Sziasztok :)
Hmm, nem is kellett olyan sokat várni a folytatásra, nemde? Igazából én is alig hiszem el, hogy kész lettem vele, tekintettel arra, hogy aznap, amikor írtam, itt voltak a rokonok és egész nap pakoltam a nyaralásra. (Jelenlegen a Balatonon - remélhetőleg meleg az idő - süttetem a hasam, így Cher teszi közzé a fejezetet). Remélem nektek is annyira fog tetszeni, mint amilyen élvezettel írtam. Jó olvasást. Élvezzétek ki a nyarat, amíg csak lehet.
ui.: szeretném mind a kettőnk nevében megköszönni, hogy még mindig itt vagytok, és a kedves szavakat, pipákat, no meg a díjat. Édesek vagytok, nagyon szeretlek titeket!
Millio puszi Xx szerecsendio
Valami új
2014. január 1.
(szerda)
A lábaim feladták a szolgálatot, és teljesen
ledermedtem, ahogy rájöttem: nem volt többé ismeretlen idegen, nem volt több
drága Rose, csak Ő. Aaron Davis. A
kezeimben megremegtek a poharak, féltem, hogy egy óvatlan pillanatomban elejtem
őket, és akkor hatalmas idiótát csinálok magamból Daniel és Aaron haverjai
előtt. Bár sikerült felismernem pár kósza arcot, a társaság háromnegyed része továbbra
is idegen volt a számomra, így idegességem másodpercről másodpercre egyre
nagyobb méreteket öltött. Végül vettem egy mély lélegzetet és lassú, megfontolt
léptekkel megközelítettem a hatalmas fenyőt. Az orromban éreztem a kókusz és
az étcsokoládé illatának jellegzetes keverékét; szaloncukor díszek lógtak az
örökzöld ágakról.
Hirtelen elhallgatott minden kellemes s
egyben pörgős akkord, mely a falra szerelt hangszórók segítségével lengte körül
a ház minden egyes szobáját. Ismételten megtorpantam, de most egészen más
okból. A vendégek mind némaságba burkolóztak, mosolyogva fordultak egy
nagy-képernyős tévé felé, amin eleinte nem láttam semmit, végül kirajzolódott
előttem egy óriási, fekete alapon fehér számjegy. Elkezdődött a
visszaszámlálás. Amilyen gyorsan csak tudtam, átverekedtem magam a tömegen,
hogy az ismeretlen idegen és én együtt köszönthessük az új esztendőt.
Lihegve fékeztem le a karácsonyfa mellett,
Aaron barna szemei szebben mosolyogtak, mint kacér vigyorra húzott ajkai.
Először nem értettem, mit tartott olyan mulatságosnak, aztán rájöttem: annyira
vehemensen törtem át a tömegen, hogy észre sem vettem: sikerült minden csepp
buborékos alkoholt kiszorítanom a műanyag poharakból. Zavaromban beleharaptam
az alsó ajkamba, a fogaim olyan erősen vájtak bele a puha bőrbe, hogy a számban
összekeveredett a só és a vas jellegzetes íze.
-
Késtél. – A homlokomra mély ráncokat rajzolt a hitetlenkedés, vörös szemöldökeim
szinte teljesen egyszerre szökkentek az ég felé. A szám résnyire nyílt a
döbbenettől, mely átszőtte kipirosodott orcám vonásait. Legszívesebben elkáromkodtam
volna magam, amiért ez volt hozzám az első szava. Én minimum egy sajnálomra
vagy egy elnézésre számítottam, hiszen ő volt az, aki a háttérben szövögette a
kényes szálakat, miközben eljátszotta a tudatlant. Hiszen annyi alkalma lett
volna rá, hogy felfedje a kilétét, kezdve a korcsolyázással, bezárva a tegnap
délutánnal, amikor a szeme előtt bontottam ki a fehér borítékba bújtatott
levelet.
-
Hazudtál – replikáztam felvágott nyelvvel. A kezemben szorongatott poharakat
letettem a legközelebbi sík felületre, majd megigazítva zöld ruhámat, kifújtam
a szememből egy kósza tincset. A baráti társaság időközben elért a hatosig, s
mintegy háttérzajként, folytatták a számolást. A fülembe tóduló vértől alig
hallottam, és ha nem kiabáltak volna, talán anélkül léptem volna át
kettőezer-tizennégybe, hogy felfogtam volna: véget ért az előző év.
