10. fejezet: Az utolsó üzenet

Sziasztok! :)

Hű, milyen régen volt már bejegyzés. Örömmel jelenthetem be, hogy ezúttal igyekszem/igyekszünk idejében hozni a részeket, s remélhetőleg az iskola kezdete sem fog belerondítani majd ebbe. Mint láthatjátok új fejléccel büszkélkedhet az oldal, amely reméljük nektek is elnyeri majd a tetszéseteket! Szeretném, úgy vélem mindkettőnk nevében megköszönni a hatalmas türelmeteket! Kárpótlásul egy hosszú és sokatmondó fejezettel érkeztem hozzátok, melyben végre kiderül, hogy ki is az a titokzatos feladó! :) 

Jó olvasást kívánok! <33

Cher Brooks

Az utolsó üzenet

2013. december 31. (kedd)

A mai napom, ha úgy nézzük, egy hatalmas kavarodás volt, és bár a reggelem nem indult túl jól, az estém garantáltan életem legjobbjai közé sorolható. Ha Bons megtudja majd, hogy mi is történt… Még én is alig hiszem el.

Kellemes álmom volt, amelyből hangos zörejek sokasága ébresztett fel. Elégedetlenségemet egy kelletlen és halk, elnyújtott nyögéssel fejeztem ki, és ezalatt megpróbáltam a párnámat a lehető legerősebben a fülemhez szorítani, hogy ezáltal egy kicsit tompítsam a hangokat. Eljárásom sikertelenül végződött, így talán csak még hangosabbnak tűnt a zaj. Pár pillanattal később meghallottam egy repülő motorjának őrjítő morajlását, melynek zúgása óráknak tűnt, és én úgy hittem, sosem akar távozni felőlünk. Pedig már régen odébb járt, bizonyára csak a hangja késett oly sokat. Legalábbis ezt hittem. Mikor végre minden őrület elhallgatott, ellazítottam a végtagjaimat, és lecsuktam pilláimat. Ekkor viszont – mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna a sátán – meghallottam Clara fülsüketítő kiáltozását, mely olyan volt, mintha csak itt állt volna mellettem. Úgy tűnt, ma semmi és senki nem szerette volna, hogy kipihenjem magam. Végül dühösen és fáradtan lerúgtam magamról a takarómat, majd a falamra felszerelt órára pillantottam, melynek mutatói éppen csak súrolták a kilencest. Tehát ilyen volt egy átlagos reggel a Blackwell családnál, ahol három őrült kisgyerek és néha egy kissé szeleburdi szülők tevékenykedtek – főleg ilyenkor – Szilveszter napján.

A szüleim jól tudták, hogy majdnem mindig ilyenkor szoktam felébredni, így nem igazán értettem, hogy miért nem hoztak fel nekem valamiféle reggelit. Mert az igazság az, hogy nagyon is megkívántam egy kis müzlit tejjel. Vagy bármit, amit ételnek lehetett nevezni. Hogy őszinte legyek, jó ideje nem is láttam már őket. Biztosan nehezteltek még rám, de azért nem kellett volna éheztetniük. Legalább, ha egyszer rajtakapnak, hogy kiszöktem – ami igazából többször is megtörtént az elmúlt napok során – majd lesz okom, amit a fejükhöz vághatok. Nem mintha annyira veszekedős család lettünk volna. 
Az ablakomhoz sétáltam, és kinyitottam azt, hogy kissé kiszellőzhessen a gondolataimat és ezzel együtt a szobámat is. Friss, téli levegő áramlott be a kis nyíláson, én pedig nem törődve a hűvössel, mely pár pillanaton belül rózsaszínné varázsolta az orcáimat, boldogan dugtam ki a fejem, hogy átgondolhassam a mai terveimet. Tudtam, hogy ma este lesz a Szilveszteri buli. Ahogyan azt is, hogy még mindig szobafogságban voltam. Biztos voltam benne, hogy a szüleim – főleg anyu – nem engedtek volna el. Mondjuk, nem most lett volna az első alkalom, hogy az év utolsó napját, nem itthon töltöm – tavaly Bonsnál aludtam és ketten vártuk az idei év első pillanatait – de így, hogy a pár napja történt események mennyire feldühítették mindkettejüket, szinte biztos voltam benne, hogy már csak azért is le kell mennem, és a nagyiékkal kell töltenem az este nagy részét. Ugyanis azért folyt odalent a nagytakarítás, mert vendégeket vártunk. Lehunyt szemekkel próbáltam kitalálni valamit, de egyszerűen nem ment. Ezt sehogy sem tudtam volna megúszni. 
A házunk előtt elhaladt egy piros autó, mely maga után hányta a latyakot, én pedig egy hosszú sóhajjal dőltem neki az ablakpárkánynak. A hajam kilógott egy kissé az ablakon, és a lepedőkből készült kötelemre pillantottam. Csoda, hogy anyu még nem vette észre. Annál is inkább, hiszen a szemem megakadt odalent valamin. A kötél mellé el volt rejtve egy boríték, és ha jól láttam, valami fényes kis tasakba lehetett belebújtatva, nehogy a hó eláztassa. Amint megláttam, feltápászkodtam, és magamban eldöntöttem, hogy ismét meg fogok szökni. Akár tetszik, akár nem. Sikerülni fog!

