Sziasztok :)
Megérkezett a harmadik rész, amiben egy új szereplővel ismerkedhettek meg, és amiben újabb leveleket olvashattok majd, melyek megfejtésre várakoznak. Volt, aki hasonlóan gondolkozott, mint Rose? Remélem tetszeni fog, jó olvasást!
Köszönjük a sok-sok támogatást, amit tőletek kapunk, nagyon jól esik, de komolyan. Remélem a suli nem fárasztott le titeket túlságosan <3
Millio puszi Xx szerecsendio
Jégtánc és
hópihe
2013. december 24.
(kedd)
Hangos robajra ébredtem, aminek
következtében lezuhantam a padlóra, méghozzá arccal előre. Hála kómás
állapotomnak, még csak energiám sem volt arra, hogy tompítsam a durva ütközést,
így hát egy jókora vörös folttal ajándékozott meg a reggel. Ujjaimmal
megsimogattam a fájó felületet, miközben behunytam a fáradtságtól elnehezült
szemeimet. Alig aludtam, hiszen egész este a leveleken és a barátnőm szavain
gondolkoztam. Kíváncsi voltam rá, vajon a titokzatos feladó megtudta-e, hogy
nem találtam ki a feladványát, s vajon felfogja-e hozni ezt a következő
üzenetében. Esetleg megsértődött volna, és már el is felejtett?
Feltápászkodva a földről, ingatag léptekkel
közeledtem az irritálóan hangos zajforrás irányába, s nem kicsit lepett meg,
amikor a szemeim elé tárult, félig feldíszített otthonunk látványa. A kicsik
egy plafonig érő, örökzöld fenyő körül futkároztak, míg apa Clarat az ölébe
kapva, felemelte őt a fa tetejéhez, hogy a húgom felakaszthasson egy angyal
alakú díszt, közvetlenül a legfelső ágra. Fejemet kissé oldalra hajtva, nagy
ásítások közepette csodáltam a jelenlévőket, míg beleszippantva a levegőbe,
megéreztem a fahéj és a mézeskalács jellegzetes illatának keverékét.
-
Végre, hogy felébredtél. Már azt hittük megint lemaradsz a készülődésről –
hallottam meg édesanyám hangját, mire felé fordítva tekintetem, képtelen voltam
megállni, hogy ne nevessek fel hangosan. Ugyanis, amúgy mogyorószín hajában
csaknem ezer apró fehér szál éktelenkedett, ezzel jó húsz évet öregítve, amúgy
fiatalos megjelenésén. Ajkamba harapva, visszanyeltem egy sértő megjegyzést,
helyette megengedtem neki, hogy a kezembe nyomjon egy hatalmas tálca süteményt.
Értetlenül pillantottam hol a fémből készült tárgyra, hol rá, mire a fa felé
lökdösött. – A kanapén megtalálod a tűt és a cérnát. Készíts díszeket a
mézeskalácsból, amit a többiek fel tudnak akasztani. Ha egyszer-kétszer időben
kelnél, tudnád, hogy ez így megy már évek óta. – Anyu hangjában nem volt sem
ellenszenv, sem felsőbbség érzet, én mégis úgy véltem, míg ő kétszeresére nőtt,
én még egy borsó méretével sem lettem volna képes versenybe szállni.
-
Rendben, azonnal csinálom – leülve a földre, legalább öt percig bajlódtam a
cérna befűzésével, ugyanis határozott elképzelésem volt felőle, hogy direkt
nagyobb fonalat adtak nekem. Végül apu volt az, aki megmentette a helyzetet és
egy kedves mosoly kíséretében kivette a kezeim közül a szétcsócsált cérnát.
Amíg arra vártam, hogy sikeresen végrehajtsa a lehetetlen küldetést, addig a számba vettem egy ajándékdobozt formázó kalácsot és lassan
rágcsálni kezdtem.
-
Rose, kérlek kimennél az újságokért, ameddig ezt megcsinálom? A mai számban
lesz benne a cikkem, amit beküldtem. Tudod, minden Karácsonykor meghirdetik a nyereményjátékot,
és a legjobbakat meg is jelenítik. – Apu nagy lelkesedéssel mesélte el, hogy
e-mailben már értesítették arról, hogy megnyert egy tízezer fontos
ajándékutalványt, a dobogó második fokára feljutott alkotásával. Nyomtam egy
hatalmas puszit a feje búbjára, majd se szó, se beszéd, felálltam és az ajtó
felé lépkedtem.
