14. fejezet: Édes szabadság

Drága Olvasóim!

Köszönöm mindazoknak, akik még itt vannak és olvassák a történetet. Borzalmasan hálás vagyok a kitartásotokért, épp ezért próbáltam egy kicsit kedveskedni nektek ebben a részben.  Mivel a levelek óta Aaron kissé a háttérbe szorult, úgy gondolom (a kép egyébként is magáért beszél), akik már alig várták, hogy felbukkanjon, azok most örömmel kezdenek majd bele a fejezetbe. Én legalábbis imádtam írni a hozzá kapcsolódó jeleneteket...

Nem is tudom, mit mondhatnék még. Talán csak annyit, hogy jó olvasást!

Millio puszi Xx

Édes szabadság

2014. január 4. (szombat)

  A hajam kócosan hullott a párnára, és ahogy a szabad kezemmel megpróbáltam kiseperni a szememből a kéretlen szálakat, szinte minden másodikat sikerült kitépnem Bons nagy örömére, aki valamilyen különös oknál fogva mindig is irtózott a kihullott hajszálaktól. A reggeli napfény miatt kissé hunyorogva, álmosan mosolyogtam az ajtóban ácsorgó lányra, miközben bocsánatkérően a földre söpörtem az összes vörösen kunkorodó szálat.

- Ébren vagy? – kérdezte két falat között. Az arca egészen felpuffadt, ahogy megpróbált egyszerre beszélni, rágni és nyelni. A levegőbe szagolva, mosolyogva idéztem fel az előző éjszakát. A hajnali négyig tartó beszélgetést, és az egymást követő most már tényleg aludnunk kéne kijelentéseket, amiket percenként egy újabb, légből kapott téma követett.

- Nem – nyöszörögtem résnyire nyílt szemekkel, tüntetőleg a fejemre húzva a takarót. Túl keveset pihentem és túl puha volt az ágy ahhoz, hogy ilyen egyszerűen magára hagyjam. Vonzott, akár a legfinomabb latték, a legízletesebb torták és a legromantikusabb filmek.

  Bons kuncogva sétált az ablakhoz. A halk nyikorgás és a lábujjaimat érő hűvös szellő pedig egyértelművé tette, hogy eszében sem volt magamra hagyni, hiába is könyörögtem volna.

- Az nagy kár! – felelte. A testem összerándult a hangjában rejtőző szórakozottságtól. - Ugyanis, amikor az előbb lementem ezekért az ínycsiklandozó süteményekért, az anyukád épp palacsintát sütött. Úgy láttam, Aaronnak nagyon bejöttek.

  Megforgattam a szemeimet és egy hatalmas ásítás kíséretében az ablak felé fordultam, jóllehet a párnát továbbra is a fejemre szorítottam, ezzel kizárva a hirtelen fényességet és a hangokat, a csontjaimig hatoló januári hidegről nem is beszélve, ami még a hasamig felhúzott lábaim ellenére is mintha beszökött volna a takaró alá.

- Anya sosem süt palacsintát szombaton. Az kizárólag vasárnapi tradíció, és amúgy is… - panaszoltam, hiszen Bons szinte már családtagnak számított. Tudnia kellett volna, hogy az édesanyám sohasem szegte volna meg ezt a hagyományt, amit az első anya-lánya hétvégénken találtunk ki évekkel ezelőtt. - Várj! Aaron? – kérdeztem eltátott szájjal, egy-kettőre ledobva magamról a meleg takarót, amikor eljutott a tudatomig a barátnőm mondandójának valódi lényege. - Itt? A mi házunkban?

  Bons az ablakban ült, a kezében egy csokis muffinnal, a lábánál két csésze gőzölgő teával vagy kávéval. Felhúzott szemöldökkel fordult felém.

- Ezt mondtam, nem? – kérdezte kihívóan, a szájához emelve az egyik porcelánbögrét. A hideg miatt feltűnően fehér gőz kiemelte az ablakban töltött percek miatt pirospozsgás orcáit. - Bár én is csupán egy fél órája keltem. Lehet, hogy összetévesztettem valakivel – szabadkozott mosolyogva, miközben felállt, hogy a kezembe nyomja a kék poharat. Ahogy a felcukrozott kávé végigégette a nyelőcsövemet, ezer és egy baljós gondolat futott át az agyamon arról, hogyan kerülhetett a házunkba az ismeretlen idegenem.

