért kellett volna példát vennem róluk. Kitűnő… Összeszorítottam a szemeimet és a hajamba túrtam, amelyet egyszer már átfésültem odafent, és le is tudtam ennyivel az egész beállítását.
- Rémlik… De ez nem hazugság, hiszen nem is említettem, hogy ide fog jönni valaki! Sőt, igazából én sem tudtam róla!
- Igen, persze – bólogatott hevesen – csak úgy estére, spontán meglátogat a barátod! Látod, még csak ezt sem mondtad el, legalább nekem, hogy van valakid!
- Hé! – szólalt meg apu. – Nekem is éppen annyi jogom van, hogy tudjam, a lányom kivel kavar, mint neked! – tette csípőre a kezét.
- Ez most mellékes – legyintett anyu, és ők ketten úgy elbeszélgettek az én nem létező szerelmi életemről, mintha ott sem lettem volna.
- Az igazság az, hogy nem a barátom. És még csak nem is a haverom! – vágtam értetlen fejet, mire elkerekedett szemekkel néztek le rám.
- Ó, igazad van! Ez így tényleg jobb. Akkor most már a kulcsot is el kell tőled vennem, ugyanis idegen fiúkat engedsz be a lakásba. Ki tudja, akár el is vihetett volna valamit! Sőt, még rosszabb, meg is ölhetett volna benneteket! – kezdte sorolni anyu a végleteket, és persze ő azonnal a legrosszabbakat feltételezte. Az igazság az, hogy ebből már semmiképp sem jöhettem ki jól. Idegesített, hogy nem hallgattak meg, mert egyáltalán nem így történtek a dolgok. Az meg, hogy Aaron és én? Pff, ugyan már.
- Te jó ég! Anyu! Állj le, ez nem igaz! Egyáltalán nem t… Annyi történt, hogy mikor beszéltünk, még a kávézóban tartózkodtam és a szakadó esőben nem tudtam volna hazaérni időben. Ezért Aaron felajánlotta, hogy hazahoz – közöltem velük az eredeti sztorit.
- Tegyük fel, hogy így történt. De akkor még mi is itthon voltunk! Miért jött vissza? – kérdezte szemrehányóan, és úgy véltem, a szüleim túlságosan komolyan vették ezt a fiúkérdést. Főleg, hogy nem is volt senkim; Davis pedig főleg nem.
- A kocsijában hagytam a kávémat, ezért visszahozta nekem. Aztán meg itt maradt. Beszélgettünk, és ennyi. Talán tíz percet tartózkodott a lakásban, anyu – bólintottam, mire örömmel konstatáltam, hogy elhitték a szavaimat. Talán. Ami jelen esetben mondjuk tényleg hazugság volt. Legalábbis a tíz perc része, hiszen a szüleim érkezése előtt egy fél órával még a nappaliban található kanapén vihorásztunk.
- Jó. Igazából mindegy is, felesleges ezen vitázni. Mi már amúgy is döntöttünk, és a véleményed nem fog túl sokat változtatni a dolgokon. Tudod, vannak ezek a levelek… - na, igen. Teljesen megfeledkeztem róluk. Ha anyu elolvasta őket, akkor mindennek vége. Életem végéig büntetésben leszek. Ha megtudja, hogy egy idegen irányította a napjaimat… hűha.
- Szóval mióta ezeket kapod, azóta kissé máshogy viselkedsz. Kezdesz zülleni, Rose. És persze, én megértem, hogy most van itt az ideje, hogy élj, meg miegymás. Na, de nem ész nélkül! Nem nagyon szeretném taglalni, és egy szó, mint száz: nincsenek többé levelek! Mától ezek hozzám kerülnek, és egyenesen repülnek a kukába. Nem szeretném megtudni, hogy titokban kiszedegeted a szemetesből. De, hogy ez még véletlenül se fordulhasson elő, kitaláltunk még valamit – hát lehetett volna még ettől is jobb?