Magamra húzva egy bélelt kabátot, a még
mindig rajtam lévő macis pizsomámban rohantam el egészen a kerítésünk mellé
állított levelesládáig, melynek az oldalán egy piros zászló jelezte; a postás
hamarabb kelt, mint én. A szívem a torkomban
dobogott, ahogy a kezeim között szorongattam egy jellegzetes levelet, melyen
csak két szó díszelgett; Rose Blackwell. Bár legszívesebben már abban a pillanatban
feltéptem volna a borítékot, túlságosan fáztam ahhoz, hogy egy másodperccel is
tovább a szabadban tartózkodjak.
Belépve a kellemesen meleg házunkba, odaadtam
apunak az újságot, a többi karácsonyi üdvözlőlapot pedig a szekrény tetejére
helyeztem, hogy anyu könnyedén megtalálhassa őket. Az ujjaim között
forgatgattam a fehér levélpapírt rejtő csomagomat, miközben leültem a kanapé
elé és a tőlem telhető leggyorsabb tempóban elkezdtem a mézeskalácsok
faricskálását. Annyira izgultam, hogy legalább hússzor, ha nem többször
megszúrtam magam, melynek következtében párszor fel is szisszentem, anyu nagy
örömére. Hisz így oda tudott jönni hozzám, és feltehette nekem a lelkét
égető kérdéseket. Szerintem már azóta meg szerette volna tenni, hogy tegnap
rátalált a második levélre.
-
Csak nem egy hódoló? – bökött a levelem felé, s bármennyire is próbáltam
titkolni, vagy rejtegetni előle, ő csak nem hagyta abba. Arcán elterült egy mindentudó
mosoly, mire kedvem támadt volna a föld alá süllyedni szégyenemben. Az arcomat
ugyanis nem érdekelte az, hogy még csak nem is ismertem a titokzatos srácot –
aki akár lány is lehetett volna -, felöltött magára egy vérvörös gúnyát, amitől
úgy néztem ki, akár egy hatalmas paradicsom.
-
Nem. Még csak nem is ismerem. Ne beszéljünk róla – forgattam meg íriszeimet,
mire maga elé emelte kezeit, mintha azzal képes lett volna felfogni a felé
közeledő golyókat, mintha komolyan tartott volna a hirtelen kirohanásom okozta
károktól. – Segítenél légyszíves? Egyszerűen béna vagyok ehhez – küldtem felé
egy engesztelő mosolyt, mire elvette tőlem a tűbe fűzött cérnát és ezzel
változtattunk a felálláson. Ő készítette a díszeket, én pedig feltettem őket a
fára. Nem értem el a legtetejét, de a közepétől az aljáig olyan szép sormintát
kreáltam, hogy azt még a plázában lévő műfenyő is megirigyelte volna. Félre
döntött fejjel tanulmányoztam a testvéreimmel közös alkotásunkat, amikor valaki
a nadrágomba kapaszkodva, kis híján lehúzta rólam azt.
-
Rose, kérlek emelj fel – Ben rám emelte boci szemeit, mire egy cuppanós puszi kíséretében
az ölembe vettem. Szorosan öleltem, mert nem szerettem volna leejteni, és még
mielőtt észbe kaptam volna, anyu egy fényképezőgéppel a kezében megörökítette a
pillanatot. Mindig is utáltam, amikor sunyiban kattogtatni kezdte a pokoli
szerkezetet, de most az egyszer nem tettem szóvá, helyette letettem az öcsémet
és a levelem társaságában felrohantam az emeletre, egyenesen a szobámba.
Szabályosan ráugrottam az ágyamra, és ettől a
heves mozdulattól meg is ugrottam egy kicsit, hiszen a felszín alatt elrejtett
rugók legtöbbször az este közepén is képesek voltak meg-megmozdítani az ágyat,
annyira érzékenyek voltak. Összeszorított fogakkal bámultam a hóra emlékeztető
papírdarabot és a fekete tintát, ami a laphoz érve, megalkotta a nevemet. Egy
pillanatra elgondolkoztam azon, hogy kidobom a kukába és még csak nem is
foglalkozom vele többé, de mindez csupán egy másodpercnyi elmezavarnak
bizonyult, ugyanis a következőben már fel is téptem a borítékot.