  Talán megpróbált belopódzni a kertbe, hogy köveket dobjon az ablakomhoz.

  Talán rajtakapták, hogy megpróbált felmászni a szobámba.

  Talán egyszerűen csak megfeledkezett arról, hogy szobafogságban voltam és…

- Beszéltetek? – kérdetem két korty között, enyhén oldalra döntött fejjel. Úgy csüngöttem Bons minden egyes mozdulatán, minden lélegzetvételén és elfojtott gondolatán, ami bevésődött a mimikáiba, hogy pislogni is elfelejtettem. Tudni akartam a részleteket, hogy felkészülten érjen a találkozás arcul csapása. Hogy ne fájjon annyira, ha mégis meggondolta magát.

  Ebony hátravetette a fejét és elnyúlt az ágyon.

- Túlságosan lefoglalta, hogy meggyőzze az apádat… - kezdte, de még mielőtt befejezhette volna, én a sípcsontjaimra nehezedve mellé ugrottam és az arcába hajolva olyan közel kerültem hozzá, hogy éreztem, amint a levegő elhagyta az ajkait.

- Az apámat? – kérdeztem hitetlenkedve. A testem ide-oda dőlt, miközben a kezeimre támaszkodva megtaláltam a tökéletes pózt. - Azonnal le kell mennem!

  Meg sem várva Bons válaszát, leugrottam az ágyról és berohantam a fürdőszobába. A kezem remegve csavarta le a fogkrémes tubus tetejét, és bár megengedtem a csapot, még a víz egyenletes csobogása sem tudta elnyomni Ebony hangos kacaját. A szemeim alatti sötétlila karikák a neonlámpa fényében igazán elmélyültek, és a hajamat is csupán egy egyszerű, pántfonással tudtam rendbe hozni. Még sohasem éreztem magam annyira reménytelennek, mint abban a pillanatban.

- Nadrág! – kiáltotta Bons, amikor az ajtó felé szaladva megbotlottam a saját lábamban. A pizsomaként használt mintás póló miatt, ami betöltötte a szekrényre szerelt tükröt, teljesen elfeledkeztem a csupasz lábaimról.

  Ijedten rohantam a szekrényemhez. Hirtelen egyetlen ruhadarab sem tűnt elég jónak, pedig egyébként odavoltam valamennyiért. De mintha az agyam csupán a hibákra figyelt volna, a kedvenc kötött pulcsim kinyúlt, a legszebb kék farmeromból kiállt egy idegesítő cérnadarab, a szülinapomra kapott fölsőm pedig hirtelen túl prűdnek és kislányosnak hatott.

  A sírás szélén egyensúlyozgatva, hol az egyik, hol a másik lábamra nehezedtem.

- Próbáld ezt! – Bons az arcomhoz vágta az egyik fekete nadrágomat, és amíg én magamra rángattam a szűk gatyát, addig ő feltúrta a polcaimat és kiválasztott egy egyszerű, fehér trikót, amit aztán hátulról a nyakamra húzott, nem törődve a pizsomámmal és a ténnyel, hogy igazából még melltartó sem volt rajtam.

  Nevetve cseréltem át a felsőimet, és a tükörbe nézve még a fáradtságtól csillogó szemeim ellenére is elégedett voltam, hisz azon csupán egy kiadós alvás segíthetett volna, arra pedig nem volt idő. Ha Aaron valóban az édesapámmal beszélgetett, és anya tényleg palacsintát sütött a váratlan vendég tiszteletére, akkor minden másodperc értékesebb volt az azt megelőzőnél.

  Kapkodva léptem az ajtóhoz. A jobb kezem már a kilincsen volt, amikor a vállam fölött hátra lesve tudatosult bennem, hogy Bons visszafeküdt az ágyba.

- Te is jössz! – ripakodtam rá suttogva. A fejem belevörösödött az erőlködésbe, ahogy megpróbáltam egyszerre kiegyensúlyozottnak, eltökéltnek és dühösnek tűnni anélkül, hogy felhívtam volna magunkra a lentiek figyelmét. A kicsik ugyanis nagyon jók voltak abban, hogy benyissanak a szobámba a világ legkellemetlenebb és legkínosabb szituációi közepén.