Fél órával később már átöltözve, megfésülködve, és teljesen készen álltam az ablakom előtt. Utolsó simítás címszó alatt a vállamra akasztottam a táskámat, melyet külön ellenőriztem, hogy a pénztárcám is benne legyen, hiszen Danielnek és Aaronnak is vissza kellett adnom a tartozásomat. No meg, szerettem volna inni egy karamellás frappuccinot is, ha már nem kaptam reggelit. Mikor mindent rendben találtam magamon, erősen megfogtam a kötélnek nevezhető rongyok sokaságát, majd kimásztam az ablakomon. Hogy őszinte legyek, szívesen megnéztem volna kívülről a kis akciómat. Biztosan nevetséges látványt nyújthattam - egy lány, aki kiszökött a saját házukból. Úgy a kötelem felénél tarthattam, mikor eszembe jutott, hogy még mindig hiányzott egy darab az aljából, így muszáj volt ismét ugranom. Magamban elmondtam egy imát, majd az utolsó lépések után, végül eresztettem a lepedőmet, így pár másodpercen belül máris a lábaim alatt tudhattam a szilárd talajt. Izzadtan fújtam ki a megfáradt levegőt, és szívtam be a friss oxigént, végül a térdeimre támaszkodva megpihentem egy pillanatig. Lehajoltam a kis tasakba rejtett levelemért, melyet a táskám mélyére pakoltam, hiszen már nem lett volna időm elolvasni, vagy megérteni. Ugyanis köztudott tény: az ismeretlen idegenem szeretett játékosan és sejtelmesen fogalmazni.

Már az utcán sétáltam, a lábaimat lassan és fáradtan tettem egymás után, nem volt hova sietnem. Nem volt túl nagy a városban a felfordulás, még a buszon sem voltak többen ötnél. Apropó buszok. Még jó, hogy épp akkor értem a megállóba, mikor megérkezett a jármű, hiszen ünnepnapokon óránként mindössze egy járat közlekedett. Úgy gondoltam, mielőtt a mára már törzshellyé vált kávézó felé vettem volna az irányt, muszáj volt ennem valamit. Igaz, hogy ott is rendelhettem volna magamnak valamiféle csemegét, de jobban hívogatott a KFC betűinek villogása egy másik utcából, így a zebrához siettem, és be is fordultam a kilométeres hosszúságú főutcára. Itt már azért lényegesen többen kószáltak, a rohanás is nagyobb volt. Amint beléptem a gyorsétterem ajtaján, az én legnagyobb szerencsémre éppen akkor vált üressé egy sor, így rögtön odaléptem a pulthoz. Egy longert kértem, melyről úgy véltem, talán ebédig kibírhatom vele. Aztán eszembe jutott, hogy nekem mindenképpen haza kellett volna még mennem, hiszen az estére minden bizonnyal ott kellett elkészülődnöm. Miután a kezeim közé kaptam a forró szendvicsemet, fizettem, majd távoztam az étteremből. A hűvös időben igazán jól esett beleharapni a meleg csirkemellbe, mely egészen ínycsiklandozó volt. Ha tehettem, mindig besétáltam ebbe az üzletbe, hiszen ez volt a kedvencem.

Pár méterre lehettem a kávézótól, mikor a hó elkezdte hullatni hatalmas pelyheit, melyek a szürkés égbolttal igencsak csodálatos látványt alkottak. A reggelimből - vagy, mondhatni ebédemből - mindössze pár falat maradt, amikor beléptem a törzshely ajtaján. A kis csengő a megszokott hangon csilingelt, én pedig egyenesen a pulthoz sétáltam. A helységben nem volt túltengés, de itt már a jelenlévő emberek száma is soknak számított. Leginkább ünnepnapon.

Senkit sem találtam a helyén, gondoltam mindenki a maga dolgát végezte, vagy a raktárban, vagy máshol, így hát leültem az egyik szimpatikusnak vélt bárszékre, és elfogyasztottam az utolsó falatokat. Egyszer csak megjelent Daniel és a barna hajú lány, Cassidy alakja tőlem nem is olyan messze, mire óvatosan felhúztam egyik szemöldököm, és már meg is bántam, hogy idejöttem. Egyáltalán nem volt szimpatikus az a lány, nem tudtam mit evett rajta Daniel. Mert bár tény, hogy gyönyörű volt, a személyiségével akadtak problémák. Legalábbis véleményem szerint.

