15. fejezet: Múltad titkai

Drága Olvasóim!

Bevallom, ennek a résznek az elkészítését ezerszer jobban élveztem, mint bármelyiket a szilveszteri buli óta, így reménykedve teszem közzé. Hátha ti is kedvet kaptok a kommenteléshez így a vége felé!

Emellett szeretném megemlíteni, hogy bár a következő résszel hivatalosan is véget ér a téli szünet, és ezzel együtt a történet is, kitaláltam nektek egy kisebb meglepetést, amit a következő bejegyzés elején részletesebben is megosztok veletek.

Addig is, kitartást az iskolához! 

Kellemes olvasást!

Millio puszi Xx

ui.: ha bármiféle helyesírási vagy tartalmi hibát találtok, szóljatok nyugodtan, nem harapok

Múltad titkai

2014. január 5. (vasárnap)

  Ben gyermeki, szinte már sikoltozásra hajazó kacaja betöltötte az egész nappalit, jóllehet még ennek ellenére is tisztán hallottam, amikor a konyhaasztalra pakolt tálak egyike csúnyán a földre esett és darabjaira tört. Határozottan elvesztettem az irányítást.

- Rose! – Clara hangja közvetlenül a hátam mögül érkezett, de bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam felé fordulni, ugyanis Ben belekapott a hajamba, és amikor megpróbáltam letenni a földre a játékai közé, kicsi tenyereivel durván meghúzta a kiengedett tincseimet. - Kérlek! Most én jövök! – követelőzött, miközben letekertem az öcsém csokoládétól ragacsos ujjairól a kitépett szálakat.

- Nem tudok egyszerre mindenkit felemelni, sajnálom – motyogtam, és magamban némán szitkozódtam, amiért még fele annyira sem voltam tekintélyparancsoló, mint a szüleink, vagy amennyire lennem kellett volna. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor belegondoltam, hogy anyuék mindössze két órája hagytak magunkra, és csak még inkább bepánikoltam, amikor rájöttem, hogy mennyire csalódottak lesznek, ha felfedezik a darabjaira tört tárgyakat. A karácsonyfa szanaszét guruló díszeit, vagy az üvegtál éles szilánkjait és a leöntött díszpárnákat.

- De Bent már harmadjára röpteted! – akaratoskodott, egyre csak sikoltozva, miközben az öcsém az arcomba nevetett, és nekem máson sem járt az eszem, csak Allisonon, aki még mindig a konyhában állt, arra várva, hogy kiszedjem a gyümölcsös cukorkából és a tál darabjaiból kevert csapdából, ami miatt moccanni sem bírt.

  A kezem remegett, amikor a kanapéra ültettem az öcsém, és kedvesen megsimogattam Clara arcát. A hajam szállt a levegőben, ahogy a mosókonyha felé futva kikerültem a lábam elé kerülő játékokat.

  Az ujjaim görcsösen szorongatták a kilincset, ahogy feltéptem az ajtót. Pánikolva néztem körbe, és a szívem két ütemet is kihagyott, mire megtaláltam a mosdókagyló mellé rejtett parfist, amit sebtében, a nyelénél fogva rántottam ki a helyéről.

  A Jingle Bells egyébként kellemes dallama egyszeriben idegesítővé vált. Az egész alsó szint zengett, mintha minden akkord visszaverőzött volna a falakról egy újabb idegtépő szólamot alkotva, de bárki is keresett, biztos voltam benne, hogy még várhatott, így egy egyszerű „Azonnal nyitom!”-ot követően nekiláttam egyetlen, bénácska kupacba seperni a húgomat körülölelő üvegszilánkokat. Allison hol az egyik, hol a másik lábára helyezte a teljes testsúlyát miközben dolgoztam, és amint talált egy keskeny, megtisztított ösvényt, futásnak eredt a nappali felé. Időm sem volt utánakapni.

