Tumblr Mouse Cursors

2013. december 24., kedd

1. fejezet: Titokzatos feladó

Sziasztok :)
Huh, el sem hiszem, hogy már is 12 feliratkozója lett a blognak, pedig még egyetlen részt sem tettünk közzé. Mind a kettőnk nevében köszönöm, és remélem, nem okozunk csalódást. Én személy szerint imádom ezt a történetet, és az is lehet, hogy tíz helyett tizenöt fejezetes lesz. Nem is húznám a szót, csupán annyit, hogy holnap vagyis ma reggel elutazom, így nem fogok tudni egyből válaszolgatni, feltéve,ha lesznek kommentárok, de amint megint visszatérek, azonnal megteszem.
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Mindenkinek, és Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio


Titokzatos feladó

2013. december 22. (vasárnap)
   Lassú, megfontolt léptekkel közelítettem meg a konyhát, mely felől édeskés illatfelhő csapta meg az orromat, már a lépcső legfelső fokánál. Anyu, vasárnaphoz híven palacsintát készített reggelire, aminek már csupán a gondolatától is összefutott a számban a nyál. Jobb kezemmel beletúrtam kócos hajamba, majd egy óriási ásítás közepette leültem egy üresen hagyott székre, hiszen az öcsém és a húgaim már majdnem mindet elfoglalták. Mosolyogva néztem végig rajtuk, és úgy gondoltam, jókedvemet még egy hirtelen támadt hóvihar sem lenne képes elrontani – bár, reménykedtem benne, hogy azért marad a kellemesen hűvös időjárás, amíg haza nem érek a helyi plázából. Ugyanis, két nap múlva Szenteste és én még semmit sem vettem a szüleimnek vagy a barátaimnak, hiába fogadtam meg tavaly, hogy idén minden más lesz.
- Jó reggelt, napsugár! – simogatta meg a fejemet édesanyám, mire küldtem felé egy kedves pillantást, s ezt követően a tányéromon pihenő édességre nyomtam egy nagy adag csokis szirupot. Miközben a számhoz emeltem egy falatot a palacsintából, végignéztem a vörös hajkoronával rendelkező testvéreimen, akik közül mindegyiknek maszatos volt az arca. Belül felkacagtam a mulatságos jeleneten, azonban kívülről semmit sem mutattam ki felhőtlen jókedvemből, hiszen akkor anyu rögtön kérdezősködni kezdett volna, miért viselkedtem úgy, ahogy. A mániája volt, hogy mindenben megtalálja a realitást és az összefüggéseket. Néha már az agyamra ment a precizitásával, hiszen én szinte majdnem mindenben az ellentéte voltam. Egyedül a hajszínét örökölhettem tőle, amit azonban a fodrásza már évek óta mogyorószínűre varázsolt.
- Anyu, nem tudnál kölcsön adni egy kis pénzt? Ebony és én elmennénk vásárolni, hiszen nemsokára karácsony meg mi egy más – kérdeztem két falat között, mire megemelte szépen ívelt szemöldökeit, melyek még sosem láttak kozmetikust és megforgatva sötétbarna szemeit, egyetlen zokszó nélkül az előtérben lévő kabátjához sétált, melynek zsebében ott lapult a pénztárcája. Boci szemekkel néztem, ahogy letett elém hetvenöt dollárt, majd a kicsik felé biccentve a fülembe súgta, hogy róluk se feledkezzem meg.
   A reggeli után felrohantam az emeletre és magamra csaptam citromsárga és piros szobám ajtaját, hogy teljes nyugalomban kezdhessek neki a készülődésnek. Sosem vittem túlzásba az öltözködést, ennek ellenére szerettem jól kinézni. Így nem volt kérdés, hogy mit fogok magamra rángatni; egy fehér trikót és a kedvenc fekete kardigánomat, ami bár elég drága volt, szerintem az évek elteltével igenis behozta az árát, úgyis mindenhez tökéletesen illet. Vörös hajzuhatagomat eszem ágában sem volt felfogni, helyette egy hátul lelógós sapkát húztam a fejem tetejére, s némi szempillaspirál használata után késznek nyilvánítottam magam.
  Lopva pillantottam az éjjeliszekrényemen pihenő digitális órára, ami már délután kettőt mutatott ezzel jócskán meglepve. Sokkal gyorsabban telt az idő, mint ahogy azt gondoltam. Villámsebességgel nyomtam a zsebembe a megtakarított pénzemet, melyet anyu kipótolt és már rohantam is a kijárat felé, hiszen Ebonynak és nekem öt perc múlva volt esedékes a találkánk, méghozzá a két utcával arrébb található buszmegállóban. Egy gyors puszit nyomtam anyu arcára és már ott sem voltam.