Aaron mindeközben szótlan méregetett, telt
ajkain végigvezette hüvelykujját, csak ezt követően nézett a szemeimbe.
Igazából fogalmam sem volt, hogyan tovább. Bizonytalanságom az arcomra is
kiült, az orrom kissé megemelve, fintorogni kezdtem, ahogy meghallottam a soron
következő számjegyet: négy. Hiszen annak ellenére, hogy tisztában voltam,
miért is jöttem el erre a partira, fogalmam sem volt, hogyan tovább. Csókoljam
meg, vagy rázzam meg a kezét, és maradjunk barátok? Olyan sok különböző érzelem
cikázott végig a testemen, hogy ha elektromos áram lett volna, valószínűleg
belehaltam volna.
-
Füllentettem. – Davis olyannyira közel hajolt hozzám, hogy a bőrömön éreztem
langyos leheletét, melyben egyszerre keveredett az alkohol és a cigaretta
különös aromája. Nem vonzott, de furcsamód, nem is taszított, pedig egyik
luxustermékért sem rajongtam igazán. Bármennyire is szerettem volna, az idő nem
állt meg, de még csak le sem lassult. Eszeveszett tempóban pörgette
másodperceit, míg végül elérkezett a várva várt pillanat. 0:00 – valami új kezdete.
-
Boldog új évet! – motyogtam az orrom alatt, hiszen kár lett volna üvöltözni,
oly közel volt az intim szférámhoz, hogy csupán azon csodálkoztam, hogy nem
hallott bele a gondolataimba. Aaron puha, telt ajkai lassan közelítették meg
keskeny szám, mely a finom nyomásra készségesen elnyílt. Davis nem volt vad, a
szenvedély egy egészen más fajtáját ismerhettem meg általa, ami oly
visszafogott és édes volt, mint egy szelet csokoládéspiskóta. Minden falat után
többre vágytam, de ahogy a sütemény is elfogyott egyszer, ha mohó kezekbe került
a tál, úgy a pillanat is elillant, mintha sohasem létezett volna.
-
Ennél jobbat el sem tudnék képzelni – morogta. A hangja eltorzult a kéjtől,
mélyebbé, rekedtesebbé változott. Egyébként hulla fehér, alabástromszín bőrömre
apró, pipacsvirágokat rajzoltak az újév első másodpercei. Zavaromban azt sem
tudtam, hova nézzek. Mondjuk teljesen mindegy volt, akár az utcát szántó autók
társaságában is ellettem volna, ha ezzel megúszhattam volna, hogy a szemébe
kelljen néznem. Nem volt min szépíteni: zavarban voltam. - Talán csak egy
hasonló csókot, pezsgővel körítve.
-
Nagyon vicces vagy – megforgattam a szemeimet, a kezeim önálló életre kelve,
összefonódtak a melleim alatt. Igazából nem voltam mérges, hiszen az elmúlt
napokban hozzászoktam érdekes, csipkelődő humorához. Ettől függetlenül bántotta
az önérzetem, hogy belerondított a tökéletes pillanatba, amit így nem
élvezhettem ki kellőképpen. - Miért nem mondtad el, hogy mindvégig te voltál? – A kérdés gunyoros éle nem volt szándékos, de ha a kedvemért visszájára
pörgették volna a perceket, akkor sem tettem volna fel másképp. Eljött a nyílt
lapok ideje, végre megkaphattam a válaszokat, melyek után az elmúlt napokban
ácsingóztam. Miért én? Miért így? Miért most?
-
Abban mi lett volna az izgalom? – Aaron felhúzta egyik sötét szemöldökét, az
arcán még mindig ott éktelenkedett az a sunyi vigyor, ami nemhogy lelohadt
volna, egyre csak terebélyesedett. - Oda a mulatság, és a felejthetetlen téli
szünet.
Időközben megszólalt a kanadai himnusz,
hiszen minden nemzet ezzel indította az elkövetkezendő évet. A társaság nagyja
a kivetített képernyőt bámulta, voltak, aki kihúzták magukat, voltak, akik
összegörnyedve, a lépcsőnek dőlve várták a melódia végét. Hogy én melyik
kategóriába tartoztam? Valahol a kettő között, ugyanis egyenesen álltam, csak
éppen nem a tévére, hanem Davisre meresztettem kíváncsi, és talán egy csöppet
számon kérő tekintetem.