- Szia, Rose! – Intett a fiú, majd felém közeledett. – Mikor jöttél? – érdeklődött kedvesen, ezt követően egy gyors öleléssel üdvözölt.

- Talán csak pár perce, de már megyek is, csak vissza akartam ho… - kezdtem hadarni, ugyanis valamiért kínosnak éreztem a szituációt. Ennyit a kellemes délelőttömről.

- Hova, hova Rosie? Miért sietsz ennyire? – jelent meg Aaron is, a pult mögötti személyzeti ajtó előtt. Bizonyára most léphetett ki rajta. Arcán ott bujkált a pimaszságot rejtő mosolya, ami miatt a fiú legtöbbször idegesítő, de időnként igencsak poénos volt.

- Csak a tartozásomat szeretném visszaadni – húztam ölembe a táskámat, és a pénztárcám után kotorásztam, majd kivettem belőle fejenként tizenöt-tizenöt dollárt, hiszen megígértem nekik, hogy öt dollárral többet kapnak vissza. Mind a ketten megköszönték, és közben észrevettem, hogy Davis szűk szemekkel és karba tett kezekkel figyelt engem. Nem értettem miért tette ezt, és azt sem, hogy én miért viselkedtem így, miközben ők semmit sem vétettek. Talán a legjobb magyarázat az volt rá, hogy nem akartam Cassidyvel egy légtérben lenni. Egyáltalán nem voltam féltékeny rá, vagy hasonló, de…

-  Inkább én köszönöm – eresztettem el egy apró mosolyt feléjük, majd felálltam a helyemről, de mindössze pár métert haladhattam előre, mikor éreztem, hogy valaki megfogta a csuklómat, és egy laza mozdulattal visszarántott. Egyenesen a mellkasába ütköztem az illetőnek, amely, hogy őszinte legyek, nem volt valami puha és kellemes. Fogalmam sem volt róla miért, de a csapódás következtében összeszorítottam a szemeimet, majd mikor úgy éreztem minden rendben volt, végül kinyitottam őket. Koránt sem volt rendben!

- Hé, mi bajod van? – kérdezte komolyan a felém tornyosuló Aaron, aki valljuk be, másfél fejjel biztosan magasabb volt nálam. Szerettem volna elmondani neki a valódi okot, de az igazság az volt, hogy én sem tudtam mi rejtőzött a hirtelen hangulatváltozásom hátterében. Éreztem, ahogy kezei a könyökeimnél fogva tartottak, lazán, és hogy vészesen közel kerültünk egymáshoz.

- Semmi. Tényleg. Nincsen semmi – ráztam a fejemet nemlegesen. Kénytelen voltam hazudni neki. Viszont megbántani sem akartam, bár nem tudom mivel is tehettem volna ezt meg.

- Cassidy? – húzta fel sejtelmesen egyik dús szemöldökét, mire nyeltem egyet, s kikerekedett szemekkel vizslattam őt. Hogy volt képes ennyire fején találni a szöget? - Gondoltam – engedett el, majd a szemöldöke is visszatért az eredeti helyére. – Ne is foglalkozz vele. Ha a tegnapi miatt neheztelsz rá, akkor a nevében is elnézést kérek. De emiatt ne menj el, nem iszol meg valamit? – ha az előbb tágra nyílt szemekkel figyeltem rá, akkor most még az állam is leesett, csak úgy díszítésként. Miért kért ezért elnézést? 

- Nahát, a mindig macsó és pimasz srác, Aaron Davis bocsánatot kért? Ráadásul olyan dologért, amit nem is ő követett el? – húztam mosolyra a számat játékosan.

- Na, gyere! – nevetett, és közben megdörzsölte a tarkóját. Jellemző terelés, tehát sikerült kínos helyzetbe hoznom. Egy-null ide!

Természetesen követtem őt, így visszaülhettem az előbbi helyemre, ahol már sem Daniel, sem pedig a lány nem volt ott, így nem kellett feszengve éreznem magam. De hát miért is tettem volna? Viszont volt valami, amit nem kaptam meg, ittlétem legfőbb oka.

- Kaphatnék egy karamellás frappuccinot? – néztem rá boci szemekkel, mire elvette a pulton hagyott pénzt, és abból fizette ki a kávét, a többit pedig a zsebébe tuszkolta.

- Hát persze – felelte cseppnyi játékossággal a hangjában, majd nekiállt elkészíteni az italomat. Eközben eszembe jutott a levél, amelyet talán másfél órája találtam az ablakom alatt. Még mindig ott bujkált a sötétségben, és úgy gondoltam, épp itt volt az ideje annak, hogy végre elolvassam.