  Bons arckifejezése minden pénzt megért, hiszen egyszerre fázott, nevetett a kimerült vonásaimon és dühöngött a késésem miatt, és ez az érzelemrengeteg egy röhejes grimaszban összpontosult az arca közepén. A térdeimre támaszkodva lihegtem, amikor megérkezett a busz. Örültem, hogy nem késtük le, hiszen bár Kanada fővárosában éltünk, ez nem jelentette azt, hogy a tömegközlekedési eszközök kétpercenként váltották egymást.
- Szerencséd. Esküszöm, hogy itt hagytalak volna – tette csípőre a kezeit, amikor helyet foglaltunk két egymás mellett elhelyezkedő, piros vászonnal borított széken. Sokkal kényelmetlenebb volt, mint azt első ránézésre bárki is megmondta volna róla, de végül is ezerszer jobb volt, mint állni.
- Mindig ezt mondod, és most pláne nem az én hibám volt – védekeztem, majd magamhoz öleltem és játékosan összeborzoltam csokoládészín haját, amit egy rosszalló nyögéssel nyugtázott. Ebonyval már elsős korunk óta legjobb barátnők voltunk, elválaszthatatlanok, akár egy cseresznye két fele.
- Vigyázz, egyszer még betartom – vetett rám egy cinkos vigyort, majd a táskája felé fordult és előhalászta belőle új Samsung telefonját, ami okosabb volt jó pár ismerősömnél. Míg ő egy szöveges üzenet bepötyögésével foglalatoskodott, addig én kinéztem a busz párás ablakán. Ujjaimmal apró csillagokat és szívecskéket rajzoltam a felületére, majd végleg a tájra szegeztem tekintetem. A lámpáktól kezdve a mellettünk száguldozó járművekig mindent hó borított ezzel meghitt hangulatot teremtve a városban. A világító égők ellépték a főutca szélén álldogáló fák ágait, a táblákon pedig angyal és harang alakú díszek lógtak. Imádtam a Karácsonyt és az azt megelőző adventi időszakot, mely során minden egyes vasárnap egyel több gyertyát gyújtottunk meg az ebédlőasztalon elhelyezett koszorún, amit idén is én készítettem. Annak is örültem, hogy végre nem kellett korán kelnem és minden délutánomat tanulással töltenem, viszont volt egy dolog, ami kicsit elszomorított. A sok idő, amit ismételten unalmasan kellett eltöltenem. Gyűlöltem a semmittevést, legszívesebben egész álló nap csináltam volna valamit és talán épp ez volt az oka, hogy ennyire vártam ezt a bevásárló körutat. Hiszen amíg a barátnőm mellettem volt, addig nem éreztem a magányt.
- Rose! Rose, figyelsz? Most szállunk – Bons kezei a szemem előtt kalimpáltak, amitől alig észrevehetően hátrahőköltem, hiszen ezzel a tettével nem csupán a gondolataim börtönéből rángatott ki, de meg is ijesztett. Kelletlenül húztam el a szám, majd ezt követően egy angyali mosolyt varázsoltam az arcomra és a karjába kapaszkodva felálltam az ülésről.
   A helyi pláza bejárata mindössze kétszáz méterre lehetett a buszmegállótól, de még így is megcsípte az arcomat a hűvös szél, ami olyannyira ment ritkaságszámba Ottawa városában, mint amennyire az, hogy az égen minden este megjelentek a sárgán világító csillagok; semennyire.
  Mire beértünk az épületbe, már mind a kettőnknek kipirult az arca, amin jót nevettünk, majd lehámozva magunkról a téli kabátokat, megkerestük a földszinten elhelyezett ruhatárat, hiszen egyikünk sem szerette ezeket a hatalmas ruhadarabokat fogdosni.
  Tíz perc tökölődést követően belevetettük magunkat a keresgélésbe, ami a nagy kínálat miatt, nem hogy könnyebb lett volna, hanem egyenesen kínkeservesnek ígérkezett, mivel engem személy szerint igenis meg tudott bolondítani a bőség zavara. Az egyik pillanatban még egy kulcstartóért verekedtem egy velem egyidős sráccal, a másikban már egy mintás zoknira vetettem ki mancsaimat. Ebony mosolyogva vette ki a kezemből a benne tartott rénszarvasos fehérneműt, majd elnézést kérve a mellettem álldogáló sráctól, kitolt a bolt ajtaján, egyenesen egy másik felé.
