Sziasztok :)
Huh, el sem hiszem, hogy már is 12 feliratkozója lett a blognak, pedig még egyetlen részt sem tettünk közzé. Mind a kettőnk nevében köszönöm, és remélem, nem okozunk csalódást. Én személy szerint imádom ezt a történetet, és az is lehet, hogy tíz helyett tizenöt fejezetes lesz. Nem is húznám a szót, csupán annyit, hogy holnap vagyis ma reggel elutazom, így nem fogok tudni egyből válaszolgatni, feltéve,ha lesznek kommentárok, de amint megint visszatérek, azonnal megteszem.
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Mindenkinek, és Jó olvasást!
Millio puszi Xx szerecsendio
Titokzatos feladó
2013. december 22. (vasárnap)
Lassú, megfontolt léptekkel közelítettem meg
a konyhát, mely felől édeskés illatfelhő csapta meg az orromat, már a lépcső
legfelső fokánál. Anyu, vasárnaphoz híven palacsintát készített reggelire,
aminek már csupán a gondolatától is összefutott a számban a nyál. Jobb kezemmel
beletúrtam kócos hajamba, majd egy óriási ásítás közepette leültem egy üresen
hagyott székre, hiszen az öcsém és a húgaim már majdnem mindet elfoglalták.
Mosolyogva néztem végig rajtuk, és úgy gondoltam, jókedvemet még egy hirtelen
támadt hóvihar sem lenne képes elrontani – bár, reménykedtem benne, hogy azért
marad a kellemesen hűvös időjárás, amíg haza nem érek a helyi plázából.
Ugyanis, két nap múlva Szenteste és én még semmit sem vettem a szüleimnek vagy
a barátaimnak, hiába fogadtam meg tavaly, hogy idén minden más lesz.
-
Jó reggelt, napsugár! – simogatta meg a fejemet édesanyám, mire küldtem felé
egy kedves pillantást, s ezt követően a tányéromon pihenő édességre nyomtam egy
nagy adag csokis szirupot. Miközben a számhoz emeltem egy falatot a
palacsintából, végignéztem a vörös hajkoronával rendelkező testvéreimen, akik
közül mindegyiknek maszatos volt az arca. Belül felkacagtam a mulatságos
jeleneten, azonban kívülről semmit sem mutattam ki felhőtlen jókedvemből,
hiszen akkor anyu rögtön kérdezősködni kezdett volna, miért viselkedtem úgy,
ahogy. A mániája volt, hogy mindenben megtalálja a realitást és az
összefüggéseket. Néha már az agyamra ment a precizitásával, hiszen én szinte
majdnem mindenben az ellentéte voltam. Egyedül a hajszínét örökölhettem tőle, amit
azonban a fodrásza már évek óta mogyorószínűre varázsolt.
-
Anyu, nem tudnál kölcsön adni egy kis pénzt? Ebony és én elmennénk vásárolni,
hiszen nemsokára karácsony meg mi egy más – kérdeztem két falat között, mire
megemelte szépen ívelt szemöldökeit, melyek még sosem láttak kozmetikust és
megforgatva sötétbarna szemeit, egyetlen zokszó nélkül az előtérben lévő
kabátjához sétált, melynek zsebében ott lapult a pénztárcája. Boci szemekkel néztem,
ahogy letett elém hetvenöt dollárt, majd a kicsik felé biccentve a fülembe
súgta, hogy róluk se feledkezzem meg.
A reggeli után felrohantam az emeletre és
magamra csaptam citromsárga és piros szobám ajtaját, hogy teljes nyugalomban kezdhessek
neki a készülődésnek. Sosem vittem túlzásba az öltözködést, ennek ellenére
szerettem jól kinézni. Így nem volt kérdés, hogy mit fogok magamra rángatni;
egy fehér trikót és a kedvenc fekete kardigánomat, ami bár elég drága volt,
szerintem az évek elteltével igenis behozta az árát, úgyis mindenhez
tökéletesen illet. Vörös hajzuhatagomat eszem ágában sem volt felfogni,
helyette egy hátul lelógós sapkát húztam a fejem tetejére, s némi
szempillaspirál használata után késznek nyilvánítottam magam.
Lopva pillantottam az éjjeliszekrényemen pihenő
digitális órára, ami már délután kettőt mutatott ezzel jócskán meglepve. Sokkal
gyorsabban telt az idő, mint ahogy azt gondoltam. Villámsebességgel nyomtam a zsebembe a megtakarított pénzemet, melyet anyu kipótolt és már rohantam is a
kijárat felé, hiszen Ebonynak és nekem öt perc múlva volt esedékes a találkánk,
méghozzá a két utcával arrébb található buszmegállóban. Egy gyors puszit
nyomtam anyu arcára és már ott sem voltam.