- Szobafogság – mondta ki apu, de csupán csak azért ő, hogy ne minden kínt anyunak kelljen felsorolnia. És mondhatni teljesen kiakadtam. Szobafogság? Te jó ég, azért már nem az óvodában voltunk! Nekem szükségem volt arra - emellett az unalmas hétköznapjaim mellett -, hogy legalább az utcánkban eljárhassak sétálni! Vagy a törzshelyre! Mi lesz, ha nem jöhetek ki a házból? Te jó ég, ez övön aluli volt tőlük. Ilyen nem is létezik. Olyan jellemző, hogy ez is csak velem történhet meg… nem is állt szándékomban újból belemenni egy vitába, legszívesebben fölrohantam volna a szobámba és magamra csaptam volna az ajtót, hogy bedőlhessek az ágyamba, és szomorú zenéket hallgatva álomba sírhassam magamat. Akárcsak a filmekben. De nem, én hülye, inkább rákérdeztem:
- Meddig? – unott fejjel meredtem rájuk, mintha ez javíthatott volna a helyzeten.
- Nincs különösebb kikötés. Addig, amíg nem szólunk, hogy vége van – és ez a mondat volt a legfájóbb. Persze, gondoltam, ha rajtuk múlott volna, egész életemben egy szobában tartottak volna bezárva, hogy senkivel és semmivel ne érintkezhessek. Pedig ők nem voltak, és én sem voltam ilyen.
- Gondolom magadtól is tudod, hogy ez azt jelenti, hogy a kávézóba sem buszozhatsz be…
- Persze – bólintottam dühösen, majd távozni készültem. Vagyis majdnem.
- És még valami! Kérem a kulcsot – nyújtotta felém a kezét.
- Milyen kulcsot? – toltam be a székemet.
- A lakásét – mutatott az ajtóra.
- Nem bíztok bennem? – meredtem csalódottan rájuk, majd a táskámhoz indultam, és kivettem belőle az említett tárgyat.
- Csak a biztonság kedvéért – mosolyodott el, mikor a kezébe nyomtam a kis tárgyat, majd a lépcső felé indultam. Láttam, ahogy a kicsik engem figyeltek a nappaliból, mire mutattam az ujjammal, egy afféle nyakam előtt elhúzom az ujjam mozdulatot, jelezvén nekik: még biztosan számolni fogunk. Nos, igen, testvéri szeretet. 
Miközben felértem a szobámba, elgondolkoztam azon, hogy mennyi értelme lett volna lázadó tinédzser lánnyá változni, aki szomorú dalokat hallgatva, az ajtaját csapkodva sír, miközben képtelen beletörődni a sorsába. Tulajdonképpen, amit én tettem nem különbözött sokban ettől a gondolatmenettől. Csupán csak annyiban, hogy az ajtómat halkan csuktam be és természetesen kulcsra zártam. Eldöntöttem, hogy ma nem fogok ebédelni. Igaz, hogy a gyomromban mindössze egy kevés forró tea emésztődött, de már kezdett kialakulni egy terv a fejemben, melyet mindenképp szerettem volna megvalósítani. Lehet, hogy most jött el az ideje, hogy az átlagos Rosienak vége legyen, és a helyébe egy felelőtlen, vadóc lány lépjen? Nem, ezt én sem hittem el. Mindössze szerettem volna egy kis hangzavart. Tehát megnyitottam a telefonomban a zenelejátszót, és az őrült zenék mappájában kezdtem keresgélni. Nem volt kedvem semmiféle alternatív pophoz, jóval inkább hallgattam volna pár Paramore, Lady Gaga és Avicii számot. Csatlakoztattam a mobilomat a kis hangfalaimhoz, és ahogy meghallottam az első basszusokat és mélyeket, úgy adagoltam a hangerőt. Persze azért arra is figyeltem, hogy ne zavarjam a lentiek életét, de úgy csináltam, hogy azért idefent kellőképpen hangzavart állítsak elő. 
Már dél volt. Igazából nem csináltam túl sok mindent, csupán a hátamon feküdtem az ágyban, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki kopogott az ajtómon. Nem volt túl sok életerőm felállni, de muszáj volt, mert még a végén azt feltételezték volna rólam a szüleim, hogy valami olyat műveltem magammal, ami mostanában a fiatalok körében eléggé elterjedt tevékenységgé vált. Direkt nem neveztem nevén.