- Ha így folytatod, akkor sem pénzed nem lesz, sem szemed. Az a srác kis híján kikaparta – hüledezett, majd a vállaimra tette apró kezeit és gyengéden megütögette azt. Vettem egy nagy levegőt és próbáltam lenyugtatni kissé felborzolódott idegeimet, s csak azután követtem őt az ékszeres állvány felé, miután meggyőződtem róla, hogy minden feszültség távozott a szervezetemből.
   Már körülbelül a tizedik üzleten sétálhattunk át, de még mindig csak két parfümmel lettem gazdagabb, ami csöppet aggasztott, hiszen ezeket nem adhattam oda a húgaimnak, akik mindössze nyolc évesek voltak, és még jócskán a kutyákat kergették fiúk helyett. Szemeimmel épp egy édességbódé kínálatát böngésztem végig - hiszen szükségem volt egy kis cukorbombára a folytatáshoz -, amikor valaki megkopogtatta a vállamat. Ijedten pillantottam a hátam mögé és majdnem elejtettem a kezemben szorongatott szatyrokat, amikor felismertem a zaklatómat. Nate, az egyik osztálytársam és egyben legjobb barátnőm szerelme figyelte minden mozdulatom, mire szó szerint a nyakába ugrottam. A szatyraim erősen csapódtak neki a lapockáinak, de mindezt szó nélkül hagyva, viszonozta kirohanásomat. Karjait szorosan átkulcsolta a nyakam körül és addig szorított, amíg a fejem egy színbe nem ért a hajammal. Egyszóval még egy répánál is narancssárgább voltam.
- Te meg hogy kerülsz ide? Bons nem is mondta, hogy… - tenyerét a számra tapasztotta, ezzel belém fojtva minden egyes szót. Homlok ráncolva fürkésztem félszeg vonásait, hiszen semmit sem értettem a kialakult helyzetből. Mégis mi rosszat mondtam? Már épp azon gondolkoztam, hogy megnyalom a tenyerét, amikor a fülembe suttogta a fel nem tett kérdésem válaszát, miszerint meg szerette volna lepni Ebonyt, de helyette engem talált meg.
- Nyugton maradsz? – válaszképp mindössze megforgattam sötétkék szemeimet, mire elnevette magát és felszabadította bebörtönzött ajkaimat. – Nekem mit vettél?
- Semmit – kivételesen nem csak a visszavágás miatt mondtam azt, amit. Még tényleg nem vettem neki az égvilágon semmit, bár ezzel nem volt egyedül. Még hátra voltak a kicsit és apu is.
   Ujjaimmal ráböktem egy halom békaalakú, zöld gumicukorra, majd kifizetve az értük kívánt összeget, Nate és én leültünk egy közeli padra. Fogalmam sem volt, hova tűnhetett Ebony, ahogy arra sem, mikor is hagyhattam el pontosan. Még rémlett, ahogy egy sálat mutogatott nekem, majd teljes képszakadás. Mostanában nagyon szétszórt voltam, leginkább a rengeteg tanulás miatt, talán még maradt egy kicsi bennem a szünet előtti hajtásból és a témazárók eredményi által kiváltott félelemmel vegyített izgalomból.
- Tudod már, mit csinálsz a szünetben? – jött felém egy kérdés, melyre semmi kedvem sem volt válaszolni, ugyanis a legtöbb diákkal ellentétben nekem szó szerint egyetlen ötletem sem volt. Ilyenkor rendszerint a szobámban kuksoltam és arra vártam, hogy a barátaim haza érjenek a sí táborból, vagy a családi nyaralásokból, melyek során felkeresték nagyszüleiket. Nekem nem volt sem nagyim, sem nagypapám, már réges-régen eltemettük őket, s ha nem léteztek volna fényképek, akkor talán már a külsejükre sem emlékeztem volna.
- Fogalmam sincs. Te? – tereltem felé a beszélgetés folyamát, melyet vagy nem vett észre, vagy kedvesen figyelmen kívül hagyott. A hozzám elég közel álló emberek tudták, hogy utáltam a szünetekről mesélni, hiszen velük ellentétben az enyémekben nem volt semmiféle izgalom. Gáz és unalmas volt.
- Elutazunk apu szüleihez egy hétre, de Szilveszterre már itthon leszek és szerintem a haverom bulijában köszöntöm majd az Újévet. Ebony nem mesélte? Mintha már mondtam volna neki, hogy titeket is szívesen látunk – töprengett el, s már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy a tudtára adjam, kedves barátnője elfelejtette közölni velem ezt az aprócska információt, amikor az emlegetett szamár ledobta mellénk a szatyrait és Nate ölébe ült, aki örömében aprócska puszikat nyomott Bons ajkaira, amiket végül a lány mélyített normális csókká.