-
Ne hidd, hogy most kevésbé haragszom – figyelmeztettem erélyesen, amint
megszólalt egy pörgősebb szám, amitől ismételten beindult a buli. Kilakkozott
mutatóujjam a kidolgozott mellkasán koppant, de hiába volt minden határozott
megnyilvánulás, ha az ember titkon egyfolytában mosolygott. Az arcom hiába maradt
rezzenéstelen, a szemeim és márványszerű bőröm azonnal elárultak.
-
Nem is haragszol. – Aaron félresepert egy vörös hajszálat, ujjainak kellemes
érintésére libabőrős lett az alkarom, és talán még a hátam is. Annyira új volt
ez az egész, hiszen anélkül szerettem, hogy tudatában lettem volna az
érzelmeimnek. Az agyam kikapcsolt, a szívem felülkerekedett a folytonos
harcban, és átvette az irányítást. Remegő ajkakkal néztem bele meleg szemeibe. -
Valld be, hogy élvezted. Hiszen még a házikós rejtvényeket is megfejtetted –
elhúzódott tőlem, karjai heves gesztikulálások közepette hol az ég, hol a padló
felé mutattak. Viccesen magyarázott, és még akkor sem zavartatta magát, amikor
meglökött egy számomra ismeretlen, szőke lányt, aki ijedtében elengedte a kezei
között szorongatott poharakat, melyek hangos csattanással értek földet. Az üveg
milliónyi, parányi szilánkra esett. Esdeklő pillantásokat küldtem az áldozat
felé, aki egy mérges morgás után beleveszett a tömegbe. - Akár egy pedofil is
lehetett volna, de te elmentél.
Összeszűkített szemekkel meredtem az előttem
álló fiúra, aki még mindig csak beszélt és beszélt, és szinte semmit sem láttam
dús pilláimtól, melyek árnyékot vetettek az íriszeimre. Utolsó megjegyzése
azonban felkeltette a figyelmem, no meg az, ahogyan engem méregetett. Olyan más
lett, olyan más volt. Vajon egész idő alatt ilyen kacér és hiperaktív lett
volna, csak nem figyeltem rá eléggé? Lehet, hogy csupán azért láttam hirtelen
olyan másnak, mert megtudtam, ki is ő valójában? Hogy hogyan is érez?
-
Hülyeség volt – vágtam rá egy kis hezitálás után, ugyanis Davis feltűnően
csendessé vált, mintha tesztelt volna, figyelek-e. S bár nem tudtam volna
visszamondani minden egyes szavát, azért nem kalandoztam el annyira, hogy ne
tudjam felvenni a beszélgetés fonalát. Meg akartam ismerni, hogy rájöjjek, ki
is ő valójában. Tudni akartam, melyik énje az igazi Aaron Davis.
-
Na, most ki a hazudós? – A szmokingba bújtatott fiú mosolya szelesebb volt,
mint a Csendes-óceán, ami láttatni engedte hófehér fogait. Fájdalmasan
tökéletesnek tűnt, és bár szégyellem bevallani, abban a percben elkezdtem
tüzetesebben felmérni minden vonását, minden mozdulatát, hátha megtalálom a
hibáit.
Néma csöndbe burkolóztunk, hiszen nem
válaszoltam költőinek hitt kérdésére, és végül a ki nem mondott szavakra ő is
némasággal felelt. Mindez mégsem volt kínos, ahogy nyugtató sem. Csak volt.
Kitöltötte az időt, melyet beszélgetés híján töltöttünk egymás társaságában.
-
Iszunk valamit? – kérdezte, amire esetlen hümmögéssel reagáltam. Aaron nem
fogta meg a kezemet, nem karolt belém. Látszólag nem így tervezte ezt az
egészet, és hirtelen bűntudatom támadt, amiért elrontottam a nagy találkozót.
Zavaromban megérintettem a nyakamban pihenő medált, ami finoman illeszkedett
dekoltázsom vonalához, mintha rám öntötték volna. Persze tisztában voltam vele,
hogy minden második ember nyakában így nézhetett ki egy hasonló csecsebecse, de
akkor is megmelengette a szívem a fagyönggyel díszített ékszer, amit tőle
kaptam, anélkül, hogy ismert volna. Hiszen a szünet előtt sohasem
beszélgettünk. Arra biztosan emlékeztem volna.
Amikor kicsit lemaradtam, Davis megállt, és
megvárta, hogy átverekedjem magam a tömegen. Bocsánatkérően mosolyogtam rá,
mire finoman a konyha felé tolt. Ahogy azt már az előbb észrevettem, minden
pezsgővel töltött pohár elfogyott, de Aaron nem volt olyan szemérmes, mint én.