  Elsétálva a kukáig, nyögve hajoltam le a szemeteslapátig. A tegnapi, estébe nyúló snowboardozás lila foltjai miatt szinte minden porcikám sajgott, valahányszor lehajoltam, vagy megemeltem valamit.

  Ahogy az utolsó üvegdarab is belesett a szemetesbe, elégedetten csaptam össze a tenyereimet, és már az sem érdekelt, hogy a seprű még mindig a konyha közepén éktelenkedett, ahelyett, hogy visszavittem volna a helyére, inkább megigazítottam a felsőm és megindultam a bejárati ajtó felé. Magamban újra és újra elmormoltam egy rövid imát annak reményében, hogy ezzel megakadályozhatok egy kisebb katasztrófát, vagy egy újabb szobafogságot. Csak ne anyuék! Inkább a postás! Add, hogy a postás legyen!

- Bons! – Örömömben a kissé kócos lány nyakába ugrottam. Még az sem tartott vissza, hogy velük ellentétben rajtam zokni sem volt, nemhogy pulcsi vagy sapka. - Még soha, soha életemben nem örültem ennyire annak, hogy látlak titeket – panaszoltam, miközben szabadon eresztettem, majd beinvitáltam őt és enyhén borostás barátját a viharvert házunkba.

   Nate elkerekedett szemekkel nézett végig a nappaliban ugráló csöppségeken, miközben a tenyerét az ajtónak támasztva leszedte magáról sötétbarna bakancsait. Az olvadt hó apró tócsákat hagyott a padlón.

- Mondtam, hogy előbb kellett volna jönnünk! – Bons nevetve dorgálta le a sarokban ácsorgó fiút, aki erre védekezően a mellkasa elé emelte a kezeit. Ha nem lettem volna annyira frusztrált és kimerült, talán még el is nevettem volna magam a kifordult jelenet láttán, így azonban csupán egy halvány mosolyra futotta. - Nézd meg, az egész ház romokban.

  Keserű grimaszra húztam a szám. Az arcom belepirult a látványba, és ez csak tovább fokozódott, amikor megláttam a saját tükörképem. A világossárga felsőmön két hatalmas, barna folt virított, a hajam egyik oldala ragadt a csokoládétól, míg a másikat, mintha feltupírozta volna egy pályatévesztett fodrász.

- Ettünk egy kevés csokoládét és chipset, és elszabadult a pokol – suttogtam, bár magam sem értettem miért. Mintha azzal, hogy nem ordítottam világgá, az egészet meg nem történtté tehettem volna. De ez közel sem volt ilyen egyszerű. A kezeimet kétségbeesetten emeltem a konyha, majd a nappali felé. - Mire oldalra néztem, már a kóla is elfogyott, és annyira felpörögtek, hogy szó szerint röptetnem kellett őket, hogy megnyugodjanak.

  Bons csak mosolygott. Egyáltalán nem volt dühös, pedig minden oka meglett volna rá, tekintve, hogy tagadhatatlanul megfeledkeztem arról, hogy közös programot szerveztünk. De anyuék olyan boldognak tűntek reggel, amikor a közös délutánjukról meséltek, hogy képtelen voltam nemet mondani, amikor megkértek, hogy vigyázzak a testvéreimre.

- Nyugalom, megoldjuk. Már beszéltünk a szüleiddel, egyáltalán nem zavarta őket, hogy átjövünk besegíteni. – Nate megveregette a vállam, miközben Bons maga felé fordítva megpróbált egy kis pozitivitást verni a fejembe. Az értetlenség tehát jól láthatóan megbújt a vonásaimban; összeráncolta a homlokom és gondterheltté változtatta a szemöldökeim vonalát. Teljesen összezavart. Akkor mégsem szerveztünk közös, délutáni programot? - Te viszont jobban teszed, ha sietsz, mert Aaron pont akkor parkolt le, amikor mi befordultunk a sarkon.