Bons arckifejezése minden pénzt megért,
hiszen egyszerre fázott, nevetett a kimerült vonásaimon és dühöngött a késésem
miatt, és ez az érzelemrengeteg egy röhejes grimaszban összpontosult az arca
közepén. A térdeimre támaszkodva lihegtem, amikor megérkezett a busz. Örültem, hogy
nem késtük le, hiszen bár Kanada fővárosában éltünk, ez nem jelentette azt,
hogy a tömegközlekedési eszközök kétpercenként váltották egymást.
-
Szerencséd. Esküszöm, hogy itt hagytalak volna – tette csípőre a kezeit, amikor
helyet foglaltunk két egymás mellett elhelyezkedő, piros vászonnal borított
széken. Sokkal kényelmetlenebb volt, mint azt első ránézésre bárki is megmondta
volna róla, de végül is ezerszer jobb volt, mint állni.
-
Mindig ezt mondod, és most pláne nem az én hibám volt – védekeztem, majd
magamhoz öleltem és játékosan összeborzoltam csokoládészín haját, amit egy
rosszalló nyögéssel nyugtázott. Ebonyval már elsős korunk óta legjobb barátnők
voltunk, elválaszthatatlanok, akár egy cseresznye két fele.
-
Vigyázz, egyszer még betartom – vetett rám egy cinkos vigyort, majd a táskája
felé fordult és előhalászta belőle új Samsung telefonját, ami okosabb volt jó pár
ismerősömnél. Míg ő egy szöveges üzenet bepötyögésével foglalatoskodott, addig
én kinéztem a busz párás ablakán. Ujjaimmal apró csillagokat és szívecskéket
rajzoltam a felületére, majd végleg a tájra szegeztem tekintetem. A lámpáktól
kezdve a mellettünk száguldozó járművekig mindent hó borított ezzel meghitt
hangulatot teremtve a városban. A világító égők ellépték a főutca szélén
álldogáló fák ágait, a táblákon pedig angyal és harang alakú díszek lógtak.
Imádtam a Karácsonyt és az azt megelőző adventi időszakot, mely során minden
egyes vasárnap egyel több gyertyát gyújtottunk meg az ebédlőasztalon
elhelyezett koszorún, amit idén is én készítettem. Annak is örültem, hogy végre
nem kellett korán kelnem és minden délutánomat tanulással töltenem, viszont
volt egy dolog, ami kicsit elszomorított. A sok idő, amit ismételten unalmasan
kellett eltöltenem. Gyűlöltem a semmittevést, legszívesebben egész álló nap
csináltam volna valamit és talán épp ez volt az oka, hogy ennyire vártam ezt a bevásárló
körutat. Hiszen amíg a barátnőm mellettem volt, addig nem éreztem a magányt.
-
Rose! Rose, figyelsz? Most szállunk – Bons kezei a szemem előtt kalimpáltak,
amitől alig észrevehetően hátrahőköltem, hiszen ezzel a tettével nem csupán a
gondolataim börtönéből rángatott ki, de meg is ijesztett. Kelletlenül húztam el
a szám, majd ezt követően egy angyali mosolyt varázsoltam az arcomra és a
karjába kapaszkodva felálltam az ülésről.
A helyi pláza bejárata mindössze kétszáz méterre
lehetett a buszmegállótól, de még így is megcsípte az arcomat a hűvös szél, ami
olyannyira ment ritkaságszámba Ottawa városában, mint amennyire az, hogy
az égen minden este megjelentek a sárgán világító csillagok; semennyire.
Mire beértünk az épületbe, már mind a
kettőnknek kipirult az arca, amin jót nevettünk, majd lehámozva magunkról a
téli kabátokat, megkerestük a földszinten elhelyezett ruhatárat, hiszen
egyikünk sem szerette ezeket a hatalmas ruhadarabokat fogdosni.
Tíz perc tökölődést követően belevetettük
magunkat a keresgélésbe, ami a nagy kínálat miatt, nem hogy könnyebb lett
volna, hanem egyenesen kínkeservesnek ígérkezett, mivel engem személy szerint
igenis meg tudott bolondítani a bőség zavara. Az egyik pillanatban még egy kulcstartóért
verekedtem egy velem egyidős sráccal, a másikban már egy mintás zoknira
vetettem ki mancsaimat. Ebony mosolyogva vette ki a kezemből a benne tartott
rénszarvasos fehérneműt, majd elnézést kérve a mellettem álldogáló sráctól,
kitolt a bolt ajtaján, egyenesen egy másik felé.