- Rose, kinyitnád, kérlek? – bár nem teljesen, azért az átszűrődő hangokból kiderítettem, hogy apu szeretett volna bejutást nyerni. Kelletlenül csoszogtam az ajtómhoz, és fordítottam el benne a kulcsot. Résnyire kinyitottam azt, majd kidugtam a fejem.
- Ó! – hőkölt hátra. Bizonyára a kócos hajam okozta ezt a reakciót. – Anyád üzeni, hogy gyere ebédelni – ajándékozott meg egy apró, féloldalas mosollyal.
- Nem vagyok éhes – ráztam a fejem.
- De nem is ettél ma még semmit! Esetleg ne hozzak egy… - kezdte.
- Nem – zártam be az ajtót. Lehet, hogy igazságtalanul viselkedtem, és kissé nehezen lehetett velem bírni, de hé! Mintha nem lett volna igazam! Egyébként meg úgyis tudtam, hogy ez lesz a vége. Annyira jellemző volt rám ez az egész. Sosem sajnáltattam magam, de most mégis ezt tettem. Mondjuk szerintem érhető volt, hogy nem rohangáltam fel- s alá a házban, mint valami őrült, vagy bolond pusztán azért, mert szobafogságra ítéltek. Persze, hogy nem voltam boldog. Úgy véltem senki sem cselekedett volna másképp. Az pedig csupán hab a tortán, hogy a reggeli levelemet sem olvashattam el, sőt, lehet, hogy abban is el kellett volna mennem valahova. Lehet, hogy mostanra már ismerném az ismeretlen idegenemet. Mekkora pancser vagyok!
Úgy jó pár óra elteltével kezdtem megunni azt, hogy egy helyben ültem a szobámban, akárcsak egy remete, és semmit nem tehettem - továbbra is dühös és zaklatott voltam. Izgalmat akartam, és úgy voltam vele, hogy ettől rosszabb már úgysem történhetett velem. Viszont hatalmas pozitívum, hogy egy kész tervel álltam elő a délutánra. Legalábbis a kora esti időszakra. Biztos voltam benne, hogy nem maradok itt. Az ajtóm úgy is zárva volt, majd azt mondom, hogy elmentem aludni. A kijutással pedig nem lesz nagy gondom, többnyire. Tehát így szólna az a csodás ötlet, melyet papírra is vetettem:

Szökési Kísérlet
×     Leosonni az előszobába, hiszen a táskám lent van, és benne vannak a fontos kellékeim. Majd azzal együtt visszaosonni a szobámba észrevétlenül.
×       Kiírni egy papírra, hogy „Alszom, ne zavarj” majd kirakni az ajtóm elé.
×       Melegen felöltözve, az ablakon keresztül kiszökni.
×       Nem összetörni magamat.
×       Túlélni a hatalmas zuhanást.
×       Rohanni a kávézóba.
×      Utolsó: Visszaérni, és kimagyarázni, hogyan kerültem a kertbe úgy, hogy állítólag aludtam, és nem mellesleg elég későre jár.

Hogy őszinte legyek magam sem tudtam, hogy miért és minek mentem a belvárosi törzshelyünkre, de szükségem volt egy kávéra, no meg persze egy kis beszélgetése. Titkon pedig abban reménykedtem, hogy találkozok a két sráccal - vagy legalább az egyikőjükkel -, valamint, hogy kapok egy levelet az idegenemtől. És ez volt az, ami motivált. A hibám az, hogy túlságosan érdekelni kezdett minden, ami kapcsolatban állt az ismeretlen emberkémmel. Egyébként ez annyira szomorú. Jellemző, hogy végre találok egy fiút, aki kedves, legalábbis így, a leveleken keresztül, és ráadásként még tetszem is neki, erre rájövök, hogy konkrétan azt sem tudom ki ez és mit akar valójában. Mielőtt ismételten túlreagáltam volna a dolgokat, kinyitottam a zárat, és kiosontam a folyosóra. 