Drága Rose,

Látom, a büntetésed még mindig érvényben van, amelyet szívemből sajnálok. Sajnos a szobafogságod miatt nem kényszeríthetlek újabb szökési kísérletekre, pedig bizonyára mókás látvány lehet, ahogyan a kötelet használod a lejutásra. Ha nem jön közbe ez a kis zárka, akkor talán rá tudtalak volna venni, hogy találkozzunk valami meleg helyen, még a Szilveszteri buli előtt. Sajnálatos, hogy nem tudunk együtt menni, de talán így még izgalmasabb is lesz az egész. Ha este ott leszel, garantálom, hogy az újév első pillanatait testközelből élheted át velem. Tudod, úgy tartja egy mondás, ahogy telik az első perc, úgy fog az összes többi is!

Egy ismeretlen idegen Xx

- Mit olvasol? – zökkentett ki a levélben való elmerülésemből Aaron hangja, aki időközben elkészítette a kávémat, és már felém is tolta azt.

- Ja, semmi érdekes, csak egy újabb levél – hajtogattam össze, és közben próbáltam leplezni izgatottságomat. – Tudod, mikor segítettél a testvéreimre vigyázni, akkor meséltem róla – folytattam, és láttam, ahogy felhúzta a szemöldökeit, mialatt végig gondolta mit is mondtam. Beletellett néhány percbe, mire rájött, miről beszéltem, és a felismerése vicces arckifejezéssel párosult. Pillanatokkal később megjelent a pultban Daniel is, akinek szintén feltűnt a kezemben szorongatott papír.

- Mi az? – kérdeztem, majd belekortyoltam a gőzölgő italomba. Ekkora Daniel ránézett haverjára, aki csak legyintett egyet és elröhögte magát. Nem értettem különös viselkedésüket, de vállat vontam, majd a telefonomért nyúltam, mely a zsebemben lapult, de nem voltam túl elővigyázatos, így a következő percben a levél már a srác kezei közé került.

- Daniel! – kiáltottam rá. – Azonnal add vissza! – átnyúltam a pulton, hogy ezáltal visszaszerezhessem a levelem, bár közben kénytelen voltam arra is figyelni, hogy le ne lökjek valamit.

- Rose Blackwell – olvasta le a leven lévő első szembetűnő dolgot. Félszemmel láttam, hogy Aaron is szemmel követte az eseményeket.

- Drága Rose – folytatta az olvasást, ami kissé kellemetlenül érintett. Legalább az-az idióta Davis segíthetett volna! Hiszen látta, hogy kapálóztam.

- Deffo! Ha nem fejezed be most azonnal… - fenyegettem meg őt dühösen, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a kezem ügyébe kaptam a kávémat, azzal célozgatva közeledtem felé. Egyébként kívülről szemlélve ez valahogy úgy nézett ki, hogy míg én a bárszékre térdepelve, a pulton áthajolva egy kissé érdekes pózban terültem el – forró kávét tartva a kezemben – addig Daniel a falnak és az üvegeknek préselődött testtel olvasott. A háttérben megbújó Aaron pedig csak nevetett az egész eseményen.

- Jól van, tessék, biztos csak valami nyálas fiúcska lehetett – adta vissza a kezembe a levelet széles vigyorral a képén, melyet kedvem lett volna letörölni onnan.

- Kösz a segítséget – küldtem mérges pillantásokat Davis felé, aki védekezően feltette két kezét, ezt követően szótlan folytatta megkezdett munkáját. Danielt nevetve a raktárba vezette az útja, úgy gondoltam, ahhoz az idegesítő Cassidyhez sietett.  

A könyökömmel támaszkodtam, és az üres poharamat arrébb tolva, a levelemet kezdtem vizslatni. Elolvastam vagy hússzor, s csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora egy pancser voltam. Ha nem kerültem volna ilyen helyzetbe, mostanra már ismertem volna az ismeretlen idegent. Az élet furcsa fintora.

- Nem unod még Drágám? Már két órája szüntelen csak ezt a hülye levelet olvasod. Én már az ebédszünetemen is túl vagyok – elengedtem a fülem mellett Aaron becézgetését, és mindössze csak egy másodpercre pillantottam rá, majd vissza a sorok közé.