-
Ha így folytatod, akkor sem pénzed nem lesz, sem szemed. Az a srác kis híján
kikaparta – hüledezett, majd a vállaimra tette apró kezeit és gyengéden
megütögette azt. Vettem egy nagy levegőt és próbáltam lenyugtatni kissé
felborzolódott idegeimet, s csak azután követtem őt az ékszeres állvány felé,
miután meggyőződtem róla, hogy minden feszültség távozott a szervezetemből.
Már körülbelül a tizedik üzleten sétálhattunk
át, de még mindig csak két parfümmel lettem gazdagabb, ami csöppet aggasztott,
hiszen ezeket nem adhattam oda a húgaimnak, akik mindössze nyolc évesek voltak, és még jócskán a kutyákat kergették fiúk helyett. Szemeimmel épp egy édességbódé
kínálatát böngésztem végig - hiszen szükségem volt egy kis cukorbombára a
folytatáshoz -, amikor valaki megkopogtatta a vállamat. Ijedten pillantottam a
hátam mögé és majdnem elejtettem a kezemben szorongatott szatyrokat, amikor felismertem
a zaklatómat. Nate, az egyik osztálytársam és egyben legjobb barátnőm szerelme
figyelte minden mozdulatom, mire szó szerint a nyakába ugrottam. A szatyraim
erősen csapódtak neki a lapockáinak, de mindezt szó nélkül hagyva, viszonozta
kirohanásomat. Karjait szorosan átkulcsolta a nyakam körül és addig szorított,
amíg a fejem egy színbe nem ért a hajammal. Egyszóval még egy répánál is
narancssárgább voltam.
-
Te meg hogy kerülsz ide? Bons nem is mondta, hogy… - tenyerét a számra
tapasztotta, ezzel belém fojtva minden egyes szót. Homlok ráncolva fürkésztem félszeg vonásait, hiszen semmit sem értettem a
kialakult helyzetből. Mégis mi rosszat mondtam? Már épp azon gondolkoztam, hogy
megnyalom a tenyerét, amikor a fülembe suttogta a fel nem tett kérdésem
válaszát, miszerint meg szerette volna lepni Ebonyt, de helyette engem talált
meg.
-
Nyugton maradsz? – válaszképp mindössze megforgattam sötétkék szemeimet, mire elnevette
magát és felszabadította bebörtönzött ajkaimat. – Nekem mit vettél?
-
Semmit – kivételesen nem csak a visszavágás miatt mondtam azt, amit. Még
tényleg nem vettem neki az égvilágon semmit, bár ezzel nem volt egyedül. Még
hátra voltak a kicsit és apu is.
Ujjaimmal ráböktem egy halom békaalakú, zöld
gumicukorra, majd kifizetve az értük kívánt összeget, Nate és én leültünk egy
közeli padra. Fogalmam sem volt, hova tűnhetett Ebony, ahogy arra sem, mikor is
hagyhattam el pontosan. Még rémlett, ahogy egy sálat mutogatott nekem, majd
teljes képszakadás. Mostanában nagyon szétszórt voltam, leginkább a rengeteg
tanulás miatt, talán még maradt egy kicsi bennem a szünet előtti hajtásból és a
témazárók eredményi által kiváltott félelemmel vegyített izgalomból.
-
Tudod már, mit csinálsz a szünetben? – jött felém egy kérdés, melyre semmi
kedvem sem volt válaszolni, ugyanis a legtöbb diákkal ellentétben nekem szó
szerint egyetlen ötletem sem volt. Ilyenkor rendszerint a szobámban kuksoltam
és arra vártam, hogy a barátaim haza érjenek a sí táborból, vagy a családi
nyaralásokból, melyek során felkeresték nagyszüleiket. Nekem nem volt sem
nagyim, sem nagypapám, már réges-régen eltemettük őket, s ha nem léteztek volna
fényképek, akkor talán már a külsejükre sem emlékeztem volna.
-
Fogalmam sincs. Te? – tereltem felé a beszélgetés folyamát, melyet vagy nem
vett észre, vagy kedvesen figyelmen kívül hagyott. A hozzám elég közel álló
emberek tudták, hogy utáltam a szünetekről mesélni, hiszen velük ellentétben az
enyémekben nem volt semmiféle izgalom. Gáz és unalmas volt.
-
Elutazunk apu szüleihez egy hétre, de Szilveszterre már itthon leszek és
szerintem a haverom bulijában köszöntöm majd az Újévet. Ebony nem mesélte?