Ahogy hallottam, elég nagy csendesség volt odalent, ezért kissé biztosabban helyeztem le a lépcsőfokokra a lábaimat. Mikor leértem, szerencsémre mindannyian a nappaliban voltak, és a tévét kémlelték. Valami karácsonyi műsort adhattak éppen. Rettenetesen izgultam, mert egyetlen apró hang elég lehetett volna ahhoz, hogy lebukjam. Fekete táskámat, és színben hasonló csizmámat a kezeim közé fogtam, és ugyan olyan hangerővel, ahogy jöttem, úgy távoztam. Ahogy felértem, a lábaimra húztam a cipőket, és folytattam az utasítások végrehajtását. Elővettem egy fehér lapot, valamint egy piros, vastag hegyű filctollat, és gyorsan ráfirkantottam a két szót, majd az ajtó alatt kicsúsztattam azt. Ezek után pedig jöhetett a neheze. Mert bár az én szobám éppen az utca felé nézett, a többiek pedig a nappaliban voltak, annak ablakai pedig a belső kert felé irányulnak, a lebukás még így is mosolyogva fenyegetett. És akkor említettem egy létrát, miszerint be kellett volna szereznem egyet. Nos, valójában nem folyamodtam volna én sem ilyen tettekhez, de hát, ha harc, hát legyen harc. Nevetséges. Gondoltam egy olyan technikát fogok alkalmazni, mely minden filmben bevált eddig - mindössze arról feledkeztem meg, hogy a valóság sokkal kiszámíthatatlanabb. Lepedők segítségével szerettem volna lejutni. Próba szerencse. Az ágyamhoz siettem, és lehúztam a huzatot a takarómról. Megcsavartam azt, majd a huzathoz hozzá kötöttem a fehér lepedőmet. Körülbelül négyméternyi hosszúság állt így a rendelkezésemre. Még kellett volna ugyanennyi. 
A szobámból halkan kiosontam, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Ott a szekrényből kihúztam még három lepedőt, majd ahogy visszaértem, azonnal egymáshoz kötöttem a meglévő anyagokat. A vér villám gyorsan csörgedezett az ereimben, és a kezem folyamatosan remegett. Rettenetesen féltem, hogy mi lesz, hogyha valami bajom esik, netán a szüleim éppen akkor törnének be az ajtómon. Az már kevésbé érdekelt, hogy az esetleges járókelők mit is gondolnak majd rólam. Az egyik végét a kötelemnek egy, az ablakból kiálló kis tárgyhoz kötöttem jó szorosan, és többször is megrántottam, hogy biztos legyek benne: elbír majd. A másik végét kidobtam az ablakon, és ahogy kinéztem, örömmel vettem tudomásul, hogy tökéletes hosszúságú. Már csak le kellett volna valahogyan másznom rajta. A táskámat átraktam a vállamon, majd az asztalomra felmászva, s azon keresztül erősen kapaszkodva, kimerészkedtem. Itt igazán jól jött, hogy kötélmászásból mindig is jeleskedtem testnevelésórán - itt mellesleg be is zárult azon elemek listája, amit be tudtam mutatni. 
Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtem, úgy rakosgattam a kezeimet – lábaimat -, végül már csak arra figyeltem fel, hogy a talpam leért a talajra, és épségben földet értem. Ugyan megfeledkeztem arról, hogy mit is kezdek a ház oldalán himbálódzó ruhával, de ez számított a legkevésbé. Innentől már csak az volt a feladatom, hogy fussak, és meg se álljak a belvárosig. Miután sikeresen kijutottam a házunk területéről, kissé nyugodtabban kezdtem venni a levegőt, és nem hagytam, hogy a lelkiismeret-furdalásom gyötörni kezdjen. Megpróbáltam legyőzni mindezt. És bár kimondhatatlanul féltem, hogy lebukok, és tulajdonképpen magam sem hittem el, hogy az előző pár percben mit tettem, azért jól esett kicsit kivonni magamat a szabályok alól. Szerencsémre még a buszt is elértem, még bőven világos is volt – már amennyire egy téli, szomorkás délutános lehetett – ráadásul a város felé tartottam. Egész kedvezőek voltak a körülmények. 