- Jaj, hagyjál már! – nyöszörögte szemfogatva, tüntetőleg összefonva a karjait. - Elég rád néznem ahhoz, hogy tudjam, jobb, ha fent maradok. Nem kell a dráma.

  Szótlanul figyeltem, ahogy egy lusta mozdulattal felemelte az éjjeliszekrényemre tett bögrék egyikét, majd a hátát a falnak vetve behunyta a szemeit. Nem akartam elhinni, hogy a tegnapi nap után képes lett volna ennyire egyszerűen lemondani rólam, dráma ide vagy oda.

   A kezem tehetetlenül hullott az oldalam mellé, miközben hátat fordítottam az egyetlen olyan embernek a világon, akire igazán szükségem volt abban a pillanatban.

  Ahogy beszívtam az alsó ajkam, vettem egy mély lélegzetet és hagytam, hogy a testemen eluralkodó remegés lecsituljon, de az csak felerősödött, ahogy meghallottam az ablak felől érkező matatást. A fejem előrebukott, ahogy Bons sóhaját hallva megpróbáltam kizárni a csalódottságot, ami összeszorította a torkomat.

- Ehh… - Bons tenyere ránehezedett a vállamra, mégis mintha tonnás súlyok hullottak volna le rólam. - Ne vágj már ilyen fejet!

  Mosolyogva hagytam, hogy belém karolva kinyissa az ajtót és végigvezessen a folyosón, hisz magamtól talán már félúton visszafordultam volna. A nappaliból kiszűrődő hangok ugyanis kísértetiesen halkak voltak ahhoz képest, hogy Allison már hazajött a barátnőjétől, és sem Clara, sem Ben nem voltak a szobáikban.

  A kezeim görcsösen szorították a lépcső korlátját. Megszédültem, ahogy megéreztem a palacsinta és a nutella édes illatát.

  Mintha ott se lettünk volna, mindenkit beszippantott Aaron személyisége, aki a kanapén ülve, az egyik lábát a másikon pihentetve, nevetve köszönte meg a lányoknak a finom reggelit, ami első ránézésre úgy tűnt, többször is szétcsúszott, mielőtt elnyerte volna végső formáját. A tészta széle sötétbarnán csillogott az olvadt mogyorókrémtől.

- Jó reggelt! – köszöntem, amikor már kínossá vált a csöndes bambulás.

  Bár azt hittem, a hangomra majd mindenki felénk fordul, egyedül Aaron kapta fel a fejét, és ettől valamiért különlegesnek éreztem magam, holott a családom számára mintha megszűntem volna létezni. Nem tűntem többnek egy háttérzajnál, ami megzavarta a főattrakciót.

- Szia! – köszönt, és a kanapé karfájára téve a henger alakú palacsintákat, a nadrágjába törölte a kezét. A fejemet Bons vállára hajtva, mosolyogva figyeltem, ahogy megpróbált udvariasan eltávolodni aputól és a kicsiktől, hogy hozzám lépve, bensőségesebb üdvözlésben részesítsen, és miközben őt néztem, éreztem, ahogy az arcom belepirult a látványba. A szilveszteri buli óta először volt karnyújtásnyira tőlem, és az este emlékei - a kezének addig ismeretlen érintése és az ajkainak alkoholtól bódító íze - zavarba hoztak.

- Rose, drágám! Nem is mondtad, hogy a barátod ennyire figyelmes! – édesanyám hangja visszarángatott a valóságba. Ijedtemben kihúztam magam. Kellemetlenül érintett, hogy rajtakapott, miközben Aaronról álmodoztam, még ha nem is láthatott a fejembe. - Nézd ezeket a gyönyörű virágokat! Pedig kint mínuszok vannak!

  Anya egy csokor halványrózsaszín rózsát nyomott az orrom alá. A töviseitől megfosztott virág furcsán gyönyörűnek és törékenynek hatott a kristály vázában, ahogy a napfény megtört az átlátszó anyagon, szivárványt festve a falra.

- Tényleg szépek! – mondtam, miközben anya visszatette az ajándékát a konyhaasztalra. Lopva lestem utána, mintha csupán a reggelire készített palacsintákat néztem volna, pedig valójában egész idő alatt a rózsák kötötték le a figyelmemet. Legalábbis addig, amíg Bons az oldalamba nem könyökölt.