- Hol is lesz este a Szilveszteri buli? – kérdeztem újból felnézve rá, és ezúttal kíváncsian vártam a válaszát. Kivett egy fekete tollat az ingének zsebéből, majd egy fehér, s apró lapot letépett a kis jegyzetfüzetéből, amire végül leírta az utca nevét és a hozzá társuló házszámot, végezetül a parti időpontját. Hálásan pillantottam rá, majd gondosan eltettem a táskámba a cetlit, végül feladtam, és a levelet is leraktam. Más, fontosabb dolgaim is voltak, mint például az, hogy kitaláljam: hogyan fogok kiszökni az ablakomon magassarkúval a lábaimon, illetve lemászni a kötelemen.

Az igazság az volt, hogy még mindig fáradt voltam, konkrétan nyűglődtem. Lehet, ideje lett volna hazamennem, mielőtt a szüleim rájöttek volna, hogy ismét kiszöktem. Na meg persze egy kis alvás sem ártott volna, annak ellenére, hogy nem volt nyomós okom arra, miért is éreztem magam ennyire fáradtnak. Lomhán pislogva figyeltem, ahogy Aaron egymás után készítette a rendeléseket, és észrevettem, hogy nagyon irkált valamit. Legszívesebben elkértem volna tőle a kezei között szorongatott füzetet, bár tisztában voltam vele, hogy csak valami munkával kapcsolatos lehetett, mégis nagy érdeklődést mutattam a neon zöld notesz felé. Éppen kapóra jött, mikor pár percre elhagyta a pultot, így alsó ajkamat beharapva, áthajoltam, és a kezeim közé vettem a papírhalmazt. Unalmas írások voltak benne, pont, ahogy gondoltam. Viszont a szemeim megakadtak az írásmódon, és egyszerűen nem hittem a szemeimnek. Majdnem kiejtettem a kezeim közül, de megemberelve magam, legyűrtem a félelmet, amit a körülöttem lévő emberek által kreált tompa neszek keltettek életre, és kapkodva a levelem után nyúltam. Egymás alá tettem a két írást, és az egész szinte száz százalékban megegyezett. Egyszerűen nem hittem el. Ugyan úgy festett az összes betű, ahogyan az a levelemben is látható volt. Időm sem volt összecsukni a füzetet, mikor Davis kíváncsi, és sejtelmes szempárjával találtam szemben magamat.

- M-most mennem kell. – Köpni-nyelni nem tudtam, így gyorsan összeszedtem a borítékot és a táskámat, majd vissza sem nézve, kirohantam az épületből. Enyhén szólva gyerekes volt a viselkedésem, a nap folyamán már másodszorra nem tudtam megmagyarázni, hogy mi is üthetett belém. Ahogyan azt sem, hogy miért rohantam, mint egy őrült, hiszen akár el is csúszhattam volna a havas, sáros és latyakos útrengetegben. Szerencsémre megint éppen időben értem el a buszt, mely rövid időn belül haza is fuvarozott engem.

Fél órával később már a szobámban voltam, az ágyamon feküdtem és a leveleimet szorongattam. Szinte biztos voltam benne, hogy nem Ő írta a leveleket. Próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy a városban több száz embernek lehetett hasonló az írásképe. Na meg az sem volt biztos, hogy a füzetnek azon oldalát, melyet épp olvastam, Aaron írta. Elvégre az egy személyzeti füzet volt, a kávézóban pedig nem csak ketten dolgoztak. Szóval akkor Daniel kilőve, neki egyébként is ott volt az idegesítő lány, Cassidy. Aaron szintén kilőve, hiszen ő is épp olyan meglepettséggel hallgatta a múltkor az erről szóló történeteket, akár az előbbi fiú. Ismét teljes volt a képszakadás. Az agyam teljesen felmondta a szolgálatot, pár perc elteltével ólomsúlyúvá váltak a pilláim, így az álmok világa magával ragadott.