-
De most üvegpohárból – jelentette ki, és ehhez hűen a pultra tett két üres kristálypoharat. A nappaliban látottakkal ellentétben, ezekre mintákat gravíroztak.
Az ismeretlen motívumok csak sűrű pislantásokat követve változtak kivehető
alakzatokká. Rózsák. Képtelen voltam kuncogás nélkül hagyni.
Aaron gyorsan teletöltötte a poharakat, majd
a kezembe nyomva az egyiket, nem hagyta, hogy megízlelhessem az enyhén
buborékos alkoholt, melyet illat alapján almásnak tippeltem volna. Almás? Eddig
azt hittem, csak a gyerekpezsgőket szokták ízesíteni.
-
Gyere! – Köpni-nyelni nem tudtam, mert egy erős kéz a karomra fonódott, édes
titánium láncot csatolva esetlen testem köré. Elkerekedett szemekkel, némán
követtem jóképű, ám kissé durva fegyőröm. Fogalmam sem volt róla, hova akart
vinni. Aaron ezúttal sem foglalkozott a morgó tömeggel, meg mertem volna
kockáztatni, hogy még egy betonfal sem lett volna képes az útját állni. Így hát
mindek is próbálkoztam volna? Már az első másodpercben letettem róla, hagytam,
hogy magával sodorjon az ár. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a talpaim
monoton lépkedtek az emelet felé, a lépcsőfokok meredek lejtője sem nem
lassított, sem nem gyorsított, már így is észveszejtő tempónkon.
Ahogy elértük a legfelső szintet, Davis – egy
kis keresgélés után -, kinyitott egy fehér ajtót. Ez volt az a pillanat, amikor
elgondolkoztam rajta: talán jobb lett volna otthon maradni? Pár hosszúra
nyújtott másodperc múltán végül kiűztem az elmémből minden vészjósló
gondolatot, és magamban szünetel egy ilyenkor megszokott szófordulatot motyogtam:
„Minden rendben lesz.” Nem mintha ettől jobb lett volna, de legalább a
pánikrohamot sikeresen leküzdöttem.
Aaron becsukta mögöttünk a szoba ajtaját,
majd öles lépteivel meg sem állt az ablak felé, amit egy határozott mozdulattal
nyitott ki. A frissítő, ámbár igencsak hideg levegő azonnal megborzongatta a
testemet, ahogy egy-egy lágy fuvallat megcirógatta a bőröm. A pincérsrác
levette magáról a zakóját, majd a vállaimra terítette.
-
Köszönöm – suttogtam, és a tenyeremet valamivel bizakodóbban csúsztattam a
kezébe. Kimásztunk a V alakú cseréptetőre. Már sok filmben láttam, hogy a
főszereplők könnyedén elnyúltak a tetőn, és közben a csillagokat bámulták, de
sohasem gondoltam volna, hogy egyszer én is kipróbálhatom. Nem csak azért, mert
túl bénának tartottam magam egy ilyesfajta, veszélyes mutatványhoz, hanem mert
a mi házunk teteje túl meredek volt ehhez – arról nem is beszélve, hogy anyuék
megöltek volna, hiszen szerintük ezzel rossz példát mutattam volna a kicsiknek.
Mondjuk, volt benne valami. - Egyébként az elején azt hittem, Daniel a titkos
hódolóm – jegyeztem meg, miközben megkerestük a legjobb helyet, ahol aztán
megvetettük a hátunkat. Olyan érzés volt, mintha egyszerre ültem és feküdtem
volna.
-
A korcsolya? – helyeslő bólintásom után mosolyogva folytatta. - Lehet, hogy
könnyebb fejtörőkkel kellett volna indítanom – gúnyos szavai hatására
fintorogva fordítottam el a fejem, tekintetem a csillagos égre szegeztem.
Kivételesen egyetlen felhő sem takarta el a Holdat, mely körül, mintha keringőt
jártak volna a csillogó pontok.
-
Még mindig nem vagy vicces – horkantottam, tenyereimet ökölbe szorítva
bokszoltam bele a vállába. Aaron mosolyogva kapott a sérült terület felé, egy
színlelt jajgatással simogatta meg a nem létező lila foltját. - Valld be, hogy
jó voltam.