  A fiú nevére önkénytelenül elmosolyodtam, de bármennyire is feldobott, hogy csupán méterek választottak el tőle, egyszeriben elfogott a hányinger. Túl borzalmasan néztem ki ahhoz, hogy meglásson.

  Nagy valószínűséggel Ebony is hasonló következtetéseket vonhatott le, ahogy még egyszer, alaposan végigmért, mert anélkül, hogy akár csak egy szót is szólt volna, megfogta a kezem és leültetett a kanapé karfájára. A tenyereit a vállaimra téve kért meg, hogy maradjak nyugton.

  Eközben Nate kényelmesen elnyúlt a földön, hagyva, hogy a kicsik körbeugrálják. Úgy tűnt, egy csöppet sem zavarta a hirtelen rá irányuló figyelem és az ahhoz társuló hangzavar. Sőt! Nevetve figyelte, ahogy Clara lement spárgába. Én meg csak megforgattam a szemem a felvágós mutatvány láttán.

  Amikor Bons visszatért, szinte ki sem látszott a kezében tartott cuccok mögül.

- Csukd be a szemed! – parancsolt rám, és bár úgy tettem, ahogy kért, szinte magam előtt láttam, ahogy elégedett mosolyra húzta vörösre rúzsozott ajkait.

  A testem összerezzent a vattakorong kellemesen hűvös érintésétől, miközben az orrom megtelt a kedvenc testápolóm epres illatával, és ettől annyira ellazultam, hogy majdnem lecsúsztam a kanapéról, végül az utolsó pillanatban mégis sikerült megkapaszkodnom a szélében.

- Köszönöm – motyogtam, miközben Bons eltűntette a szemem alatti sötét karikákat és meghúzta a tusvonalam. Egy nedves törlőkendő segítségével felitatta az olvadt csokoládét, majd egy nagyobb hajkefével kicsomózta a gubancokat, az egyébként hullámos tincseimből, végül egy elegáns fonással elviselhetővé tette a frizurám. - Borzasztóan…

- Hálás vagy – fejezte be helyettem, majd az ég felé emelve a kezeimet, lehúzta rólam a sárga felsőm, míg rögtön ezt követően az elnyűtt nadrágomat gondosan az alkarjára hajtotta. Olyan gyorsan mozgott, hogy mire feleszméltem, már egy fekete farmerben és egy elegáns, barack színű, hajszálcsíkos, hosszú ujjú ingben toporogtam a legjobb barátnőm ölelésében. - Tudjuk. Na, nyomás!

  Aggodalmasan néztem végig a testvéreimen, akik mintha észre sem vették volna, hogy az ajtó felé sétálva épp kész voltam a barátaimmal hagyni őket. Teljesen lefoglalta őket a játék, amit Nate talált a karácsonyfa alatt. Ez megnyugtatott.

   A fogason talált, világosbarna, bélelt kabát ellenére is hidegnek éreztem az időt, miközben visszafogottságot erőltetve a testemre, elsétáltam a házunk előtt szobrozó, kék Skodáig.

- Szia! – köszöntem, miután kényelmesen elhelyezkedtem az anyósülésen és magamra zártam az autó ajtaját. A kezeim remegtek, amitől meggyűlt a bajom a biztonsági övvel, de úgy tűnt, Aaron már ismert annyira, hogy mindezt figyelmen kívül tudja hagyni. Ha szóba hozta volna, vagy ne adj Isten, megpróbált volna segíteni, akkor valószínűleg belefulladtam volna a szégyenérzetbe.

- Szia – mondta egy kedves mosollyal az arcán. Egy csöppet sem zavarta, hogy megvárattam, és jobban belegondolva, nem is lett volna fair a részéről megszólnia a lassúságomért, tekintve, hogy igencsak váratlanul ért a megjelenése. - Hogy van az oldalad?

  A mutatóujjam az államhoz emelve elhúztam a szám és összeráncoltam a homlokom.