Néhány órával később kipihenten ébredtem fel egy hatalmas és kellemes nyújtózás kíséretében. A falam felé fordulva élveztem, ahogyan a bukóra nyitott ablakomon át beszökött a friss levegő, és a kellemes szellő. Fekve a táskámért nyúltam – szerencsére nem volt túl messzire dobva, így könnyen elértem – majd kihúztam belőle azt a kis cetlit, amelyre leírták nekem a party pontos időpontját és helyszínt. Még volt néhány órám a buli kezdetéig, mikor hirtelen megcsapta az orromat valamiféle étel illata, és jól tudtam mi lehetett az. Felkaptam a fejem a mézes illatokra, és az asztalomra pillantottam. Egy tálcán, egy adagnyi étel pihent egy gyönyörű fekete tányéron - leöntve ínycsiklandozó mártással, valamint mellette egy fél pohár vörösborral. Ezt bizonyára akkor hozhatta be anyu, vagy épp apu, mikor aludtam, ezért nem vettem észre, ahogy besurrant valaki. Kissé azért rosszul esett, hogy nem mehettem le közéjük, de talán így volt a legjobb, hiszen annak biztosan veszekedés lett volna a vége. Nem tudom, meddig lehet majd még húzni a fogságot, de azért iskola időben biztosan nem az ablakomon keresztül kellene közlekednem. Apró fél mosollyal ültem le az íróasztalomhoz, és álltam neki a szilveszteri vacsorámnak. Anyu szarvast sütött krémes mártással, amely errefelé igencsak különlegességnek számított. Már jó pár húscafatot leszedtem a csontról, mikor egy hatalmas koppanást hallottam, és ha éppen ittam volna, valószínűleg visszaköptem volna az egészet, vagy éppen magamra borítottam volna legalább a felét. A hang irányába pillantottam, pontosan az ablakom felé, és amint odanéztem, megértettem mi is volt az. Valaki megdobta az üveget egy kővel, és ennek következtében azonnal felálltam, és oda siettem – elsősorban azért, hogy megnézzem, tett-e a rongáló valamiféle kárt az ablakomban – majd megláttam – a széles párkányomnak köszönhetően – a követ, amelyre egy apró fonál segítségével rákötöttek egy borítékot. Mindössze a szerencsémen múlott, hogy nem esett le a hóba, hiszen csupán pár milliméter volt a kő és a szabadsága között. Ennek ellenére szomorúan vettem észre, hogy nem találtam a házunk előtt sem az elkövetőt, sem pedig a nyomát, hogy itt járt valaki. Semmi kétség, az ismeretlen idegen túl profi volt. Feltéve, hogy ezúttal is ő állt a történések hátterében. Sebesen nyitottam ki az ablakomat, hogy végre kezeim közé kaphassam az új levelet, melyre ismét gyönyörű betűkkel volt rákanyarintva a nevem. Hát persze, hogy ő volt. Letekertem a fonalat, majd megpróbáltam a lehető leggyorsabban széthajtani a levelet.

Drága Rose,

Ezennel bejelenthetem, hogy elérkeztünk az utolsó előtti levélhez. Kár, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a néhány nap, és hogy ennyi idő alatt sem sikerült találkoznunk. De ne izgulj, már csak pár óra és végre megtudod, hogy ki küldözgetett neked leveleket Ismeretlen idegen néven, immáron tíz napja. Remélem sikerült kieszelned, hogy miként jutsz el a buli helyszínére, hiszen ennyi idő után, igazán zokon venném, ha nem találkozhatnánk. Majdnem kiment a fejemből: az utolsó levelemet a helyszínen találod majd, a kertben, a kaputól számítva ötlépésnyire. Remélem, nem találják meg előtted!

U.i.: A nyakláncot, amelyet amolyan karácsonyi meglepetésként kaptál tőlem, semmiképp se felejtsd otthon!

Egy Ismeretlen idegen Xx

A szívem egy ütemmel hevesebben kezdett dobogni a sorok olvasása alatt, és szinte a könnyem is kicsordult örömömben, hogy vége a titkolózásnak. Nem mintha nem élveztem volna minden egyes percét ennek a tíz napnak, azért jó, hogy végül a végére értünk. Ráadásul, ha megismerem az idegent, reményeim szerint, az elkövetkezendő idők is ennyire izgalmasan telnek majd. Az utóirat szerint már most ellenőriztem, hogy a nyaklánc ott lógott-e a nyakamban, hiszen amellett, hogy gyönyörű, számomra igazán fontossá vált ez a kis tárgy. Mivel Bons és Nate még mindig távol voltak, Daniel és Aaron pedig bizonyára valami lánnyal érkezik majd, úgy döntöttem, hogy nekem bőven elég lesz tizenegykor elindulnom, hogy időben megérkezhessek. Vagy szökjek el minél előbb, hogy a szüleimnek a legkevesebb esélyt se adhassam meg, hogy rájöjjenek a szökésemre? Talán így kellene tennem.