-
Ugye tisztában vagy vele Virágszálam, hogy az utolsó pillanatig titokban
tartottam, ki vagyok? – kérdezte fölényeskedve, de ha arra várt, hogy meghajlók
nagysága előtt, sajnos csalódást kellett okoznom neki. Hiszen rá is gondoltam,
csak annyira lehetetlennek tűnt, hogy van egy romantikus oldala, hogy szüntelen
kifogásokat kerestem. Hogy nem is ismer igazán, anélkül meg képtelenség
szeretni. Hogy ő túl rosszfiús egy ilyen kedves gesztushoz. Hogy a városban
bárki írhat hurkolt betűkkel. Milyen vak, milyen ostoba voltam!
-
Már a házikós feladványnál lelepleztelek volna, ha nem tűnsz el az utolsó
pillanatban – vettem a szemére, emlékeztetve ezzel bocsánatkérő levelére,
melyet az elhagyatott házikó poros asztalán, egy pohár kihűlt forrócsoki mellett
találtam meg. Akkor nagyon csalódott voltam, de a múlt elmúlt. Kár lett volna
duzzogni, az amúgy sem én voltam. - A húgod jobban van?
-
Olíviát már aznap hazaengedték, csak nagyon megijedt, és látni szeretett volna. – Aaron, csak úgy, mint én, a csillagokban keresett menedéket. Nem nézett rám,
nem nézett senkire, még az utcán sétáló, enyhén ittas emberekre sem. Eddig még
sohasem beszélt a családjáról, és ha jobban belegondolok, szinte semmit sem tudtam
róla azon kívül, hogy volt tíz dollárja, amikor szükségem volt rá. Halovány
mosollyal az arcomon hajtottam rá a fejem a vállára, jobb kezemmel gyengéden
szorítottam meg jéghideg tenyerét.
-
Ennek nagyon örülök – suttogtam, miközben egy lapos pislantást követően
lehunytam a szemeimet. Kivételesen nem voltam fáradt, csupán jólesett a
nyugalom, a hangos zene és az üvöltöző fiatalok után. Jó volt vele lenni;
kettesben - bár még voltak kétségeim. Mindazonáltal készen álltam lerombolni a
magam köré emelt falakat, csak nem tudtam, hogyan kellett volna elkezdeni. -
Egyébként honnan jött a levelek ötlete? Tudod, simán elém állhattál volna, hogy
„Hé, figyelj! Kedvellek.” – A végére már nevettem, főleg, hogy amikor tekintetem
Aaron arcára emeltem, ő hitetlenkedő grimaszba torzította jóképű vonásait.
Arcának íve megfeszült, a szemöldökei oly közel kerültek egymáshoz, mintha
ténylegesen eggyé váltak volna, és orrlyukai kétszeresükre tágultak, ahogy
beszippantott egy adagot a hideg, újévi levegőből.
-
Tekintettel arra, hogy a jótékonysági vásáron milyen ellenszenves voltál,
inkább szó nélkül hagyom az ötleted, rendben? – kérdezte, miközben az ujjai
közé fogott egy vörös tincset és ide-oda csavargatta azt. Elmélázva hallgattam a
nappaliból kiszűrődő dallamokat; valaki kinyitotta a bejárati ajtót, és
esetlenül elvánszorgott a buszmegálló felé. Némán figyeltem suta mozdulatait,
azt, ahogy bebotorkált egy bokor mögé, és nyöszörögve kiadta magából, amit már
képtelen volt feldolgozni a szervezete.
-
Sajnálom – mondtam végül. Ujjaim apró, nonfiguratív mintákat rajzoltak inggel
fedett mellkasára, mely még az anyag takarásában is keménynek, és
kidolgozottnak hatott. Kíváncsi lettem volna, mennyit dolgozhatott érte, én
ugyanis már többször elhatároztam, hogy elmegyek edzeni, de tíz felülés után
mindig feladtam. A sportolást nem nekem találták ki. - Nem kellett volna
ítélkeznem.
-
Semmi probléma, el van felejtve – megrántotta a vállait, lazán, mintha tényleg
nem bánta volna, hogy kibeszéltem a háta mögött, és én elhittem, hogy ez így is
volt.
Összerezzentem, amikor a nappaliban bulizó
fiatalok kiözönlöttek az udvarra. Kis híján megcsúsztam, amikor felültem, és
kíváncsi tekintetemmel végigpásztáztam az összegyűlteken. Ahhoz képest, hogy
egytől egyig részegek voltak, feltűnően szabályos, kör alakú mintát alkottak. A
sustorgásukból ítélve vártak valamire, és csak reménykedni tudtam benne, hogy
nem egy bunyó volt kibontakozóban. Utáltam a verekedéseket, nem hiába kerültem
el a nappalit, amikor apu pankrációt nézett a tévében.