  Egyszerre voltam boldog és szomorú. Természetesen örültem annak, hogy a barátaim – az összes, hiszen csak ketten voltak – ennyire egymásra találtak az előző hónapokban, de azért ott volt bennem az a keserédes érzet, miszerint csinálhatnák volna ezt akkor is, amikor én nem voltam jelen. Halk sóhajok közepette végül inkább úgy határoztam, meghúzom magam és addig várok, amíg abba nem hagyják. Azonban, amikor ez tíz perc elteltével sem történt meg, inkább csak oldalba löktem őket és közöltem velük, hogy én teszek még egy kört és majd később, a törzshelyünkké vált kávézónál találkozunk.
   Unottan sétálgattam fel s alá az emberek által kreált tömegben, miközben szüntelen azon törtem a fejem, mi lehetne a legjobb ajándék a családom különböző személyei számára. Lassú, lomha léptekkel mentem be egy játéküzletbe, amiben rengetek különféle kütyü sorakozott egymás mellett, katonás rendben. Találtam babákat, versenyautókat, kirakós és társasjátékokat. Egyszóval mindent és még többet is, amire egy kisgyereknek szüksége lehetett.  
  Ujjaim között egy búgócsigát pörgettem, ami az óvodás éveimre emlékeztetett, amikor meghallottam egy, a hátam mögötti polc túloldalán zajló beszélgetést. Ezer közül is felismertem volna azt a cincogásra hasonlító vékony és kényes hangot, ami az árakról és a játékok minőségéről panaszkodott, feltehetőleg a szüleinek. Emma Grayson, a csaj, akit jobb elkerülni, s akinek még akkor is igaza volt, amikor nem. Gyorsan eliszkoltam a másik irányba és meg sem pihentem, amíg hallótávolságon kívülre nem jutottam. Egyszerűen még a hátamon is felállt a szőr, valahányszor egy légtérben tartózkodtunk. Utáltam, ahogy ő is engem s ez éppen így volt rendjén.
- Szeretnél esetleg valami mást is? – fordult felém a pénztáros nő, aki hatalmas pápaszemével eddig az előtte tornyosuló, hatalmas gépezetet s annak kijelzőjét bámulta. A karácsonyi mintákkal ellátott táskát és annak tartalmát a magammal hozott vászon szatyorba gyűrtem, majd előkerestem a pénztárcámat, hogy egy nemleges választ követően ki tudjam fizetni a játékokért kért összeget. Clara egy társasjátékot, Alisson egy hangos könyvet, míg Ben egy versenyautót kapott. Apunak végül egy kellemes illatú, ámbár még mindig férfias dezodort és tusfürdőt választottam. Igazság szerint épp, hogy maradt valamicske pénzem, s hálás voltam anyunak, amiért reggel minden zokszó nélkül kisegített, hiszen így még a kedvenc forró csokimra is futotta.
   Nem siettem el a dolgot, végül azonban egész hamar odaértem a megbeszélt találkozóhelyre. Nate és Ebony egymás kezét szorongatva, valami felé viccen nevethettek, amikor lehuppantam melléjük egy fából készült székre, mely valamilyen csoda folytán sokkal kényelmesebb volt, mint a busz ülése.
- Már rendeltetek? – kérdeztem, majd ledobáltam magam mellé a szerzeményeimet és feléjük fordítottam őszinte kíváncsiságtól ragyogó tekintetem. Reménykedtem benne, hogy a válaszuk igen lesz, hiszen utáltam várakozni, de sajnos nem lett szerencsém.
- Dehogy! – háborodott fel barátnőm. Hangja a megszokottnál egy leheletnyit hangosabbnak tűnt, mire küldtem felé egy vidám mosolyt, hogy ezzel lenyugtassam és visszaállíthassam a hangulatot megszokott, kellemes forgásába – Azt hitted ennyire nem figyelünk rád? Hát képzeld…
- Nem így értettem – legyintettem, majd kezembe véve az itallapot, próbáltam elterelni a témát. Igazság szerint már kívülről fújtam a kínálattól kezdve az árakon át az aktuális kedvezményekig mindet, de ez nem akadályozott meg abban, hogy érdeklődve olvasgassam a különböző kávék, cappuccinok és forró csokoládék listáját. Szerettem ezt a helyet, mert hangulatos volt és az ember már csupán attól jobb kedvre derült, hogy beült a falai közé, melyek krémszínben pompáztak, mindig az aktuális ünnep díszítésével.