- Azt hiszem, pont úgy, ahogy a fenekem – válaszoltam elmélázva, miközben csigalassúsággal Aaron felé fordultam, hogy jobban szemügyre vehessem. Sötétbarna haja, akárcsak legutóbb, az ég felé meredezett, mogyoróbarna szemei pedig az arcomat fürkészték. Hozzám hasonlóan rétegesen öltözött, de a bélelt kabátot ezúttal egy fekete bőrdzsekire cserélte. S bár látszólag egyáltalán nem zavarta a hideg - lehúzott ablak ide vagy oda -, hosszú ujjai egy számomra ismeretlen dallamot kopogtattak a kormányon. - Tele van lilafoltokkal.

- Hmm. – Aaron szemei mintha egy árnyalattal sötétebbé váltak volna, akár a legfinomabb étcsokoládé, ahogy a kocsi kulcs után kapva beindította a motort. - Az sajnálatos.

  Ahogy bekapcsolt a rádió, az egyesen beszélő műsorvezetők hangos kacaja elnyomta Aaron szavainak kacér élét, az arcom mégis halványrózsaszín pírba öltözött.

- És, ma hova megyünk? – kérdeztem inkább, majd még egyszer, rögtön azután, hogy lehalkítottam a zajos masinát. A Kodaline tavalyi klasszikusa, a High hopes kellemes háttérzenét kölcsönzött a beállt, nyugalommal teli némaságnak, ahogy a könyökömet az ablak aljához nyomva, végignéztem a havas tájon. Ahogy elhagytuk a buszmegállót, boldogan emlékeztem vissza azokra a reggelekre és délutánokra, amikor Bons és én több járatot is hagytunk beleveszni a forgalomba, csakhogy magunkra maradva a kényelmesnek aligha mondható padon tovább beszélgethessünk.

- Semmi veszélyes – válaszolta egy jobb kanyart követően. – Mondjuk.

  Hümmögve kaptam fel a fejem.

- Mondjuk? – kérdeztem vissza az egyik szemöldököm a magasba emelve. Bár meg sem fordult a fejemben, hogy egy egyszerű kávézóba visz, tudván, hogy nekem már ennyi is elég volt a boldogsághoz, őszintén meglepett.

  Aaron kacagva lassított le a piros lámpánál. A hozzám közelebb eső keze reménykedve kereste az enyémet, amikor végleg megállt.

- Szeretnék mutatni valamit – motyogta, és mintha egy pillanatra beleveszett volna a gondolataiba, a tekintete egészen kifejezéstelenné vált. Kíváncsi voltam, vajon mi járhatott a fejében, hogy mi töltötte ki az elméjét, ami képes volt annyira magába szippantani, hogy csupán a mögöttünk türelmetlenkedő sofőr durva dudálása hozta vissza a jelenbe, de inkább nem faggatóztam. Voltak témák, amikről nekem is nehezemre esett beszélni. - Sajnos legutóbb nem volt rá lehetőségem.

  Mivel ellenkező esetben elvártam volna, hogy békén hagyjanak, úgy döntöttem, egy valamivel kellemesebb irányba terelem a témát.

- Hmm, mit rejt a kosár? – érdeklődtem, amikor a hátrafordulva felfedeztem az ülések mögé rejtett fonott kosarat. Próbáltam nem túl kétségbeesettnek tűnni a mellé hajtott pokróc láttán, mert bár imádtam piknikezni, a hólepte utakra gondolva komoly fenntartásaim támadtak az ötlettel kapcsolatban.

   Ahogy a hátamat visszanyomtak az ülésbe, Aaron izmai megfeszültek. Az ujjai szinte teljesen elfehéredtek, ahogy a kelleténél talán egy kicsit élesebben, balra rántotta a kormányt. Félt, hogy nem fog tetszeni, amit mutatni akart, pedig biztos voltam benne, hogy imádni fogom, bármit is tervezett. Egyszerűen csak ilyen voltam. Mindent túlkomplikáltam, túlizgultam és túldramatizáltam. Még egy apró, ártalmatlan pók miatt és képes voltam a szobám helyett a nappaliban aludni.