Mintha már mondtam volna neki, hogy titeket is szívesen látunk – töprengett el,
s már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy a tudtára adjam, kedves
barátnője elfelejtette közölni velem ezt az aprócska információt, amikor az
emlegetett szamár ledobta mellénk a szatyrait és Nate ölébe ült, aki örömében
aprócska puszikat nyomott Bons ajkaira, amiket végül a lány mélyített normális
csókká.
Egyszerre voltam boldog és szomorú.
Természetesen örültem annak, hogy a barátaim – az összes, hiszen csak ketten
voltak – ennyire egymásra találtak az előző hónapokban, de azért ott volt
bennem az a keserédes érzet, miszerint csinálhatnák volna ezt akkor is, amikor
én nem voltam jelen. Halk sóhajok közepette végül inkább úgy határoztam,
meghúzom magam és addig várok, amíg abba nem hagyják. Azonban, amikor ez tíz
perc elteltével sem történt meg, inkább csak oldalba löktem őket és közöltem
velük, hogy én teszek még egy kört és majd később, a törzshelyünkké vált
kávézónál találkozunk.
Unottan sétálgattam fel s alá az emberek
által kreált tömegben, miközben szüntelen azon törtem a fejem, mi lehetne a
legjobb ajándék a családom különböző személyei számára. Lassú, lomha léptekkel
mentem be egy játéküzletbe, amiben rengetek különféle kütyü sorakozott egymás
mellett, katonás rendben. Találtam babákat, versenyautókat, kirakós és
társasjátékokat. Egyszóval mindent és még többet is, amire egy kisgyereknek
szüksége lehetett.
Ujjaim között egy búgócsigát pörgettem, ami
az óvodás éveimre emlékeztetett, amikor meghallottam egy, a hátam mögötti polc
túloldalán zajló beszélgetést. Ezer közül is felismertem volna azt a cincogásra
hasonlító vékony és kényes hangot, ami az árakról és a játékok minőségéről
panaszkodott, feltehetőleg a szüleinek. Emma Grayson, a csaj, akit jobb
elkerülni, s akinek még akkor is igaza volt, amikor nem. Gyorsan eliszkoltam a
másik irányba és meg sem pihentem, amíg hallótávolságon kívülre nem jutottam.
Egyszerűen még a hátamon is felállt a szőr, valahányszor egy légtérben
tartózkodtunk. Utáltam, ahogy ő is engem s ez éppen így volt rendjén.
-
Szeretnél esetleg valami mást is? – fordult felém a pénztáros nő, aki hatalmas pápaszemével
eddig az előtte tornyosuló, hatalmas gépezetet s annak kijelzőjét bámulta. A
karácsonyi mintákkal ellátott táskát és annak tartalmát a magammal hozott
vászon szatyorba gyűrtem, majd előkerestem a pénztárcámat, hogy egy nemleges
választ követően ki tudjam fizetni a játékokért kért összeget. Clara egy
társasjátékot, Alisson egy hangos könyvet, míg Ben egy versenyautót kapott.
Apunak végül egy kellemes illatú, ámbár még mindig férfias dezodort és
tusfürdőt választottam. Igazság szerint épp, hogy maradt valamicske pénzem, s hálás
voltam anyunak, amiért reggel minden zokszó nélkül kisegített, hiszen így még a
kedvenc forró csokimra is futotta.
Nem siettem el a dolgot, végül azonban egész
hamar odaértem a megbeszélt találkozóhelyre. Nate és Ebony egymás kezét
szorongatva, valami felé viccen nevethettek, amikor lehuppantam melléjük egy
fából készült székre, mely valamilyen csoda folytán sokkal kényelmesebb volt,
mint a busz ülése.
-
Már rendeltetek? – kérdeztem, majd ledobáltam magam mellé a szerzeményeimet és feléjük
fordítottam őszinte kíváncsiságtól ragyogó tekintetem. Reménykedtem benne, hogy
a válaszuk igen lesz, hiszen utáltam várakozni, de sajnos nem lett szerencsém.
-
Dehogy! – háborodott fel barátnőm. Hangja a megszokottnál egy leheletnyit
hangosabbnak tűnt, mire küldtem felé egy vidám mosolyt, hogy ezzel lenyugtassam
és visszaállíthassam a hangulatot megszokott, kellemes forgásába – Azt hitted
ennyire nem figyelünk rád? Hát képzeld…
-
Nem így értettem – legyintettem, majd kezembe véve az itallapot, próbáltam
elterelni a témát. Igazság szerint már kívülről fújtam a kínálattól kezdve az
árakon át az aktuális kedvezményekig mindet, de ez nem akadályozott meg abban,
hogy érdeklődve olvasgassam a különböző kávék, cappuccinok és forró csokoládék
listáját. Szerettem ezt a helyet, mert hangulatos volt és az ember már csupán
attól jobb kedvre derült, hogy beült a falai közé, melyek krémszínben
pompáztak, mindig az aktuális ünnep díszítésével.