- Szerintem az a srác téged néz – felhúzott szemöldökkel meredtem barátnőmre, mire ő óvatosan balra biccentett, ezzel arra utalva, hogy arra kellene fordítanom a tekintetemet. Némi farkasszemezés után végül beadtam a derekam és lopva a szomszéd asztal felé pillantottam, amit egy sötétbarna hajú srác törölgetett. Valóban engem nézett, de amikor összetalálkozott tekintetünk, egyből elfordította a fejét – Na, nem megmondtam?
- Nagy dolog, lehet, hogy csak arra volt kíváncsi, kiválasztottuk-e a rendeléseinket. Szerintem én kérek egy csoki torta szeletet és egy karamellás cappuccino is jól esne – tűnődtem el a választásaimon és azon, vajon volt-e még nálam elegendő aprópénz. Alsó ajkamba harapva nyúltam bele a zsebembe, ami kissé szűkös volt a hatalmas pénztárcám, a telefonom és a lakáskulcsom miatt, azonban pár idegőrlően hosszúra nyúlt másodperc elteltével diadalittasan emeltem a magasba, megviselt, ezer éves pénztárcámat.
- Sziasztok. Sikerült már választani? – a pincér felé fordulva, felismertem benne az előbbi fiút, akire kedvesen rámosolyogtam, majd elismételtem neki a már említett sütemény nevét és a hozzá párosított meleg itókát. Bons és Nate, hozzám hasonlóan megköszönték, hogy felvette a rendelésünket, de amint elment Ebony egy „én megmondtam” arckifejezéssel ajándékozott, amire a válaszom csupán egy „ne kombinálj” pillantás volt.
- Félelmetes, ahogy szavak nélkül kommunikáltok egymással – jegyezte meg Nate, mire a mellette ülő lány felvette az ártatlan bárány vonásokkal díszített maszkját, amit még az általános iskola végén talált ki, s azóta tökélyre fejlesztett. Ilyenkor olyan dolgokat is képes volt elhitetni másokkal, amikben semmi realitás sem volt. Egyszer például a szemem előtt ivott bele a poharamba, de egy pillantásával meg nem történtté változtatta. Félelmetes.
- Amúgy, Nate mondott valamit az egyik haverja bulijáról. Szerintem elfelejtettél mesélni róla – hoztam fel egy légből kapott témát, hiszen el akartam kerülni azt, hogy beálljon közöttünk az a fajta csend, mely leginkább frusztráló volt, mintsem kellemes. Időközben az asztalon álló sószóróval babráltam, melyben a megszokott tartalma helyett cukor pihent. Ujjaimmal végigsimítottam az üveg barázdás felületén, majd lassan pörgetni kezdtem azt.
- Jaj, sajnálom, teljesen kiment a fejemből, annyira lefoglalt a hülye ajándékkeresés. Becsszó, hogy nem direkt volt. Amúgy, tudod már, mit csinálsz a szünetben? Anyu azt mondta, hogy egyik nap átjöhetnél – Bons kislányos zavarában sötét hajzuhatagának egy-egy kiálló tincsével játszadozott, ami önkénytelenül is nevetésre késztetett, s bár eddig sem nehezteltem rá túlzottan a feledékenysége miatt, ezek után pláne nem tudtam. Az a fránya ártatlan bárány pofi… egyszer még csúnyán meg fogom járni miatta, éreztem a zsigereimben.
- Szívesen, bár nem tudom, hogy addig mit fogok csinálni, amíg nem lesztek itthon. Talán elolvasok valami könyvet, vagy nem is tudom. A szokásos lemez, unalom unalom hátán. Nem is értem, miért kérdezitek meg minden évben – húztam el a szám, majd a fejemmel az idő közben megérkezett pincér srác felé fordultam, aki kíváncsian méregetett, akár egy kirakatai játék babát. Legszívesebben rákérdeztem volna, hogy volt-e valami az arcomon, esetleg elkenődött-e a vízállónak hitt szempillaspirálom, de mire szólásra nyithattam volna a számat, Ebony tett róla, hogy eszembe se jusson, nem hogy beszélni vele, de még csak a közelébe sem menni.
- Olyan cuki, nem? – igen, én magam is alig hittem el, hogy ezt képes volt hangosan is megkérdezni. Csak ültem ott bambán, ajkaim elnyíltak a döbbenettől s éreztem, ahogyan az arcomból kiszökött minden szín, majd együttes erővel visszatértek, ezzel paradicsom színűvé varázsolva orcáimat. A fejemet beletemettem a tenyereimbe, majd halkan elmormogtam egy köszönömöt, s addig fel sem néztem, amíg meg nem hallottam, ahogy a pincér srác léptei elhaltak a hangzavarban, ezzel jelezve, hogy kikerült a hallóterünkből.