- Gyümölcsök, sütemények, melegszendvicsek és két termosz, karamellás kávé – mondta végül, és közben kihúzta magát, én pedig irigykedtem rá, amiért ilyen könnyedén visszanyerte a magabiztosságát, miközben én még mindig azon rágódtam, hogy egy ártatlan grimasszal is képes voltam elrontani a kedvét.

- Csak nem piknikezünk? – kérdeztem játékosan, egész idő alatt az arcát figyelve, mintha ettől könnyebben megfejthettem volna, pedig minden egyes másodperc elteltével egyre rejtélyesebbé vált. Mintha a célunkhoz közeledve újra és újra magába kebelezte volna a múltja, és emiatt újra és újra rá kellett volna vennie magát, hogy ne forduljon vissza.

- Pontosan azt fogjuk tenni. – válaszolta mosolyogva, és bár még mindig vezetett, az egyik kezét a combomra tette, ezzel szabotálva a folytonos mozgásban. Ameddig le nem nyugtatott, észre sem vettem, hogy mennyire feszültté váltam. - Gondoltam megkíméllek a tegnapi nap után.

  A hangjában megbújó, beazonosíthatatlan érzelem hallatán elszakítottam a tekintetem a nadrágomon pihenő tenyerétől és egyenesen a szemeibe néztem, jóllehet ő egész idő alatt az utat figyelte.

- Imádtam! – akaratoskodtam. Azt akartam, hogy tudja, minden szót komolyan gondoltam, hogy egyetlen lilafontot vagy kínos esést sem cseréltem volna el a világ összes kincséért sem. Hogy a kedvéért újra és újra megaláztam volna magam azon a pályán, csak hogy mosolyogni lássam. A szavaim mégsem tűntek elég meggyőzőnek, így taktikát váltottam, és lenyelve a tokromban keletkezett, üszkös csomót, megfogtam a kezét. Belepirultam, ahogy összefontam az ujjainkat. Nem csupán a pillanat intimsége miatt, hanem mert hagyta. - Tényleg.

   Az út hátralévő részében leginkább apróságnak tűnő semmiségekről beszélgettünk, a szívem mégis hevesen dübörgött, mintha hirtelen túl kényelmetlen lett volna számára a mellkasom közepén. Ez a megfoghatatlan, intenzív érzés pedig egy idő után már a gyomromba is beleköltözött. Émelyegtem, így kénytelen voltam a tájra szegezni a tekintetem.

- Az elfeledett házikó – habogtam eltátott szájjal. A tenyereim a hőmérsékletkülönbségtől párás ablakra tapadtak, miközben enyhén előre dőlve a lehető legközelebb hajoltam az üveghez. A rozoga ház megfakult gerendái kitűntek a hólepte erdő magasba nyúló fái közül, és ahogy Aaron leállította a Skoda motorját, az egész valahogy még rémisztőbbnek hatott, mint legutóbb.

  Egy másodpercre összeszorítottam a szemhéjaimat, így próbáltam erőt meríteni a folytatáshoz, mert bár eszem ágában sem volt megfutamodni, egy részem ösztönösen menekülni próbált.

  A kezem remegett, miközben kinyitottam az autó ajtaját, de mire Aaron mellé értem, már sikerült összeszednem magam annyira, hogy a reszketésem a hideg számlájára írhassam.

- Apuval régen rengeteget jártunk ide – mesélte. A szabad kezével megkereste az enyémet, majd összefonta az ujjainkat, úgy húzott be a házba, aminek keskeny lépcsőfokai megreccsentek a testsúlyunk alatt. Bár a Nap még bevilágította az erdőt, és a betört ablakok miatt a ház nagy részét is, az alsó ajkamba harapva léptem át a küszöböt.

- Azt mondják, azért nem sikerült sohasem eladni, mert valakit megöltek benne – suttogtam, hol jobbra, hol balra lesve.