-
Mindenki tudta? – kérdeztem félőn, fél szemmel a különös társaságon legeltetve
érdeklődő szemeimet. Aaron időközben ülésbe tornázta magát, és az egyik karjával
óvón magához ölelt, védelmezve egy esetleges zuhanástól. - A leveleket.
A testem beleremegett az első durranásba,
ösztönösen préseltem össze a szemeimet, amikor felvillant az első lángcsóva.
Tűzijáték. Eleinte csupán zöld és piros, később már kék és sárga fénynyalábok
szelték át a sötét éjszakát, melyeket vastag füstfelhő követett.
Lélegzetelállítóan gyönyörű volt, még annak ellenére is, hogy féltem, az egyik
parázsba belekap a szél, és lángra lobbant minket, akik a tetőről csodáltuk a
fény csodálatos játékát.
-
Attól függ, kire gondolsz mindenki alatt – kezdte diplomatikusan, amitől rossz
érzések milliói cikáztak végig a testemen. Kit védelmezett? Bons is benne lett
volna? Hiszen, amikor a szünet első napján beültünk a kávézóba, semmi jelét sem
mutatták annak, hogy ismerték egymást. Ennyire jó színészek lettek volna, vagy
én lettem túlzottan paranoiás? - Cassidynek fogalma sem volt róla – eddig meg
sem fordult a fejemben, hogy a pincérlány is benne volt a buliban, és igazából
megkönnyebbültem, hogy igazam lett. Már csak az kellett volna, hogy kiderüljön:
ő választotta a nyakamban lógó ékszert. - Daniel természetesen tudta, hiszen a
legjobb barátom, és nélküle sosem ismertelek volna meg.
-
Mert a Kávézóban dolgozol. Ott láttál először – mondtam ki a nyilvánvalót, és
elnyúlva a cseréptetőn, mosolyogva figyeltem a színes tűzcsóvákat. A lágy
szellő az arcunkba fújta a fehér füstöt, az arcomat Davis ingébe fúrtam.
Védelmet kerestem. Az orromat ellepte férfias parfümjének jellegzetes illata,
mely egyszerre emlékeztetett a mentolos rágóra és a fahéjra. Bár, utóbbi szerintem
a fenyőfa ehető díszei miatt ivódhatott bele a ruhájába.
-
Igazából ez így nem teljesen igaz – suttogta, úgy, hogy csak én hallhassam
félénk szavait. Értetlenségem ezúttal kíváncsisággal párosult, fürkésző
tekintetem összekapcsolódott az övével. Némán vártam, hogy kifejtse, mire is
gondolt. - Már nagyon régóta ismerem, és volt egy sulis buli, amire elhívott,
mert nem volt párja, akivel elmehetett volna. Leöntöttél valami ragacsos és
furcsán csillogó trutyival.
-
Jézusom! Az te voltál? – sikkantva húzódtam el a mellkasától, ujjaim
megtámaszkodtak a cserepeken, melyek belevájtak a tenyerembe, hosszú, egyenes
vonalakat hagyva a felületén. - Másnap kerestelek a suliban, hogy elnézést
kérjek, de nem találtalak meg, aztán szépen lassan elfeledkeztem róla –
mondandóm végére lesütöttem a szemeimet. A tekintetem ezúttal, az időközben
elnéptelenedett udvart figyelte. A zöld pázsiton rengeteg piros műanyagpohár
pihent, néhol kiürült üvegek társultak hozzájuk. Teljes káosz. Abban a percben
megfogadtam, hogy sosem fogok házibulit szervezni, ugyanis nem érte meg azt a
sok macerát, és aggodalmat. Képtelenség lett volna élvezni a zene magával
ragadó ritmusát, miközben azért imádkoztál, hogy a részeg haverjaid semmit se
törjenek el. Aaron ujjai gyengéden csúsztak az állam alá, megemelték azt, ezzel
szemkontaktusra kényszerítve. Nem volt követelőző, ha ellenkeztem volna,
tudtam, hogy azonnal elengedett volna. - Már olyan régen volt. Három éve?
-
Pontosabban három éve, és két hete – elnevettem magam a pontosításán, hiszen én
is tudtam a helyes dátumot. Kilencedik közepén, a végzősök szalagavatóján
történt. Életem első bulijában. Annyira izgultam, hogy mindennek és mindenkinek
nekimentem, végül, csakhogy megkoronázzam az estét, megbotlottam egy kábelben,
melynek következtében komor sötétség borult a teremre. Senkinek sem mondtam el,
hogy én voltam, Bons mégis rájött.