- Ezt feltétlen muszáj volt? – kérdeztem kissé több indulattal a hangomban, mint amire okom lett volna, amitől nem csak a velem szemben ülő személyek, de én magam is megdöbbentem. Ujjaim közé véve a porcelán bögrémet, anélkül kortyoltam bele a karamellás italba, hogy megnéztem volna, mennyire volt meleg. Mint utóbb kiderült, sokkalta forróbb volt, mint amire számítottam. Konkrétan egy másodfokú égési sérülést szereztem, mely nem csak a nyelvemet érintette, hanem az egész torkomat.
- Bocsi – szabadkozott Bons, s egy olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy azon képtelen voltam nem elnevetni magam. Így hát egyszerre sírtam a boldogságtól és a fájdalomtól, ami hangulatossá varázsolta az egész beszélgetést, s a későbbi témákra is rányomta a bélyegét – vagyis a komoly témáknál is mosolyra görbült a szánk.
   Körülbelül délután öt lehetett, amikor leszálltam a buszról és elköszöntem a barátaimtól. Lassú, fáradalmas léptekkel közeledtem a házunk felé, hiszen kétség kívül kimerültem a nagy vásárlásban, ami sokkalta tovább tartott, mint azt reggel gondolni mertem volna. Decemberhez híven nagyon korán sötétedett, így az egyetlen fényforrás, mely segítette a látásomat az utcán tornyosuló álló lámpákból származott, na meg a Holdból, ami most is ezüstössé varázsolta a havas tájat.
  Az ajtó elé érve dobbantottam párat a lábtörlőn, hogy ezzel a cselekedettel lerázzam a bakancsom talpáról a ráragadt havat. Egy pillanat erejéig a föld felé fordítottam a tekintetem, hogy megbizonyosodjak róla, egyetlen oda nem illő pehely sem maradt a fekete lábbelimen, amikor megpillantottam egy sárgás borítékot, rajta egyetlen névvel. Az én nevemmel.
  Gyorsan felkaptam az aprócska szőnyegről, és a kezemben szorongatva azt, szélesre tártam a bejáratot. Az arcomat megcsapta a kellemes meleg, mely szétáradt a ház minden szegletében, s nem utolsó sorban egy ínycsiklandozó illat, mely a mézeskalácsra emlékeztetett. Pár rutin mozdulatot követően lehámoztam magamról a cipőmet és a kabátomat, majd ezt követően elszambáztam egészen a konyháig, ahonnan halk szöszmötölések zaja csapta meg a füleimet.
- Sziasztok – köszöntem anyunak és a csöppségeknek, akik valóban mini, ember alakú süteményeket díszítgettek. Mosolyogva vettem el egyet a tálcáról, aminek azonnal le is haraptam a fejét s egy jóízű hümmögést követően a tudtukra adtam, mennyire jól sikerültek a remekművek – Mindjárt jövök és segítek, csak elpakolom a cuccokat, amiket vettem, rendben?
- Persze, de az se baj, ha nem jössz le. Már mindjárt kész vagyunk – anyu adott egy puszit az arcomra, majd az emelet felé lökdösött. Fogalmam sem volt róla, miben mesterkedhetett, hiszen általában még azért is szólni szokott, ha elfelejtettem elmosogatni egy tányért, mindenesetre örültem a felkínált szabadságnak. Amúgy sem volt túl sok kedvem a konyhai munkához. Minden vágyam az volt, hogy elnyúlhassak az ágyamon és kipihenhessem magam, esetleg megnézzek egy filmet a laptopomon.
   Ledobva a vállamon cipelt táskát, kényelmesen hanyatt feküdtem az ágyamon és a plafont bámultam, annak minden repedésével együtt. Szerettem a szobámat, hiszen vidám színeivel mindig mosolygásra késztetett, de most annyira fáradt voltam, hogy legszívesebben lekapcsoltam volna a lámpámat és behunytam volna a szemeimet. Ebben pedig csupán két apró semmiség akadályozott meg. Először is, még túl korán volt és megígértem Bonsnak, hogy hét körül még beszélünk, másodszor, volt a kezemben egy boríték, mindennemű címzés nélkül. Mindössze a nevem díszelgett rajta, gyönyörű, cifrás betűkkel.
  Türelmetlenül hajtogattam szét a benne lapuló hófehér papírlapot, majd hosszas némaság után, visszafojtott lélegzettel olvastam fel a nekem szánt sorokat.