-
Szerintem az a srác téged néz – felhúzott szemöldökkel meredtem barátnőmre,
mire ő óvatosan balra biccentett, ezzel arra utalva, hogy arra kellene
fordítanom a tekintetemet. Némi farkasszemezés után végül beadtam a derekam és
lopva a szomszéd asztal felé pillantottam, amit egy sötétbarna hajú srác
törölgetett. Valóban engem nézett, de amikor összetalálkozott tekintetünk,
egyből elfordította a fejét – Na, nem megmondtam?
-
Nagy dolog, lehet, hogy csak arra volt kíváncsi, kiválasztottuk-e a rendeléseinket.
Szerintem én kérek egy csoki torta szeletet és egy karamellás cappuccino is jól
esne – tűnődtem el a választásaimon és azon, vajon volt-e még nálam elegendő
aprópénz. Alsó ajkamba harapva nyúltam bele a zsebembe, ami kissé szűkös volt a
hatalmas pénztárcám, a telefonom és a lakáskulcsom miatt, azonban pár idegőrlően
hosszúra nyúlt másodperc elteltével diadalittasan emeltem a magasba, megviselt,
ezer éves pénztárcámat.
-
Sziasztok. Sikerült már választani? – a pincér felé fordulva, felismertem benne
az előbbi fiút, akire kedvesen rámosolyogtam, majd elismételtem neki a már
említett sütemény nevét és a hozzá párosított meleg itókát. Bons és Nate,
hozzám hasonlóan megköszönték, hogy felvette a rendelésünket, de amint elment
Ebony egy „én megmondtam” arckifejezéssel ajándékozott, amire a válaszom csupán
egy „ne kombinálj” pillantás volt.
-
Félelmetes, ahogy szavak nélkül kommunikáltok egymással – jegyezte meg Nate,
mire a mellette ülő lány felvette az ártatlan bárány vonásokkal díszített
maszkját, amit még az általános iskola végén talált ki, s azóta tökélyre
fejlesztett. Ilyenkor olyan dolgokat is képes volt elhitetni másokkal, amikben
semmi realitás sem volt. Egyszer például a szemem előtt ivott bele a poharamba,
de egy pillantásával meg nem történtté változtatta. Félelmetes.
-
Amúgy, Nate mondott valamit az egyik haverja bulijáról. Szerintem elfelejtettél
mesélni róla – hoztam fel egy légből kapott témát, hiszen el akartam kerülni
azt, hogy beálljon közöttünk az a fajta csend, mely leginkább frusztráló volt,
mintsem kellemes. Időközben az asztalon álló sószóróval babráltam, melyben a
megszokott tartalma helyett cukor pihent. Ujjaimmal végigsimítottam az üveg
barázdás felületén, majd lassan pörgetni kezdtem azt.
-
Jaj, sajnálom, teljesen kiment a fejemből, annyira lefoglalt a hülye
ajándékkeresés. Becsszó, hogy nem direkt volt. Amúgy, tudod már, mit csinálsz a
szünetben? Anyu azt mondta, hogy egyik nap átjöhetnél – Bons kislányos
zavarában sötét hajzuhatagának egy-egy kiálló tincsével játszadozott, ami
önkénytelenül is nevetésre késztetett, s bár eddig sem nehezteltem rá túlzottan
a feledékenysége miatt, ezek után pláne nem tudtam. Az a fránya ártatlan bárány
pofi… egyszer még csúnyán meg fogom járni miatta, éreztem a zsigereimben.
-
Szívesen, bár nem tudom, hogy addig mit fogok csinálni, amíg nem lesztek
itthon. Talán elolvasok valami könyvet, vagy nem is tudom. A szokásos lemez,
unalom unalom hátán. Nem is értem, miért kérdezitek meg minden évben – húztam el
a szám, majd a fejemmel az idő közben megérkezett pincér srác felé fordultam,
aki kíváncsian méregetett, akár egy kirakatai játék babát. Legszívesebben
rákérdeztem volna, hogy volt-e valami az arcomon, esetleg elkenődött-e a vízállónak
hitt szempillaspirálom, de mire szólásra nyithattam volna a számat, Ebony tett
róla, hogy eszembe se jusson, nem hogy beszélni vele, de még csak a közelébe
sem menni.