-
Hihetetlen – motyogtam az orrom alatt, a szám előtt apró bárányfelhőket kreált
a langyos levegő.
-
Egyébként köszönöm, hogy kiszöktél értem, és hogy itt maradtál egész végig.
Bevallom, azt hittem, azonnal lelépsz, amint meglátsz. – Aaron közelebb húzott
magához, pedig már így is csupán pár centiméter választott el minket. Ajkai
rásimultak az enyémekre, de nem csókolt meg. Várt, vajon meg teszem-e újra.
Megtettem.
-
Lehet, hogy jobban jártam volna – nyögtem, amikor elváltunk egymástól, és
ismételten friss levegő áramlott a tüdőmbe. Az utca lassan elcsendesült, a
közelben emelt templom harangja megütötte az egy órát. A halk melódia megsimogatta
a füleimet, a szívem mégsem ettől, hanem Davis elnyújtott puszijától hagyta ki
feleslegesnek vélt ütemét. A homlokom belebizsergett a pillanatba. Még a hideg
is kirázott – zakó ide, vagy oda.
Bár még szívesen maradtam volna, ideje volt
mennem, hiszen anyát ismerve, rám fogja törni az ajtót, ha nem nyitom ki
harmadszori felszólításra. Tekintettel arra, hogy egy ismeretlen ház tetején
voltam, egy ismerős idegennel, erre esélyem sem volt. Örök életemre el fognak
tiltani a civilizációtól.
-
Hazakísérjelek? – kérdezte, tenyerét felém nyújtva segített felállni. Óvatosan
lépkedtünk, kéz a kézben, és még akkor sem engedett el, amikor a talpaim
érintkeztek a szoba parkettájával.
-
Annak örülnék.
A hazavezető úton megállás nélkül
beszélgettünk, hiszen még annyi témánk akadt, annyi apró, jelentéktelen, mégis
fontos információ volt, amit nem tudtunk a másikról. Kedvenc ételek,
álomnyaralás, életcélok. Elmeséltem neki, hogy a legszebb emlékeim egy Diggy
nevű kutyához kötöttek, hogy utáltam a pisztácia fagyit, de furcsamód szerettem
a pisztáciát. Megtudtam róla, hogy Livnek becézte a kistestvérét, hogy tízéves
koráig plüssel aludt, hogy két éve kezdett el dohányozni, méghozzá az édesapja
rossz szokásait követve. Mire elértünk a házunk hátsó udvarára, úgy éreztem: ez
az éjszaka megért minden büntetést. S csak reménykedni tudtam benne, hogy
megélem a reggelt, és ha felkelek, akkor mindez megmarad valóságnak.
-
Szép álmokat, Virágszálam – Aaron karjai erősen, mégis finoman öleltek át, telt
ajkai szenvedélyesen tapadtak az enyémhez, és ezúttal képtelen voltam megállni,
hogy ne mosolyogjak bele a csókba. - Boldog új évet.
-
Inkább csak kívánj sok sikert – suttogtam, hiszen a nappali égő villanyaiból
ítélve, a nagyiék jól bírták, számukra még nem ért véget az éjszaka. Tekintetem
a lepedőkből eszkábált kötélre vezettem, Aaron megszorította a kezem, amikor
testem apró remegése elárulta neki: hirtelen elszállt minden bátorságom.
Annyival egyszerűbb lett volna besétálni a bejárati ajtón, mint felállni a
nyakába, és felmászni a foszladozó textílián. - Csoda, hogy még egyben van.
-
Majd elkaplak – berogyasztotta a térdeit, kezei biztosan tartottak, amikor
rászorítottam a kötélre.
A kezeim gyors egymásutánban mozogtak, két
pislantást követően már a szobámban voltam.
-
Szép álmokat – mosolyogva integettem, és addig be sem csuktam az üvegbe
bugyolált nyílászárót, amíg el nem tűnt a szemeim elől. Aaron távozása után kibogoztam
a kötél csomóit, gyorsan összehajtogattam a lepedőket és a szekrénybe
hajítottam őket. Leráncigáltam magamról a zöld estélyit, és belebújtam a
pizsomámba – még a hajam is összekócoltam, hogy úgy tűnjön: egész nap az
ágyamban fetrengtem, mint azt egy fogolynak illett. Lemostam a sminkem,
kidobtam az elszürkült vattakorongot.