A fürdőszobát vettem célul, mert elterveztem, hogy mindenáron le fogok zuhanyozni a nagy találkozás előtt. A hajamat is megmostam, majd mikor kiszálltam a zuhanyból, a fejemre is tekertem egy törülközőt. Próbáltam mindent minél halkabban véghezvinni, hogy a szüleim a legapróbb jelét se sejthessék meg annak, hogy valahová készültem. Miután szárazra töröltem magamat, belebújtam az általam behozott fehérneműimbe, majd amíg a hajamból a törülköző beszívta a vizet, elkészítettem a sminkemet. Nem szerettem volna meghazudtolni önmagamat, így most sem tettem fel olyan erős színeket. Fekete szemhéjtussal húztam két, igazán jól sikerült vonalat – szerencsém volt – valamint szempillaspirált is mindezek megkoronázása. Korrektorral eltüntettem az apróbb bőrhibáimat, majd egy kis ajakápolóval bekentem az ajkaimat. Gondolkodtam egy esetleges piros rúzs ötletén, de ha már most felkentem volna, akkor biztosan a ruhámon kötött volna ki. Időközben a hajam is megszáradt - nagyjából -, így a törülközőt a helyére akaszthattam, hogy megszáradjon, majd gyorsan átslisszoltam a saját szobámba, ahol kifésültem a tükör előtt a gubancos, vörös tincseimet, végül kivasaltam azokat. Pár laza hullámmal dobtam fel a hosszú hajzuhatagom alját, és ezt követően előkotortam a szekrényemből az előző nap Chrisitinaval vásárolt, zöld koktélruhát. A zöld és a vörös szín nagyon jól harmonizált egymással, én pedig csak csodálkoztam, hiszen nem minden nap viselhetett az ember egy efféle ruhát. Előkerestem a ruhámhoz színben passzoló cipőket, amelyekről úgy vélekedtem, hogy jobban járok, ha a táskámba teszem őket, és nem kísérlem meg a lehetetlent: lemászni bennük több méter magasságból. Előkerestem egy elegáns táskámat, majd beleraktam a pénztárcámat, valamint a telefonomat is. Mivel tél volt, nem feledkeztem meg az esetleges éjjeli mínuszokról sem, így magamra kaptam az egyik fekete blézeremet is, hogy elkerüljem a fagyhalált. Miután végleg elkészültem, az idő fél tizenegynél járt, úgy gondoltam ideje indulnom. Bíztam benne, hogy a nyaklánc rendelkezett valamiféle szupererővel, és nem fogja felmondani a szolgálatot éppen ebben az időpontban, rám hozva a balszerencsét.

Fél óra elteltével, mikor már az utcákon sétáltam a megfelelő címet keresve, sikeresnek tudhattam az újabb szökési kísérletemet. Hallottam, hogy a nagyiék már megérkeztek hozzánk, mikor én eljöttem, és legszívesebben elsírtam volna magam, amiért a szüleim ennyire szigorúan vették a szobafogságot. Lassan tipegtem Chris Higginsonék háza felé – ugyanis ő szervezte a bulit – majd mikor a címhez érkeztem, meghallottam a hangos zenét, amiből arra következtettem, hogy már elég sokan itt lehettek. Nem tudtam, hogyan gondolta az idegen, hogy majd sikerül megtalálnom ennyi ember között. Ráadásul a házuk is elég nagy volt, és nem mellékesen még szép is. Mikor a kapu előtt álltam, ujjaim rátaláltak a csengőre, amely egy hangos dallammal jelezte a tulajdonosnak, hogy újabb vendég érkezett. Mikor a számomra eddig ismeretlen fiú, Chris, kinyitotta az ajtót, hirtelen kiszűrődött mindenféle zaj, amely sokkal hangosabbnak hatott az utca csöndességénél.

- Hello Rose! – intett távolról kedvesen. – Örülök, hogy eljöttél – nyitotta ki a bejáratot. Honnan tudta a nevem? Bizonyára a két srác mesélt rólam. - Chris Higginson vagyok – mutatkozott be hangosan. Talán a hangos zene már megártott a füleinek. – Egy italt? – nyújtott felém egy poharat.

- Nem köszi, talán majd később – feleltem kedvesen. – Bocsi – eljátszottam, hogy megcsörrent a telefonom, majd a táskámban kezdtem kutatni, mintha mindezen színjáték tényleg igaz lett volna. Pedig csak egy ürügy kellett, hogy megtalálhassam a levelet a fák között. A fiú a hüvelykujját feltartva jelezte, hogy oké, majd bement. 
Egyetlen probléma maradt hátra: Elfelejtettem, hogy hányadik fán kellett volna keresnem a borítékot. Így hát minden mindegy alapon besétáltam a kertbe az új, tiszta cipőmmel – amely megjegyzem bátor döntés volt – és elkezdtem átkutatni az első tuját. Természetesen a kis levél a legmagasabb növény legtetejére volt feltűzve, én pedig a folytonos játékosságáért és pimaszságáért szívesen fejbe vertem volna titkos hódolómat, ha itt lett volna mellettem. Tudta, hogy mindenki kiöltözik az ünnepekkor, erre ő direkt elérhetetlen helyre tette a levelet. Egy hatalmasat sóhajtottam, leheletemet látni lehetett a levegőben. Egy pillanatig figyeltem, ahogy tovaszállt, majd megráztam a fejemet, és egy erős mozdulattal belekapaszkodtam a fába, amelynek következtében a tetején maradt hó egy az egyben rám zuhant. Dühösen ráztam le magamról, mielőtt a ruhámat is eláztathatta volna, és ekkor történt az, amit végképp el szerettem volna kerülni. De amekkora szerencsém volt…

- Hé Rosie! Te meg mit csinálsz ott fent? – jelent meg a semmiből Daniel alakja, és ahogy hallottam, biztosan mellette lehetett Cassidy is, aki szintén valamit motyogott az orra alatt.