  Hümmögve, kérdőn fordultam felé, míg ő Aaron felé biccentve megpróbált a fiú irányába terelgetni, ezúttal sikeresen. Ki kellett derítenem, miért jött, és miért vett az anyukámnak virágot, ha végül mégis úgy döntött, hogy nem érem meg a fáradtságot.

- Beszélhetnénk egy pillanatra? – kérdeztem, és amikor bólintott, szótlanul megindultam a kijárati ajtó felé, mert az alig öt méteres folyosótól vártam a védelmet a fogasra akasztott kabátok és a parkettán pihenő bakancsok társaságában.

  A vállam a hűvös falnak döntöttem, és magamban elszámoltam ötig, majd tízig, miközben Aaronra vártam. A bejárati ajtón függő koszorú sötétzöld levelei és a rájuk aggatott piros és ezüst szalagok eszembe jutatták a Daniel haverjánál látott óriási karácsonyfát. Az izgalmat, ami összerántotta a gyomromat, miközben a fagyöngy alakú medalionomra gondolva azon tűnődtem, vajon ki küldhette azokat a leveleket, és hogy vajon tényleg tudni akartam-e, hogy ki rejtőzött a rejtelmes sorok mögött.

- Morcosnak tűnsz. – Összerezzentem, amikor meghallottam a mögöttem ácsorgó fiú jellegzetes, dörmögős hangját. Aaron szomorúan végigmért, mielőtt az állam alá nyúlva szemkontaktusra kényszerített volna, majd egy kunkorodó tincset a fülem mögé tűrve rám villantotta azt a kissé szégyenlős félmosolyát, amit minden lány, aki valaha betette a lábát a kávézóba, vonzónak talált.

- Inkább csak zavarodott – suttogtam, finoman hátrébb lépve, hogy a magassága ellenére is a szemeibe tudjak nézni. - Mit keresel itt? – kérdeztem. A hangom gőgösebb és számkérőbb volt, mint az szerettem volna.

  Aaron államat tartó karja az oldala mellé esett, míg a tenyerei alig észrevehetően ökölbe szorultak, ahogy megfeszítette a vállait. Megbántottam, pedig eszem ágában sem volt.

- Megpróbálok nem fennakadni a hanghordozásodon, és betudni a korai időpontnak – mondta, és amióta ismertem, most először nem nézett rám, miközben beszélt. - Egyébként pedig, szerintem minimum egy köszönöm kijárna azért, amiért elintéztem, hogy felfüggesszék a szobafogságodat – panaszolta, továbbra is a világosbarna csizmáimat szuggerálva, mintha a rajta függő rojtok a világon mindennél érdekesebbek lettek volna.

  Csöndben néztem, ahogy a gondolataiba temetkezett, és végül én is így tettem, mert bár szerettem volna, nem mertem hozzáérni. Egyszerűen nem hittem benne, hogy a könyvekben olvasott nyugtató érintés valóban segítene ahelyett, hogy csak tovább rontaná a helyzetet.

  Az alsó ajkam harapdáltam, és a körmeimre festett lakkot kapargattam, miközben a sötét miatt néhol foltos falat bámultam, amikor hirtelen arcul csaptak Aaron korábbi szavai, mintha azok lekésték volna a vonatot, és csupán a későbbi járattal értek volna el a tudatomig. Minimum egy köszönet kijárna azért, amiért elintéztem, hogy felfüggesszék a szobafogságodat. Felfüggesszék… a szobafogságodat.

- Hogy mit tettél? – kérdeztem rémültem. Elléptem a faltól és kilestem a nappaliba, ahol a szüleim egymás mellett ülve ették a palacsintát. Látszólag egyiküket sem foglalta le a reggeli matiné, és anya görcsös vállai láttán biztos voltam benne, hogy mind a ketten hallgatóztak. - Hogyan?

  Felhúzott szemöldökkel fordultam vissza a fiúhoz, aki addigra ismételten nekem szentelte minden figyelmét. A szemei azzal a különös lánggal izzottak, amitől úgy éreztem, menten felforr a vérem. Képtelen voltam megmozdulni, ahogy hozzám lépve közelebb hajolt.

- Egy csokor virág – suttogta -, pár kedves szó és egy üveg bor… – A lehelete megcirógatta az arcom, és mintha ezernyi pillangó repdesett volna a gyomromban. - Néha csodákra képes.