-
Olyan cuki, nem? – igen, én magam is alig hittem el, hogy ezt képes volt
hangosan is megkérdezni. Csak ültem ott bambán, ajkaim elnyíltak a döbbenettől
s éreztem, ahogyan az arcomból kiszökött minden szín, majd együttes erővel
visszatértek, ezzel paradicsom színűvé varázsolva orcáimat. A fejemet
beletemettem a tenyereimbe, majd halkan elmormogtam egy köszönömöt, s addig fel
sem néztem, amíg meg nem hallottam, ahogy a pincér srác léptei elhaltak a
hangzavarban, ezzel jelezve, hogy kikerült a hallóterünkből.
-
Ezt feltétlen muszáj volt? – kérdeztem kissé több indulattal a hangomban, mint
amire okom lett volna, amitől nem csak a velem szemben ülő személyek, de én
magam is megdöbbentem. Ujjaim közé véve a porcelán bögrémet, anélkül kortyoltam
bele a karamellás italba, hogy megnéztem volna, mennyire volt meleg. Mint utóbb
kiderült, sokkalta forróbb volt, mint amire számítottam. Konkrétan egy
másodfokú égési sérülést szereztem, mely nem csak a nyelvemet érintette, hanem
az egész torkomat.
-
Bocsi – szabadkozott Bons, s egy olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy azon
képtelen voltam nem elnevetni magam. Így hát egyszerre sírtam a boldogságtól és
a fájdalomtól, ami hangulatossá varázsolta az egész beszélgetést, s a későbbi
témákra is rányomta a bélyegét – vagyis a komoly témáknál is mosolyra görbült a
szánk.
Körülbelül délután öt lehetett, amikor
leszálltam a buszról és elköszöntem a barátaimtól. Lassú, fáradalmas léptekkel
közeledtem a házunk felé, hiszen kétség kívül kimerültem a nagy vásárlásban,
ami sokkalta tovább tartott, mint azt reggel gondolni mertem volna. Decemberhez
híven nagyon korán sötétedett, így az egyetlen fényforrás, mely segítette a
látásomat az utcán tornyosuló álló lámpákból származott, na meg a Holdból, ami
most is ezüstössé varázsolta a havas tájat.
Az ajtó elé érve dobbantottam párat a
lábtörlőn, hogy ezzel a cselekedettel lerázzam a bakancsom talpáról a ráragadt
havat. Egy pillanat erejéig a föld felé fordítottam a tekintetem, hogy
megbizonyosodjak róla, egyetlen oda nem illő pehely sem maradt a fekete
lábbelimen, amikor megpillantottam egy sárgás borítékot, rajta egyetlen névvel.
Az én nevemmel.
Gyorsan felkaptam az aprócska szőnyegről, és
a kezemben szorongatva azt, szélesre tártam a bejáratot. Az arcomat megcsapta a
kellemes meleg, mely szétáradt a ház minden szegletében, s nem utolsó sorban
egy ínycsiklandozó illat, mely a mézeskalácsra emlékeztetett. Pár rutin mozdulatot
követően lehámoztam magamról a cipőmet és a kabátomat, majd ezt követően
elszambáztam egészen a konyháig, ahonnan halk szöszmötölések zaja csapta meg a
füleimet.
-
Sziasztok – köszöntem anyunak és a csöppségeknek, akik valóban mini, ember
alakú süteményeket díszítgettek. Mosolyogva vettem el egyet a tálcáról, aminek
azonnal le is haraptam a fejét s egy jóízű hümmögést követően a tudtukra adtam,
mennyire jól sikerültek a remekművek – Mindjárt jövök és segítek, csak elpakolom
a cuccokat, amiket vettem, rendben?
-
Persze, de az se baj, ha nem jössz le. Már mindjárt kész vagyunk – anyu adott
egy puszit az arcomra, majd az emelet felé lökdösött. Fogalmam sem volt róla,
miben mesterkedhetett, hiszen általában még azért is szólni szokott, ha
elfelejtettem elmosogatni egy tányért, mindenesetre örültem a felkínált
szabadságnak. Amúgy sem volt túl sok kedvem a konyhai munkához. Minden vágyam
az volt, hogy elnyúlhassak az ágyamon és kipihenhessem magam, esetleg megnézzek
egy filmet a laptopomon.
Ledobva a vállamon cipelt táskát,
kényelmesen hanyatt feküdtem az ágyamon és a plafont bámultam, annak minden
repedésével együtt. Szerettem a szobámat, hiszen vidám színeivel mindig
mosolygásra késztetett, de most annyira fáradt voltam, hogy legszívesebben
lekapcsoltam volna a lámpámat és behunytam volna a szemeimet. Ebben pedig csupán
két apró semmiség akadályozott meg. Először is, még túl korán volt és megígértem
Bonsnak, hogy hét körül még beszélünk, másodszor, volt a kezemben egy boríték,
mindennemű címzés nélkül. Mindössze a nevem díszelgett rajta, gyönyörű, cifrás
betűkkel.