  Aaron egy halk sóhajt hallatott, miközben átsétáltunk a nyomasztó, pókhálókkal átszőtt folyosón. Ahogy elértünk a nappaliig, jobbra fordulva a tekintetem megakadt azon a rozoga asztalkán, amin legutóbb egy kellemesen meleg forró csokoládé és egy kissé porlepte boríték várt a megígért találkozó helyett.

  Átszelve a nyitott szobát, egy meglepően tiszta konyha várt ránk, amiben bár nem volt sem asztal, sem szék, igazán otthon éreztem magam. Addig görcsös izmaim felengedtek, amikor a földre terített pokrócra ülve, végre valahára kinyújtóztathattam a lábaimat. A lilafoltos fenekem miatt leginkább az oldalamon fetrengtem, akár egy kisgyerek.

- Valaki tényleg meghalt benne, de amennyire én tudom, nem gyilkosság volt – válaszolta, miközben kipakolt a fonott kosárból és az orrom alá nyomta a legínycsiklandozóbb szendvicset, amit valaha láttam. A kézfejnyi bagett enyhén sós illata megtöltötte az orrom, míg a vaj, a szalámi, a reszelt sajt, a paradicsom és a saláta keverékének csodás elegye táncot járt az ízlelőbimbóimon. Elégedettségemben már az első falat után felnyögtem.

- Hogyan történt? – kíváncsiskodtam két harapás között. Az ujjaim a péksütemény tetején doboltak, miközben enyhén oldalra döntött fejjel, hümmögve figyeltem a rajtam szórakozó fiút. Aaron mosolya azonban hamar az arcára fagyott, amikor eljutott a tudatáig, hogy mit is kérdeztem.

- Öntök egy kevés karamellás kávét! Még kísérleti fázisban van, de szerintem egyáltalán nem vészes – terelt, és szinte már szórakoztató volt az esetlensége, így hagytam neki.

- Oké.

  Aaron lecsavarta az egyik termosz tetejét, és teli töltötte a kupakját, végül a kezembe nyomta a rögtönzött poharat. A karamell ismerős illata szinte magába szippantott, ahogy a számhoz emelve, puszta megszokásból megfújtam a kávét. A világosbarna ital teteje fodrozódva nyelte magába az ég felé párolgó gőzt.

- Ügyes – suttogtam az első korty után. Ahogy a kávé kissé keserű íze összeolvadt a karamell édes aromájával, valami igazán finom született. Boldog voltam, amiért az elsők között lehettem, akik megízlelhették. - De nehogy azt hidd, hogy megúsztad! – csacsogtam, egy erőtlen lökéssel a földre taszítva a bal karján támaszkodó fiút. - Mi történt itt?

  A fejemet kissé oldalra döntve ide-oda mozgolódtam. Bár én hoztam fel a témát, feszélyezett a beállt némaság és Aaron mogyoróbarna íriszeinek fakó csillogása. Hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy tudni akartam az igazat.

- Igazából az emeleten – motyogta az orra alatt, olyan halkan, hogy én is csupán azért értettem, mert visszafojtottam a lélegzetem, ezzel kizárva minden felesleges háttérzajt. Aaron arca elkomorult, ahogy a jobb karjával a plafonra bökött. - Két ostoba kisgyerek kergetőzni kezdett egy buta katona miatt. Amikor a kisebbnek sikerült visszaszereznie a játékfigurát, az idősebb dühbe gurult, és lelökte a másikat a lépcsőről.

- Uramisten! – Ijedtemben a szám elé kaptam a tenyereimet, és közben másra sem tudtam gondolni, csak a mellettem elfekvő fiú hangjában megbújó szomorúságra. Kérlek, mondd, hogy nem te voltál! Nem te voltál! Kérlek, mondd, hogy nem te voltál! De hiába ismételgetem, akár egy mantrát, Aaron szemeibe nézve tudtam, hogy ha nem is ő, de egy hozzá igencsak közel álló személy ölte meg azt a kisfiút.