  A térdeim megremegtek, és csupán Aaron erős karjainak köszönhettem, hogy sikerült talpon maradnom. A szégyentől vörösen izzó arccal hagytam, hogy a tenyere alatt lángba boruljon a testem.

- Lefizetted a szüleimet? – nyöszörögtem, miközben megpróbáltam lenyelni a torkomban keletkezett csomót. Ahogy megtaláltam a hangom, már könnyen visszanyertem az egyensúlyomat is.

  Felhúzott szemöldökkel, kétkedően néztem farkasszemet a mosolygó fiúval, aki csupán egy ostoba vállrándítással válaszolt, miközben az ujjával a mögöttem játszadozó testvéreimre mutatott, akik egy csomag pilóta kekszet majszolva kártyáztak egy addig sosem látott uno paklival.

- Nagyon kedvelhetsz – motyogtam a kicsiket nézve, összefűzött kezeimet az oldalam mellé engedve. Szégyelltem magam, amiért ok nélkül neki rontottam, holott ő már a kezdetektől fogva csak a legjobbat akarta nekem.

- Odavagyok érted! – suttogta, és finoman maga felé fordítva egy puha puszit nyomott az enyhén elnyílt ajkaimra. Hosszú, vékony ujjai a tarkómat simogatták és a babahajszálaimmal játszadoztak, míg én szégyenlősen a csípőjére tettem a kezem. Pipiskedve hajoltam közelebb. A mellkasom hozzásimult az övéhez, és a szívem dübörögve alkalmazkodott az övéhez, még mielőtt végleg elhúzódott volna tőlem. Aaron mosolyogva hajolt a fülemhez. - Annyira, hogy már ki is találtam a délutáni programot.

- Éspedig? – kérdeztem kíváncsian, és a szívem kihagyott egy feleslegesnek vélt ütemet, ahogy eszembe jutott megannyi majdnem-randi, amit a szünetben tervezett. Valahogy mindig sikerült eltalálnia, mit csinálnék szívesen, jóllehet az elfeledett házikóval kicsit túllőtt az általam még elfogadottnak talált, horrorisztikus kalandok határán. Féltem a pókoktól, a szobák mégis elhagyatottak voltak és benőtte őket a por. Utáltam a kísérteties helyeket, a sziget erdején mégis egyedül kellett átverekednem magam.

- Elviszlek egy igazi randira – válaszolta. A keze megtalálta a tenyerem. Az ujjaink összefonódtak, ahogy visszasétáltunk a nappaliba és megálltunk a kanapéval szemben.

  Zavartan néztem hol a szüleimre, hol a legjobb barátnőmre, de Bons szerencsére vette a lapot és megtörve a jeget, kedvesen ránk mosolygott egy adag juharszirupos palacsintával a szájában. A fogait aranyszínűre színezte a sűrű massza.

- Hova? – suttogtam a vállam fölött, a testsúlyom az egyik, majd a másik lábamra helyezve. Akár egy gólya, a jobb talpam a bal térdemre csúsztattam, úgy vakartam meg a bizsergő bőrömet.

- Meglepetés, de öltözz rétegesen. Téged ismerve életmentő lehet – válaszolta hasonlóan halkan, hogy a tömeg ellenére is csupán én hallhassam a szavait.

  Értetlenül ráncoltam össze a szemöldökeimet. Nem tudtam eldönteni, hogy megsértődjek, vagy elolvadjak a figyelmeztetése hallatán, de végül úgy döntöttem, inkább nem szólok semmit, és egyből a fél szemmel minket vizslató édesanyám felé fordultam. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy nem csupán az agyam játszadozott velem. Hogy valóban jól hallottam Aaron korábbi szavait.

- Anyu! – kezdtem, finoman ellépve a mellettem ácsorgó fiútól. Anya persze azonnal abbahagyta az evést. Minden figyelmét nekem szentelte, akár az első iskolai napom után, vagy amikor először kaptam intőt, és végigbőgtem a hazafelé vezető utat. - Tényleg szabad vagyok a délután?

- Fáj, hogy nem hiszel nekem, Virágszálam – replikázta Aaron fennhangon, amitől a fejem búbjáig elpirultam.

  Bons megrázta a fejét, és teátrálisan végighúzta a kezét az arcán, mintha nálam nagyobb idiótát még sosem látott volna akció közben, és ettől csak még vörösebbé váltam. A halántékom mentén lecsorgó izzadság, és az ereimben kavargó folyékony napsugártól izzó bőröm úgy égetett, mint a parázs. Máglyán égettek, akár a boszorkányokat.