Drága Rose,
Nem fogom elárulni ki vagyok, hiszen annak még nincs itt az ideje, viszont szeretném tisztázni veled, hogy csakis jó szándék vezérelt, amikor leírtam neked ezeket a szavakat. Tudom, hogy mindig is egy felejthetetlen téli szünetre vágytál, és úgy gondoltam, megajándékozlak eggyel. Minden reggel fogsz találni egy ehhez hasonló levelet a lábtörlőtökön, esetleg a postaládában, amiben különböző dolgokról írok majd neked. Szeretném, ha nem kérdőjeleznél meg egyetlen alkalommal sem, ahogyan azt is, hogy ne érdekeljen ki vagyok. Biztosíthatlak róla, hogy előbb-utóbb minden titkomra fény derül. Csak légy türelmes.
Addig is szép álmokat.

Egy ismeretlen idegen Xx

14 megjegyzés:

  1. Drága Szerecsendió és Cher Brooks!
    Hihetetlenül tetszik a blog ötlete, és a hangulata. Ma van Szenteste napja, és annyira bele tudtam magam élni (ami nem tudom, hogy annak köszönhető, hogy két nappal ezelőtt én is gyakorlatilag küzdöttem a tömeggel az ajándékokért) vagy csak az írói tehetségednek, de nagyon beszippantott. Olyan egyszerű történet, amit mindenki átél, így, közel az ünnepekhez, mégis izgatottan várom, hogy kiderüljön az ismeretlen neve!:)
    Ölel benneteket, Leona G.<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Leona!
      Köszönöm szépen, mind a kettőnk nevében, örülünk, hogy tetszik az ötlet, remélem a kivitelezésben sem lesz kivetni valód. Szerintem csupán a hasonló élménynek köszönhető, de reménykedek benne, hogy egy kicsit a fogalmazásomnak is, mindenesetre elárulom, velem pont így történt a vásárlás, így ennek a résznek a megalkotásában leginkább személyes tapasztalatokra hagyatkoztam. Az, hogy ki az ismeretlen, lehet hogy hamar, lehet, hogy csak később derül ki, inkább megmaradok rejtélyesnek <33
      Millio puszi Xx nagyon-nagyon szeretlek <3

      Törlés
  2. Sziasztok!
    Elképesztően jó lett ez a kész. :) Már most imádom a történetet.♥ És már nagyon várom a következő részt.
    Virág♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Virág!
      Köszönöm szépen,örülök, hogy tetszett, sokat jelent nem csak nekem, de mind a kettőnknek, hogy ennyire tetszik a történetünk <333
      Millio puszi Xx

      Törlés
  3. Drágák!
    Nekem órákig kellett veszekednem kedves unokatestvéremmel, hogy elolvashassam ezt... Szerintem felért Rose küzdésével az ajándékokért. :) Ebbe a történetbe halálosan szerelmes vagyok, mert valós dolgokról írtok. :) Olyan, ami mindenki átélhet, így közel karácsonyhoz. A titokzatos idegen levele elbűvölt, annyira kíváncsivá tett, hogy lapoztam is volna tovább, ha lett volna hova. ;) Arra kérlek tieteket, siessetek, mert még csöpögök a karácsonyi hangulattól és szívesen olvasom csodálatos írásaitokat az egyedi történetetek keretein belül. <3
    Csók, Dorsee

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Dorsee!
      Jaj, remélem azért szent a béke köztetek az unokatestvéreddel, mert nem szeretném, ha így Karácsony fele összevesznétek <33 Halálosan szerelmes? Jaj, nem gondoltam volna, hogy lesz, akinek ennyire tetszeni fog ^^ Ez felért nekem ey karácsonyi ajándékkal. Siketünk a folytatással, de szerintem hetente csak egy rész lesz, hiszen más blogjaink is vannak :( A titokzatos idegen pedig majd még jó pár levéllel lep majd meg minket :)
      Millio puszi Xx köszönjük, hogy írtál, nagyon sokat jelent <333

      Törlés
  4. Sziasztok!
    Be kell vallanom ennél aranyosabb és kedvesebb blogot még nem találtam. Minden mondatát élveztem, és bár nem szenteste olvastam így is sikerült teljesen átjönnie a mondanivalójának! A karakterek már most a szívembe férkőztek, és nem is fogom őket elengedni onnan! :) A helyszín alapból tökéletes..Kanada..ahh. <3 Na mindegy.:) Nagyon szép a fogalmazás, helyesírási hibát nem találtam, max ez az egy volt, de ez is inkább megmosolyogtatott, és aranyosnak találtam: "Villámsebességgel nyomtam a szemembe(!) a megtakarított pénzemet.". Alig várom a következő részt! :)