  A szívem dörömbölt a mellkasom mögött, és hazudtam volna, ha azt mondom, nem rémített meg Aaron története, ennek ellenére próbáltam kizárni az elfeledett ház tragédiáját, és csupán a jelen pillanatra koncentrálni. A törött üvegen megcsillanó napsugarakra, melyek a szivárvány színeibe öltöztették az egyszerű falakat. A karamell illatára, ami, valahányszor becsuktam a szemeimet, elém idézte a plázai kávézó kellemes hangulatát.

- Állítólag a kisfiú szelleme itt kísért, és a közelben táborozó gyerekek csak tovább torzították a történetet. Ezért nem jár már erre senki – mesélte, és mintha minden egyes szóval egyre közelebb került volna a nyugalomhoz. Már nyoma sem volt a vonásaiban megülő keserűségnek. - Pedig csodálatos ház. Rengeteg szép emlékkel.

  Amikor nem válaszoltam, Aaron rám emelte a tekintetét, amitől csak még inkább megkukultam. Fogalmam sem volt róla, mit kellett volna mondanom. Hogy sajnáltam, amiért ilyesmi megtörténhetett vele? Hogy bár megrémített a feltételezés, hogy bánthatott valakit, tisztában voltam vele, hogy csupán egy ostoba baleset volt az egész? Hogy minden fenntartásom ellenére egy részem még mindig bízott benne annyira, hogy maradjak?

- Az embereknek meg kéne tanulniuk meglátni a jót a rossz dolgok mögött – válaszoltam végül, amikor már túl kínosnak tűnt a csönd.

  Aaron a tenyerei közé fogta az egyik kezem. A hüvelykujjai apró, szabálytalan köröket rajzoltak a bőrömre, amibe belebizsergett az egész testem.

- Csak meg akartam mutatni… - suttogta, miközben óvatosan felfelé fordította a tenyeremet és egy gyengéd puszit nyomott a közepére. Szavak nélkül is tudtam, hogy így fejezte ki a háláját, amiért nem hagytam magára. Amiért nem futottam el, holott felfedte előttem a múltjának legsötétebb bugyrait. - Gyere!

  Szótlanul követtem a hólepte hátsóudvarra. A színesre festett kerítések tövében két hinta árválkodott. Gyerekek nélkül magányosnak tűnt a kiépített játszórész.

  A tenyeremmel lesöpörtem a fekete gumiülésről a havat és nem törődve a nedvességgel, ráültem a hintára. Ám amint rátekertem a tenyereimet a láncokra, valaki hátba dobott. A hó a hajamhoz érve szinte azonnal elolvadt, így a lucskos lé végigfolyt a hátamon és libabőrbe borította az egész testem.

  Bosszúsan néztem farkasszemet a kacér támadómmal, aki önbizalommal telve hol a magasba dobta, hol elkapta a soron következő, keményre gyúrt hógolyót.

- Meg se próbáld! – fenyegetőztem, de mintha a falnak beszéltem volna, a fehér hólabda kegyetlenül vállon talált, így kénytelen voltam ellentámadásba lendülni. Az ujjaim belebizseregtek a hidegbe, amikor a tenyerembe szorítottam egy adag puha havat, de ezzel mit sem törődve kitértem egy sunyi dobás elől, majd elbújtam az első bokor mögött.

  A mellkasom hevesen mozgott, ahogy az adrenalin végigcikázott az egész testemen. A tüdőmből kiszoruló levegő apró bárányfelhővé vált az ajkaim előtt.

- Nem rossz! – nevetett a lövésem elől könnyedén kitérő fiú a ház falához simulva. Hunyorogva guggoltam vissza a levelek nélkül teljesen csupasz gallyak mögé, miközben sorra gyártottam a hógolyókat. Perceken múltán már kilenc kisebb, eldeformálódott labda várta, hogy hozzávágjam a ház mögött rejtőző ellenfelemhez.