- Nem túl egyértelmű? – kérdeztem vissza dühösen, mikor egy újabb adag hó omlott rám. Végül egy utolsó, elkeseredett mozdulattal a levél felé nyúltam, és csodák csodájára, elértem azt. Éreztem az ujjaim között a nedves papír jellegzetes tapintását. Ennél csodálatosabb már csak az lehetett volna, ha az egész tuja kettétörik valahol a közepén. Mikor Daniel meglátta a kezeim között az újabb fehér levelet, homlokon csapta magát, majd így szólt:

- Te komolyan még Szilveszterkor is ezt a hülye levelet hajkurászod? – tartotta vissza nevetését, de nem sok kellett volna hozzá, hogy kirobbanjon belőle.

- Ha ha ha – imitáltam nevetést szem forgatva, majd folytattam – ha tudni akarod, ez az utolsó levél, és ő is itt van a buliban! Most már megtalálom! – közöltem vele önelégült mosollyal a képemen, akár egy éhes jegesmedve a fókára – érdekes egy hasonlat. Daniel elröhögte magát, majd megveregette a vállamat, és azzal együtt, hárman indultunk be a házba.

- Nézz a lábad elé – figyelmeztetett Cassidy, akinek ez volt a legelső kedves szava hozzám. Azonnal kinyitottam a levelet, és elkezdtem olvasni a sorait.

Drága Rose,

Elérkeztünk az utolsó levélhez. Sajnálom, hogy túl magasra tettem, de ha lejjebb raktam volna, akkor már biztosan nem lenne ott, és nekem kellene téged megkeresnem a hatalmas tömegben. Ha bent vagy a házban, akkor nézz előre. Ott áll egy hatalmas karácsonyfa, amelynek az aljában foglak várni Téged éjfél előtt pontosan tíz perccel. Kértem, hogy hozd el a nyakláncot: Ha jobban megfigyeled, egy fagyöngy medalion van rajta, és a karácsonyfán is ezt kell megtalálnod a végső célodhoz: Hozzám.

Ja, és hozhatnál egy kis pezsgőt, eléggé megszomjaztam idefele.

Egy Ismeretlen idegen Xx

Úgy tettem, ahogyan kérte. A gyönyörű fa ott díszelgett a nappali mellett és felért egészen a plafonig - még a lélegzetem is elállt. A ház azon része egyébként galériás volt, így a fa lehetett úgy négy-öt méteres. A pozíciómból nem láttam az alját, így három feladatom maradt. Pezsgőt szerezni, megtalálni a fagyöngyöt és betartani az időt. Apropó idő, elég nagy csúszásban voltam, így se szó se beszéd, kicsit félretoltam az utamból Danielt, aki egy „Most mi van?” kérdést küldött felém. Nem maradt időm válaszolni. A konyhába siettem – mert bár nem tudtam merre volt pontosan, a legtöbb ember ott tevékenykedett – ahonnan éppen elvitték az utolsó pohár pezsgőket, nekem pedig nem volt kedvem más holmija között turkálni, így két műanyag poharat vettem le a többiről, és azokat öntöttem félig az édes pezsgővel. Annyira kapkodtam, hogy majdnem kicsúszott az üveg a kezeim közül, de szerencsére még időben utánakaptam így ez nem történhetett meg. Két kezembe vettem a fehér poharakat, majd a falon lévő órára néztem. Maradt öt percem, hogy odaérjek a fához, és megkeressem a fagyöngyöt. Ez kimondva elég sok időnek tűnhetett, de gyakorlatban már sokkalta kevesebbnek éreztem. Mikor végre sikerült átverekednem magamat az embereken, nem győzve elnézések hadát kérni, sikeresen megérkeznem a kívánt helyre. A gond csak az volt, hogy sehol sem találtam a fagyöngyöt. Jobb ötlet híján kicsit hátrébb álltam, hátha messzebbről rátalálok majd. Nem sikerült. Már bőven letelt az öt perc, talán több is, és én már harmadjára jártam körbe az egész fát. Aztán… aztán hirtelen megpillantottam. A szemeim elkerekedtek, az állam pedig majdhogynem a földet súrolta. A kezeim izzadttá váltak, és a két pohár majdnem kicsúszott a kezeim közül. A meglepődöttségem sosem volt még ekkora, mint amekkora most. A fagyöngy alatt ott állt Ő. 
Aaron Davis, teljes életnagyságban.