Türelmetlenül hajtogattam szét a benne lapuló
hófehér papírlapot, majd hosszas némaság után, visszafojtott lélegzettel
olvastam fel a nekem szánt sorokat.
Drága Rose,
Nem fogom elárulni ki
vagyok, hiszen annak még nincs itt az ideje, viszont szeretném tisztázni veled,
hogy csakis jó szándék vezérelt, amikor leírtam neked ezeket a szavakat. Tudom,
hogy mindig is egy felejthetetlen téli szünetre vágytál, és úgy gondoltam,
megajándékozlak eggyel. Minden reggel fogsz találni egy ehhez hasonló levelet a
lábtörlőtökön, esetleg a postaládában, amiben különböző dolgokról írok majd neked. Szeretném, ha nem
kérdőjeleznél meg egyetlen alkalommal sem, ahogyan azt is, hogy ne érdekeljen
ki vagyok. Biztosíthatlak róla, hogy előbb-utóbb minden titkomra fény derül.
Csak légy türelmes.
Addig is szép álmokat.
Egy ismeretlen
idegen Xx
Drága Szerecsendió és Cher Brooks!
VálaszTörlésHihetetlenül tetszik a blog ötlete, és a hangulata. Ma van Szenteste napja, és annyira bele tudtam magam élni (ami nem tudom, hogy annak köszönhető, hogy két nappal ezelőtt én is gyakorlatilag küzdöttem a tömeggel az ajándékokért) vagy csak az írói tehetségednek, de nagyon beszippantott. Olyan egyszerű történet, amit mindenki átél, így, közel az ünnepekhez, mégis izgatottan várom, hogy kiderüljön az ismeretlen neve!:)
Ölel benneteket, Leona G.<3
Drága Leona!
TörlésKöszönöm szépen, mind a kettőnk nevében, örülünk, hogy tetszik az ötlet, remélem a kivitelezésben sem lesz kivetni valód. Szerintem csupán a hasonló élménynek köszönhető, de reménykedek benne, hogy egy kicsit a fogalmazásomnak is, mindenesetre elárulom, velem pont így történt a vásárlás, így ennek a résznek a megalkotásában leginkább személyes tapasztalatokra hagyatkoztam. Az, hogy ki az ismeretlen, lehet hogy hamar, lehet, hogy csak később derül ki, inkább megmaradok rejtélyesnek <33
Millio puszi Xx nagyon-nagyon szeretlek <3
Sziasztok!
VálaszTörlésElképesztően jó lett ez a kész. :) Már most imádom a történetet.♥ És már nagyon várom a következő részt.
Virág♥
Kedves Virág!
TörlésKöszönöm szépen,örülök, hogy tetszett, sokat jelent nem csak nekem, de mind a kettőnknek, hogy ennyire tetszik a történetünk <333
Millio puszi Xx
Drágák!
VálaszTörlésNekem órákig kellett veszekednem kedves unokatestvéremmel, hogy elolvashassam ezt... Szerintem felért Rose küzdésével az ajándékokért. :) Ebbe a történetbe halálosan szerelmes vagyok, mert valós dolgokról írtok. :) Olyan, ami mindenki átélhet, így közel karácsonyhoz. A titokzatos idegen levele elbűvölt, annyira kíváncsivá tett, hogy lapoztam is volna tovább, ha lett volna hova. ;) Arra kérlek tieteket, siessetek, mert még csöpögök a karácsonyi hangulattól és szívesen olvasom csodálatos írásaitokat az egyedi történetetek keretein belül. <3
Csók, Dorsee
Drága Dorsee!
TörlésJaj, remélem azért szent a béke köztetek az unokatestvéreddel, mert nem szeretném, ha így Karácsony fele összevesznétek <33 Halálosan szerelmes? Jaj, nem gondoltam volna, hogy lesz, akinek ennyire tetszeni fog ^^ Ez felért nekem ey karácsonyi ajándékkal. Siketünk a folytatással, de szerintem hetente csak egy rész lesz, hiszen más blogjaink is vannak :( A titokzatos idegen pedig majd még jó pár levéllel lep majd meg minket :)
Millio puszi Xx köszönjük, hogy írtál, nagyon sokat jelent <333
Sziasztok!