- Igen. De este nyolcra haza kell érned, különben kénytelenek leszünk visszavonni az engedményeket – felelte kimérten, de a fülembe tóduló vértől mindössze apu helyeslő bólogatásából és az édesanyám szájának lassú mozgásából tudtam kikövetkeztetni, miféle büntetést is szántak nekem arra az esetre, ha ismételten elkésem.

- Értettem – válaszoltam heves fejrázással, majd ezt követően felrohantam az emeletre, hogy lecseréljem a vékony trikót valami vastagabbra, ami megvédhet a hidegtől.

  A tükör előtt bénázva azon gondolkodtam, hogy Aaron vajon milyen szabadtéri programot szervezhetett, és hogy ahhoz vajon melyik pulóverem lett volna a legpraktikusabb, amikor Ebony benyitott a szobába és egy sejtelmes mosollyal az arcán a kezembe nyomott egy fekete-fehér csíkos, kötött pulcsit. Már szinte a nyelvemen volt a kérdés: Hova is megyünk mi pontosan?, de végül a szívem megakadályozott abban, hogy tönkretegyem a rám várakozó fiú meglepetését.

- Érezzétek jól magatokat! – Bons magához ölelt. A karjai kiszorították belőlem a nem létező reggelit, és ahogy a válla fölött belenéztem a tükörbe, a kipirult arcom mellett felfedeztem a falra aggatott fényképeinket. Minden izgalmam ellenére elszontyolodtam, ahogy arra gondoltam: habár az én ötletem volt a pizsiparti, én vagyok az, aki tönkreteszi a hagyományokat.

- Sajnálom, hogy kihagyom a közös reggelit és a meséket – suttogtam a fülébe, átkarolva a nyakát, ezzel még közelebb húzva magamhoz, mintha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Bons nyöszörögve ringatott, akár egy anya a gyermekét, és abban a pillanatban döbbentem csak rá igazán, hogy egész idő alatt olyan volt számomra, akár egy tündér keresztanya. Szeretett és elfogadott és segített, valahányszor szükségem volt rá.

- Hülyéskedsz? Menj már! – Eltolt magától. A jobb öklével egy gyenge csapást mért a vállamra, majd a vállamnál fogva az ajtó felé fordítva, ellenkezést nem ismerve taszigált a lépcső irányába. Egy röpke pillanatra úgy tűnt, jobban izgult, mint én, amiért csak még jobban megszerettem.

- Szeretlek – mondtam, egy béna mozdulattal szembefordulva vele, hogy újra magamhoz ölelhessem, mielőtt lementem volna a nappaliba. Tudtam, hogy nem kell sietnem. Aaron bebizonyította, hogy elbírt a családommal.

  Kissé idegesen kapcsoltam ki az anyósüléshez szegező biztonsági övet, amikor Aaron a városközponttól nem messze megállt egy hatalmasa, szürke épület előtt, aminek az oldalán egy arctalan figura siklott a levegőben a lábát a csípőjéig felhúzva, hópelyhekkel a sisakja körül. A királykék Skoda ajtajának kilincsét szorongatva, magamban a minden rendben lesz mantrát mondogatva próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, amikor Aaron megtette helyettem az első lépést és bekopogott az ablakon.

  Lehunytam a szemeimet és vettem egy mély lélegzetet.

- Snowboard? – kérdeztem, miután kinyitottam az ajtót.

  Talán észrevette, hogy az egyébként is fakó bőröm még sápadtabbá vált, vagy az arcomra ténylegesen kiült a rettegés, mindenesetre közelebb lépett hozzám, és miután leellenőrizte, hogy valóban bezárta az autót, egy laza mozdulattal átvetette a vállamon a jobb karját.

- Imádni fogod! – Egy másodpercre sem eresztett el, mintha minden meggyőződése ellenére egy része igenis kételkedett volna abban, hogy elégedett leszek a meglepetésével. Hogy nem fogok sikoltozva elrohanni, amint lehetőségem lesz rá. - Még ha most nem is érzed úgy, hogy tetszene.

  Hagytam, hogy átrángasson a bejáraton, majd elzárja előlem az egyetlen menekülési útvonalat.