A rövidke utazás alatt a gondolataim össze-visszacikáztak, egy percre sem hagytak nyugodni. Elgondolkoztam, hogy ha az a hülye levél nem lett volna, akkor most ez az egész nem történt volna meg. Nem vesztem volna össze reggel a szüleimmel, nem kaptam volna szobafogságot, és még mindig meglenne kulcsom a lakáshoz. Mellesleg bármikor, bárkivel, bárhová elmehetnék, de így, hogy még a szüleim által ismeretlennek vélt srácot, Aaront is beengedtem a házba... így csak még egy szöget vertem abba a falba, ahová anyu a rovátkákat húzta, hogy mégis hány lövésem maradt hátra. Úgy véltem, ha ez kiderül, ez lesz az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. De azt sem értem egyébként, hogy jelenleg miért is loholtam keresztül a városon. Hiszen… hiszen kihez jöttem? Álljunk meg! Mélyen belegondolva minden Bons és Aaron hibája volt. Ebony-é azért, mert hallgattam rá, s megfogadtam a tanácsát, miszerint menjek bele a játékba, és keverjem össze a dolgokat még jobban, hogy legyen egy tökéletes és izgalmas szünetem. Aaroné pedig azért, mert… mert egyáltalán engedtem neki, hogy azon a viharos napon a műszakja véget értével beültessen a kocsijába, és hazáig fuvarozzon. 
Lehet, hogy most meghazudtoltam a pár órával ezelőtti énem gondolatait, de valamiért szükségem volt arra, hogy láthassam ezt a két srácot. Nem tudom, valamiért kezdett nagyon szimpatikussá válni ez a Davis is, pedig épp ő az, akiről egy percre sem gondoltam volna, hogy valaha – megkockáztatom – beszélő viszonyban lehetünk. Valamint itt volt Daniel is, aki szintén összezavart. Pár napja még majdnem megcsókolt a kapunkban, mostanában pedig alig beszéltünk. 
Időközben megérkeztem a kávézó utcájába, ahol a sétáló embereket figyelgettem. Voltak ott idősek, fiatalok, családok, éppen szórakozni induló tinédzserek. A hóesés már elállt, ezért egész szép idő lett így estére, jóllehet még egészen világos volt.
Ahogy beléptem a törzshelyünké vált helyre, éreztem a melegséget, és azonnal megütött a jó hangulat illata. A kis csengő jelezte is, hogy új vendégként érkeztem, majd miután bezártam a kis ajtót, körülnéztem. Nem igazán láttam a pultban ismerős arcokat, mindössze egy lány szorgoskodott valamivel. Messziről úgy láttam írt, semmi egyebet. Körülnéztem, és mint általában, most sem volt túlontúl tele az épület. Voltak, de nem sokan. Éppen annyian, hogy legyen bevétele a helynek. Az emberek ugyanis szerettek ide járni. A lány felé sétáltam, úgy döntöttem nem ülök le egymagam egy külön asztalhoz. Amúgy is a pult előtt elhelyezett szék igencsak hívogatónak bizonyult.
- Szia! Adhatok valamit? – nézett fel rám a barna hajú lány, aki fekete színű pulcsit viselt, rajta a hely logójával.
- Hello, ömm, még nem tudom mit szeretnék – feleltem, és észrevettem, hogy rászoktam a beszédemben a túlzott hümmögésre. A lány csak bólintott, majd tovább folytatta a munkáját. Felkönyököltem a pultra, s közben elővettem a telefonomat, és az alkalmazások között kutattam, de persze ez csupán a látszat volt, ugyanis félszemmel mindig a teret kémleltem. Észrevettem, hogy az idő igencsak eltelt, Davis és Daniel pedig sehol sem volt.
- Meg tudnád mondani, hogy… - kezdtem, mire ismét rám nézett, és közben a tálcájára pakolta a kért italokat, melyeket gondolom a vendégek rendeltek. Azon járt az eszem, hogy mégis melyik fiú nevét kellett volna megemlítenem. – Merre van Daniel?
- Persze, nemrég ment el a többiekkel – közölte, majd mikor végzett, kijött, én pedig a szemeimmel követtem lépteit. Folytonos mosolygással lerakta az emberek elé kívánságaikat, majd mikor visszatért, tovább faggattam.
- Ó, és hová mentek? – forgattam kezeim közt a mobilomat.
- Azt nem tudom. Miért érdekel? – pakolászott tovább, és kissé dühösnek tűnt. Biztos csak azért, mert a fiúk kedvesen leléphettek, ő pedig egyedül vitte az üzletet.