   Összepréselt szemekkel néztem körül. Túlságosan féltem ahhoz, hogy kiszaladjak a nyílt terepre, viszont a hirtelen beálló némaság felerősítette a fölöttünk elrepülő hollók károgását, amitől ugyancsak felállt a szőr a hátamon.

  A torkomból felszínre szökő sikoly elhalt, ahogy az arcom nekinyomódott a földnek. A szám megtelt a hó alatt fellazult sárral, miközben kegyelemért könyörögve ellazítottam az ujjaimat, ezzel feladva a fegyvereimet.

  Aaron finoman a hátamra fordított, a kezei azonban egy pillanatra sem eresztettek el. A tenyerei ráfonódtak a csuklóimra, míg a testsúlyának egy része a padlóhoz préselte a csípőm. Mosolyogva nézett végig a bőrömhöz tapadó, kunkori tincseimen, jóllehet a fogai csak akkor villantak ki igazán, amikor felfedezte a nyakamban lógó, fagyöngy alakú medaliont.

- Én annyira… - Elharapta a mondat végét, mintha maga sem tudta volna, hogyan folytassa az esetlen mondatot, mégsem voltam elég erős vagy összeszedett ahhoz, hogy kihasználjam a határozottságában beálló változást, és lelökjem magamról.

- Micsoda? – nyögtem két nehézkes légvétel között. – Hmm?

- Gyönyörű vagy – suttogta, miközben egy leheletnyit közelebb hajolva, az orra hozzásimult az arcomhoz. Aaron ajkainak melege szinte égetett, épp ezért az orcáim hamar lángba borultak, amikor egy aranyos arcra puszi után megtalálta a számat. A csókja csöppet sem követelőzött. Hosszú ujjai a szemeim alatti vékony bőrt simogatták, majd az egyik tenyere becsúszott a kapucnim alá és megcirógatta az olvadt hótól nedves nyakamat.

   Szinte fizikai fájdalmat okozott elengedni, de semmit sem tehettem ellene, mert mire utána kaptam volna, Aaron már a kezét nyújtva próbált lábra állítani.

- Gyere, mielőtt teljesen átfagysz! – Reszketve dőltem a mellkasához, ezzel egy újabb, csodás puszit nyerve, ezúttal a fejem búbjára. A gondosan elkészített oldalfonásom már réges-rég szertefoszlott, az alapozót pedig elmosta a latyak, Aaron figyelmességétől valahogy mégis szépnek éreztem magam. Különlegesnek.

  Miután visszasétáltunk a házba, Aaron begyújtotta a kandallót, de bárhogy is próbálkozott, képtelen volt rávenni, hogy átcuccoljak a porlepte nappaliba, amiért kárpótlásul segítettem neki kitakarítani az elfeledett házikót. Míg ő a pókhálókkal bajlódott, addig én felsöpörtem és lemostam az ablakokat. Alig egy óra alatt egészen otthonossá varázsoltuk a lelakott szobát, jóllehet a folyosó és az emelet ugyanolyan koszos maradt.

- Örülök, hogy megmutattad – kiabáltam, a kezemben a fonott kosárral és a kockás lepedővel egyensúlyozva.

   Aaron kérésére közvetlenül a kandalló elé pakoltam a benti piknik hozzávalóit. Ahogy elnyúltam a földön, és átadtam magam a kellemes melegnek, lehunyt szemmel gondoltam vissza az első alkalomra, amikor átléptem a ház küszöbét. Mert bár aznap csalódott és dühös voltam, ezúttal semmi mást sem éreztem, csupán hálát. Hiszen, ha Aaron már akkor felfedte volna az elfeledett házikó titkát, talán sosem lettem volna képes kirekeszteni a rosszat és a lelke mélyén rejtőző jóra koncentrálni. És akkor sohasem engedtem volna, hogy belessen a gondosan felépített falaim mögé.