- Tetszik – mondtam, pedig a hideg futkosott a hátamon a kezeslábasokban feszítő fiatalok láttán, akik az érdekesen kialakított, egészfalas üveg mögül figyelték a mesterségesen előállított pályán sikló embereket, miközben a felvonóra vártak. - Csak félek, hogy ha össze kell varrni, már nem fogok tetszeni.

  Aaron a fejem búbjára támasztotta az állát. Éreztem, ahogy mosolygott.

- Csak még jobban.

  Gyorsan elsikló órákkal és enyhe zúzódásokkal később a porhóban fekve próbáltam összeszedni a méltóságomat és a snowboardot, amit méterekkel arrébb sodort a zuhanás. Próbáltam nem foglalkozni vele, hogy rajtam kívül talán még senki sem esett ki a felvonóból alig egy méterrel a cél előtt, vagy, hogy feltehetőleg mindenki engem bámult, amiért percekkel korábban a hasamon csúszva, hangos sikoltozások közepette végig száguldottam a lejtőn.

  Az arcomat a tenyereimbe temetve, dudorászva próbáltam útját állni a könnyeimnek, és már a legújabb Lana Del Rey szám második strófájánál jártam, amikor megéreztem Aaron kesztyűs kezét a vállamon.

- Foglak! – suttogta, miközben óvatosan a hátamra fordított, majd felhúzott maga mellé. Különös mód nem szédültem, mint ahogy azt vártam, és a deszka sem tört darabokra, ráadásul az engem vizslató tekintetek is sorra ráuntak a műsorra, így mire kiértünk a pálya szélére, mintha mi sem történt volna, már mindenki a saját baráti társaságával volt elfoglalva.

- Köszönöm – motyogtam, miközben megigazítottam a szemüvegem és a sapkám, a felszerelésem egyéb részeiről nem is beszélve. A nyakamba hulló hó ellenére nem fáztam, mintha a testemben szerteáramló adrenalin forró kávéként terjedt volna szét a szervezetemben.

   Aaron aggodalommal telve szedte le a sapkáját és a hó fényétől oltalmazó szemüvegét, miközben tetőtől talpig végigtapogatta a narancssárga kezeslábasomat, több bizsergő zúzódást is érintve, amelyeknél akaratomon kívül megrándult a szám széle.

- Mit szólnál, ha szünetet tartanánk? Azt hallottam, az itteni kávék majdnem olyan jók, mint a plázában – kérdezte. Úgy tett, mintha lett volna választásom, pedig a keze szorosan tartotta az enyémet, miközben megpróbált eltávolítani a hófedte pályáról. Majdnem elnevettem magam, amikor észrevettem, hogy a felvonó helyett a biztonsági okokból kiépített lépcsőház irányába menetelt.

- Most? – kérdeztem hitetlenkedve, kirántva a kezem a szorításából, holott már fél órája a frissen sütött muffinoktól illatozó kantin melegébe vágytam. Nem akartam, hogy azt higgye, mégsem jött be az extrém ötlete, mert valahogy az első és a második óra között rádöbbentem, hogy engem minden hitetlenkedő gondolatom ellenére örömmel töltött el ez az egész. - Hisz kezdek belejönni!

  Aaron ajkai enyhén elnyíltak, amitől csak még vonzóbbá vált, és hirtelen olyan mélyről jövő, ősi késztetést éreztem arra, hogy megszüntetve a közöttünk tátongó űrt az ajkaira tapasszam a számat, hogy az már engem is megrémített.

- Add a kezed! – Gondolkodás nélkül szót fogadtam és a tenyerébe csúsztattam a kezem.

  Miközben az épület belseje felé sétáltunk, kissé irigykedve figyeltem a profin sikló kisgyerekeket, aki velem ellentétben, mintha tényleg erre a sportra születtek volna, és próbáltam nem fintorogni az egyik velem egykorú lány levegőben végrehajtott, forgásos mutatványain, amit hangos tapsvihar fogadott a pálya végén.

  A mellettem sétáló fiú felkarjának döntve a fejem, hagytam, hogy a keserűség valami egészen mássá alakuljon át. Aaron mosolyára gondolva ugyanis biztos voltam benne, hogy ezerszer is pofára estem volna a havon csupán azért, hogy nevetni lássam. Mert a boldogsága engem is boldoggá tett. Boldogabbá, mint eddig bármi.