- Csak kérdeztem, elvileg hozzá jöttem – vontam meg a vállamat, majd elraktam a kis készüléket a zsebembe. – Esetleg segítsek valamiben?
Láttam, hogy nehezen boldogult.
- Nem, nem kell, megy így is, de köszönöm – beszélt gyorsan. Hát jó.
- Rendben akkor, szerintem megyek is… - közöltem csalódottan. Tehát semmit sem ért a szökésem. - Esetleg nem tudod, hogy visszajönnek-e még? – tettem fel egy utolsó kérdést. A szemeimben a remény utolsó szikrái csillogtak, jóllehet az arcát mustrálva úgy tűnt, a jelenlétem őszintén dühítette a pincérlányt
- De, épp most! – nézett fel, és én értetlenül meredtem rá. Az ajtóra néztem, ahol megjelent a két srác, mögöttük még pár fiúval, akiket nem ismertem, és jelenleg nem is szerettem volna megismerni.
- Kedves Davis Úr! – tört ki a lány. – És persze Ti is! – mutogatott sorban. – Már épp ideje volt! Mindössze húsz percről volt szó! Van fogalmatok róla, hogy akár le is bukhattatok volna? Tessék, most már Ti jöttök! – Az egyik srác kezébe dobott egy nedves rongyot, aki azonnal tovább adta azt egy munkatársának. Daniel értetlenül meredt rám, mire én csak elmosolyodtam és megrántottam a vállamat.
- Szóval ma mindenki ilyen lebukós hangulatban van – nevettem halkan, mikor Dan közelebb lépett hozzám, és elszállingóztam mellőlünk az emberek.
- Miért? – mosolygott, majd egyre inkább felém közeledett, és mivel rájöttem mit szeretne, karjaimat a nyaka köré fűztem, míg ő az oldalamhoz simította őket, és megjutalmaztuk egymást egy baráti öleléssel. Mindössze pár röpke pillanatig tartott, de úgy éreztem nem kellett volna ennyire feltűnősködnünk, tehát elengedtem.
- Szóval? Mit keresel itt egyedül? És te miért buktál le?
- Deffo! Munkára haver! – zavarta meg a beszélgetésünket röhögve egy srác, aki egy fekete, logós köpenyt dobott át köztünk. Partnerem csak a hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy máris.
- Mindjárt jövök, csak átöltözöm – mosolygott, és mikor ő épp elment, a helyét felváltotta Davis.
- Szia, Rose – üdvözölt. – Kérsz valamit? – támaszkodott a pultra, mire én is hasonlóképp tettem, és megráztam a fejemet. Épp időben tért vissza hozzánk Daniel.
- Most már hallgatom – röhögött, és mialatt ő a pultban tevékenykedett, én elkezdtem mesélni neki, hogy mi történt ma, és, hogy miért is voltam itt tulajdonképpen. Természetesen a levelekről nem tettem említést. Még csak az kellett volna! Nem is vettem észre, hogy mennyire gyorsan beszéltem, vagy hogy folyamatosan hadartam, csupán akkor, mikor befejeztem, és körbe néztem. Aaron egy kólával, a szájában a szívószállal, kikerekedett szemekkel figyelt, Daniel pedig hátradőlve a falnak, karba tett kézzel kémlelt engem.
- Vélemény? – villantottam meg a mosolyom, miközben elfogadtam, hogy magukban idiótának tituláltak.
- Nem semmi kis csaj vagy te, Rose – vágott Davis egy afféle „nem rossz” fejet, majd elrakta az italát, és elkezdte elkészíteni a rendeléseket, melyek időközben eléggé felgyülemlettek.
- És mégis mikorra kell hazaérned? Csak mert elég nyugodtan elüldögélsz itt… - tette fel a legértelmesebb kérdést Dan, mire eltűnt a fejemről a mosoly.
- Ami persze nem baj, mert szívesen nézünk egy ilyen tomboló Szépséget – röhögött Aaron, mire egy poénos grimaszt vágtam, és valóban ideje lett volna elindulnom.
- Egyébként kaptál újabb leveleket? – kérdezte mellém lépve, halkan. Kis időre lesokkolódtam, ugyanis nem esett le, hogy ő honnan is tudott a levelekről.