    Előre is élményekkel gazdag, kellemes Újévet kívánok!
    Puszi, Nika xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nika!
      Köszönjük szépen, örülök, amiért átment a hangulat annak ellenére, hogy nem Szenteste olvastad. A karaktereket személy szerint én is imádom, olyan kis aranyosak, és majd ha jobban megismeritek őket, akkor majd csak fokozódik a helyzet. Én is imádom Kanadát, az ötletet viszont Diana Brunwin adta, övé az érdem :) Hupsz, ezt észre sem vettem, azonnal át is írom :$$$$ Sietünk, holnap ki is kerül, ha minden igaz <33
      Miliio puszi Xx köszönöm, hogy írtál :)
      Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet neked is <33

      Törlés
  5. Sziasztok!! Először is ..huh...nagyon nagyon tetszik.!!Nagyon kiváncsi vagyok a levél írójára , másodszor pedig tetszik Rose karakrere !! Az hogy kevés barátja van nincs programja a szünetre hát nem is tudom hogy fogalmazzak...számomra azzá az ugybevezett "jokslánnya" tette.(remélem értitek mire gondolok) és rettentően várom a következő részt!! Ui.:Boldogságos újévet.:) <3 XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága Judit!
      Köszönjük szépen, boldog vagyok, amiért ennyire tetszik. Igen, a levél írójára nagyon sokan kíváncsiak és előbb utóbb minden ki fog derülni vele kapcsolatban. Szerintem sokan meglepődtök majd. Szerintem Rose a maga módján tényleg jó kislány, de azért nem puhány vagy ilyenek, egyszerűen nem szeret lázadni. Sietünk a következővel, hamarosan ki is kerül :))
      Boldogságos Új Évet neked is <333
      Millio puszi Xx

      Törlés
  6. Sziasztok!

    Ma kezdtem olvasni a blogotokat és már az első mondat magával ragadott.
    Olyan jó és különleges sztori, hogy csak úgy faltam a sorokat!
    Zseniálisan van megfogalmazva, gratulálok!
    Tűkön ülve várom a folytatást! :)

    Csóközön,
    Flora S. Adams

    U.i.: Kérlek bocsássatok meg a z esetleges helyesírási hibákért, de mobilról írok...
    U.i./2: Boldog új évet kívánok nektek!! :) :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Flora!
      Szia :) Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett a fogalmazásom, próbáltam a legjobban megfogalmazni, hogy sokknak elnyerje a tetszését, plusz meglegyen benne az a karácsonyi hangulat. Ha minden igaz, Cher ma kiteszi a második fejezetet, így már nem kell olyan sokat várnod rá. A hibákért, ami szerintem nem is volt benne sosem haragudnánk :)
      Millio puszi Xx Boldog Új Évet Kívánok neked is <33

      Törlés
  7. Drága szerecsendio és Cher Brooks!

    Azt hiszem már most mindkettőtökhöz szólok, hiszen közös érdemetek ez a fantasztikus történet, attól függetlenül, hogy az adott részt éppen ki írta. Hűha! Ez komolyan bámulatos kezdés volt, a blog ötlete már magában megragadott, szerintem egy ilyen blog sincs a Tieteken kívül. Ah, Rose hihetetlenül szimpatikus szereplő ( ahogyan a többiek is) és tényleg aranyosan átlagos. Nincsen ebben a blogban semmi természetfeletti és tényleg nem is fanfiction, mégcsak gyilkosság sem szerepel benne. De pont ezért különleges, ahw, nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, és hadd mondjam el, hogy a fogalmazás megint csak felfoghatatlanul szép lett, egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt! <333

    Millió puszi és utólag is BUÉK!:)
    Azy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, édes, kedves Azym!
      Igazad van, hiszen tényleg a kettőnk fejéből született meg ez a blog és az egész történet. Köszönöm szépen, nagyon örülök, amiért tetszett a kezdés, és hogy az átlagosság ellenére - vagy épp pont azért - tetszett ez az egész. Próbáltunk valami egyedit alkotni, nos, remélem sikerülni fog :) A lélegzeted is elakadt? :O Nem ittál te túl sokat az este? <333
      Millio puszi Xx és Boldog Új Évet Kívánok <33 Nagyon szeretlek :))

      Törlés