VálaszTörlésBe kell vallanom ennél aranyosabb és kedvesebb blogot még nem találtam. Minden mondatát élveztem, és bár nem szenteste olvastam így is sikerült teljesen átjönnie a mondanivalójának! A karakterek már most a szívembe férkőztek, és nem is fogom őket elengedni onnan! :) A helyszín alapból tökéletes..Kanada..ahh. <3 Na mindegy.:) Nagyon szép a fogalmazás, helyesírási hibát nem találtam, max ez az egy volt, de ez is inkább megmosolyogtatott, és aranyosnak találtam: "Villámsebességgel nyomtam a szemembe(!) a megtakarított pénzemet.". Alig várom a következő részt! :)
Előre is élményekkel gazdag, kellemes Újévet kívánok!
Puszi, Nika xx
Drága Nika!
TörlésKöszönjük szépen, örülök, amiért átment a hangulat annak ellenére, hogy nem Szenteste olvastad. A karaktereket személy szerint én is imádom, olyan kis aranyosak, és majd ha jobban megismeritek őket, akkor majd csak fokozódik a helyzet. Én is imádom Kanadát, az ötletet viszont Diana Brunwin adta, övé az érdem :) Hupsz, ezt észre sem vettem, azonnal át is írom :$$$$ Sietünk, holnap ki is kerül, ha minden igaz <33
Miliio puszi Xx köszönöm, hogy írtál :)
Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet neked is <33
Sziasztok!! Először is ..huh...nagyon nagyon tetszik.!!Nagyon kiváncsi vagyok a levél írójára , másodszor pedig tetszik Rose karakrere !! Az hogy kevés barátja van nincs programja a szünetre hát nem is tudom hogy fogalmazzak...számomra azzá az ugybevezett "jokslánnya" tette.(remélem értitek mire gondolok) és rettentően várom a következő részt!! Ui.:Boldogságos újévet.:) <3 XoXo
VálaszTörlésSzia, drága Judit!
TörlésKöszönjük szépen, boldog vagyok, amiért ennyire tetszik. Igen, a levél írójára nagyon sokan kíváncsiak és előbb utóbb minden ki fog derülni vele kapcsolatban. Szerintem sokan meglepődtök majd. Szerintem Rose a maga módján tényleg jó kislány, de azért nem puhány vagy ilyenek, egyszerűen nem szeret lázadni. Sietünk a következővel, hamarosan ki is kerül :))
Boldogságos Új Évet neked is <333
Millio puszi Xx
Sziasztok!
VálaszTörlésMa kezdtem olvasni a blogotokat és már az első mondat magával ragadott.
Olyan jó és különleges sztori, hogy csak úgy faltam a sorokat!
Zseniálisan van megfogalmazva, gratulálok!
Tűkön ülve várom a folytatást! :)
Csóközön,
Flora S. Adams
U.i.: Kérlek bocsássatok meg a z esetleges helyesírási hibákért, de mobilról írok...
U.i./2: Boldog új évet kívánok nektek!! :) :)
Drága Flora!
TörlésSzia :) Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett a fogalmazásom, próbáltam a legjobban megfogalmazni, hogy sokknak elnyerje a tetszését, plusz meglegyen benne az a karácsonyi hangulat. Ha minden igaz, Cher ma kiteszi a második fejezetet, így már nem kell olyan sokat várnod rá. A hibákért, ami szerintem nem is volt benne sosem haragudnánk :)
Millio puszi Xx Boldog Új Évet Kívánok neked is <33
Drága szerecsendio és Cher Brooks!
VálaszTörlésAzt hiszem már most mindkettőtökhöz szólok, hiszen közös érdemetek ez a fantasztikus történet, attól függetlenül, hogy az adott részt éppen ki írta. Hűha! Ez komolyan bámulatos kezdés volt, a blog ötlete már magában megragadott, szerintem egy ilyen blog sincs a Tieteken kívül. Ah, Rose hihetetlenül szimpatikus szereplő ( ahogyan a többiek is) és tényleg aranyosan átlagos. Nincsen ebben a blogban semmi természetfeletti és tényleg nem is fanfiction, mégcsak gyilkosság sem szerepel benne. De pont ezért különleges, ahw, nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, és hadd mondjam el, hogy a fogalmazás megint csak felfoghatatlanul szép lett, egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt! <333
Millió puszi és utólag is BUÉK!:)
Azy
Drága, édes, kedves Azym!
TörlésIgazad van, hiszen tényleg a kettőnk fejéből született meg ez a blog és az egész történet. Köszönöm szépen, nagyon örülök, amiért tetszett a kezdés, és hogy az átlagosság ellenére - vagy épp pont azért - tetszett ez az egész. Próbáltunk valami egyedit alkotni, nos, remélem sikerülni fog :) A lélegzeted is elakadt? :O Nem ittál te túl sokat az este? <333
Millio puszi Xx és Boldog Új Évet Kívánok <33 Nagyon szeretlek :))