- Várj csak! – fordultam felé hirtelen, és én észre sem vettem, hogy ő egész idő alatt ennyire közel volt hozzám, ezért a fejünk koppant is egy kicsit. Felszisszentem, mire a két srác elröhögte magát. Túl kedvesek.
- Te honnan tudsz róluk? – ráztam a fejem értetlenül.
- Mikor nálatok voltam, akkor megmutattad őket és meséltél is róluk – vonta meg a vállát, és ekkorra már nekem is eszembe jutottak a történtek. A homlokomra csaptam, lazán, jelezve, hogy leesett a tantusz, és talán tényleg itt volt az ideje, hogy elmondjam: a szüleim a levelektől is eltiltottak.
- Ó, értem. Amúgy szép a nyakláncod – dicsérte meg a nyakamban lógó csodát.
- Köszönöm. Lassan viszont indulnom kellene – húztam el a számat, hiszen odakint kezdett sötétedni, én pedig még világosban szerettem volna feljutni a szobámba.
- Rendben. Elvigyelek esetleg? – ajánlotta fel Davis.
- Nem, nem, nem szükséges. Éppen elég galibát okoztál az utóbbi alkalommal – halkan nevettem, de titokban azért jól esett volna, ha még győzködött volna egy kicsit.
- Felejtsd is el, munka van – szólt közbe Daniel a pultot kopogtatva, majd elém tett egy barna papírzacskót, ami látszólag elbújtatott valamit.
- Ez mi? – mosolyogtam rá mialatt a kezembe vettem. Nem bontottam ki.
- Csak egy kis ajándék, ha a kertben kellene töltened az éjszakát – kacsintott, majd gondolkodtam, hogy fizessek-e érte, ezért…
- Hagyd csak… - legyintett, mire bólintottam, és elpakoltam a tasakot a táskámba. Ahhoz képest, hogy konkrétan elszöktem otthonról, elég nyugodtan üldögéltem itt. Ha nem szerettem volna - már pedig nem szerettem volna -, hogy a rendőrség is elkezdjen keresni, lehet, hogy már úton kellett volna lennem.
- Akkor majd találkozunk. Ezt pedig köszönöm - mosolyogtam rájuk, majd intettem nekik. S mikor már a kávézó ajtajában voltam, még egyszer visszanéztem távozás előtt. Még egyszer, utoljára beszippantottam a hely melegségét, és ránéztem a srácokra, végül kiléptem az üzletből és onnantól kezdve loholva tettem meg minden lépést a buszmegállóig.
A buszon ülve legalább lesz időm elgondolkozni azon, hogy milyen hazugsággal fogok a szüleim elé állni. Képtelenség, hogy bevették azt, hogy alszom. Arról nem is beszélve, hogy bele fogok őrülni, ha a további napjaimat - amely még a szünetből maradt - levelek és barátok nélkül kell eltöltenem. Hiszen Danielt és Aaront is megkedveltem.
Mikor már csak pár percnyire voltam attól, hogy hazaérjek - mellesleg, már égtek az utcai lámpák, mégsem volt teljesen sötét - még Daniel felhívott, hogy megkérdezze, minden rendben volt-e, valamint, hogy elmondja, reméli, a szilveszteri bulin azért ott leszek, hiszen vétek lenne kihagynom Ottawa legnagyobb év végi buliját. Nos, igen. Én is reméltem, hogy a szüleim megenyhülnek addigra.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Már nagyon vártam hogy legyen új rész és megérte várni mert nagyon jó lett. Rémélem a következő rész hamar felkerül. :)
    Virág♥

    VálaszTörlés
  2. Drága Cher!

    Egyetértek az előttem szólóval, már iszonyúan vártam az új részt, de tökéletesen megérte várni, mert ez valami hihetetlen szinten jó lett! Annyira szeretem azt az egész hangulatot, amit megteremt, a szülőket, magát Roset, a két fiút, azt, hogy fogalmam sincs mi lesz... Egyszerűen a történet teljesen belopta magát a szívembe, csak úgy falom a sorokat, mert elképesztő jó! Ráadásul mindkettőtök írásstílusa valami fantasztikus! Nagyon-nagyon várom a következő részt, mert imádom ezt az egészet! <33333

    Millió puszi, Azy

    VálaszTörlés