Amikor magamra húztam a takarómat, vidáman
gondoltam vissza az este történtekre, a hosszas eszmecserékre és a megannyi,
édes csókra… el sem tudtam képzelni ennél szebb Szilveszter estét.
Szia! Iszonyatisan joblett es enyem az elso komi siess a ko ivel
VálaszTörlésKedves Mónika!
TörlésÖrülök, hogy ennyire tetszett és annak is, hogy írtál! A következő fejezet sajnos kicsit késni fog, ugyanis Cher nem lesz itthon, és nem tudta idejében megírni, de még a hét folyamán közzéteszi, ha minden jól megy. :)
Millio puszi Xx
Drágám!
VálaszTörlésDe tudtam, hogy Aaron a hódoló. Na jó mindent az elején!
Mikor elolvastam a köszöntöt már akkor tetszett az ötlet, amit kitaláltatok Cherrel. Életemben nem olvastam még ilyen blogot, valószínű, hogy nem is fogok. Az első résznél konkrétan beleszerettem. Aztán egyre jobban ésjobban. Bár nekem a kedvenc részem az volt mikor a házikos rejtvényt kellett megfejtenie. Van fantáziátok! <3
Ez a rész olyan tökéletes és kidolgozott lett, amit tőled megszoktunk. Imádtam! <3
Alig várom a kövit! *-*
Puszi, Szeretlek <333
Bells
Édes, drága Bells!
TörlésHahaha, akkor úgy látom, téged nem sikerült meglepnünk, pedig hidd el, nagyon próbálkoztunk.
Köszönjük szépen a bókot, örülünk, hogy tetszett az ötletünk. Próbáltunk kitalálni valami egészen újat,amit még sehol sem láttunk. Most, ahogy leírom ezeket a szavakat, egyfolytában mosolygok. Annyira aranyos vagy, hogy az leírhatatlan. Köszönünk mindent! Megsúgom, hogy nekem is az az egyik kedvenc részem. <3
Sietünk a folytatással, csak Cher az utóbbi napokban nem igazán ért rá, így beszélni sem tudtunk :/
Nagyon szeretlek <333
Millio puszi Xx
Drága szerecsendiom!
VálaszTörlésJuj, juj, juj! Amikor megtudtam, hogy Aaron az, mármint úgy tényleg, és simán bevallja, és semmi félreértés (mert ez is megfordult az agyamban), akkor egyszerűen csak boldog voltam. Mert olyan aranyosak, és rájöttem, hogy Danielt nem is bírtam annyira. Mármint Aaronhoz képest nem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire édesek lesznek együtt majd, de borzasztóan jó volt olvasni. Viszont nem tudom, mi van Rose szobafogsávál, de félek, hogy előbb-utóbb ki fog derülni.
Ahj, valami hihetetlen fejezet lett, nem erre számítottam, az az igazság, pozitívan csalódtam! Te is eszméletlen tehetséges vagy, drága szerecsendiom! <333333333
Rengeteg puszi, Azy
Édes, drága Azym!
TörlésÖrülök, hogy sikerült egyszerűen csak boldoggá tennünk, mert bár én is elgondolkodtam azon, hogy letagadhatná, utána arra a következtetésre jutottam, hogy eleve a levelekkel is titkolózott, most legyen őszinte, és vallja be kerek perec, hogy ő az, aki teljesen oda van érte. Hahaha, nem is bírtad? Na szép, szegény Daniel pedig minden erejével azon volt, hogy segítsen Aaronnek titokban tartani a személyazonosságát, ráadásul nélküle soha nem is találkoztak volna. Szerintem is nagyon aranyosra sikeredtek. Azt hiszem, amikor ezt a részt írtam, minden másik történetemből hiányzott a romantika, így kiadtam mindent, amit az elmúlt hetekben visszafojtottam. Rose szobafogsága lassan véget ér, de azt, hogy hogyan, nem árulhatom el. Amint lesz egy kis szabadideje, Cher befejezi a következő részt. Bevallom, nagyon kíváncsi vagyok, szóval remélem gyors lesz, és nem kell még egy hónapot várni. Aztán ki tudja, a tényleg, hogy neki is iskola van :)
Köszönöm szépen, nagyon boldog vagyok, amiért itt vagy és támogatsz, amiért pozitívan csalódtál meg minden <33 Te is nagyon tehetséges vagy, ezt sose felejtsd el <33 Szeretlek!
Millio puszi Xx