Drága Rose,
Szomorúan vettem
tudomásul, hogy nem sikerült megfejtened a találós kérdésemet, s így nem jöttél
rá, ki is vagyok valójában. Úgy döntöttem, ma egy egészen más oldalról
közelítem meg a helyzetet. Megmutatom neked az egyik kedvenc sportomat, amit
télen egy igazán kellemes időtöltésnek bizonyul. Korcsolya.
Kérlek, hunyd be a
szemeidet – persze csak a levél elolvasása után, hisz akkor nem tudnád
folytatni – és képzeld magad elé a közeli parkban található fedetlen pályát,
megannyi gyerekkel a tetején. Hidd el, jó móka lesz! Merj kockáztatni, hiszen
nem szeretném, hogy öreg korodban, amikor majd visszagondolsz ezekre a napokra,
megbánd, amiért nem éltél a lehetőségeiddel. Gondolom, te sem szeretnéd.
Boldog Karácsonyt!
Egy ismeretlen
idegen Xx
Eltartott egy ideig, mire felfogtam a
szavait, de a kérésével ellentétben nem csuktam be a szemeimet. Egyfolytában csak
az járt a fejemben, hogy ez egy vicc, egy részem mégis vágyott a társaságára.
Hisz csak nem szeretné, hogy egyedül legyek ott, ebből pedig arra
következtettem, hogy találkozni fogunk.
Úgy pattantam fel az ágyról, mintha valaki
megrúgott volna hátulról, s addig meg sem álltam, amíg a szekrényemből
kiszedett ruhákkal el nem tűntem a fürdőszoba ajtaja mögött. Magamra rángattam
egy sötétkék farmernadrágot és egy fehér pólót, melyre egy világoskék kardigánt
húztam, hogy meglegyen az összhatás és ne is fagyjak halálra. Belenézve a
tükörbe jó ideig meredtem saját, elnyúzott arcom vonásaira, és azon
gondolkoztam, hogyan is tüntethetném el a szemeim alatt éktelenkedő karikákat.
Utáltam lealapozni az arcom, mert olyankor úgy éreztem, mintha egy maszk mögé
rejtettem volna magam. Nem arra az álarcra gondoltam, amit a maszkabálokon
szoktak viselni a különböző, feltűnő jelmezbe bújt emberek, sem arra, amit azok
viseltek, akik megjátszották magukat. Ez egy pár milliméternyi vakolat volt,
amit az önbizalom hiányos lányok kentek az arcukra.
Végül úgy döntöttem, maradok a természetes
külsőmnél, egy kis szempillaspirállal megspékelve, hiszen ez a levelezős alak
bizonyára ismert, vagyis tudta, hogyan néztem ki. Hajamat szorosan a fülem mögé
fontam, halszálka technikát alkalmazva, majd ismételten a szekrényemhez masíroztam,
melynek legalsó fiókjából előcibáltam az alig használt korcsolyámat. Vajon tudta, hogy volt itthon egy, vagy
szimplán csak szerencséje volt és beletrafált a közepébe?
Átdobva a hátamon a cipőket, a lépcső felé
sétáltam, majd egyenesen a konyhába, hiszen még nem is reggeliztem, amire a hasam
hívta fel a figyelmemet, egy halknak semmiképp sem nevezhető korgással. Anya
még mindig a tűzhelynél foglalatoskodott, és hirtelen eltöprengtem azon,
láttam-e már a szünetben pihenni. Ilyenkor rendszerint minden anyuka
túlhajszolta magát, na de ez már igazán túlzás volt. Nyomtam egy puszit az
arcára, majd magamban megfogadtam, hogy többet fogok segíteni neki az
elkövetkezendő időben. Hiszen a szünet neki is szünet volt, nem csak nekem.
-
Maradt még valami a reggeliből? – kérdeztem, miközben kinyitottam a
hűtőszekrényt, amiben csupán egy üveg narancslevet, egy dobozon tejet és egy
kis vajat találtam. Aggodalmasan nyúltam a hasamhoz, mely mérgében csak még
hangosabban elégedetlenkedett, s már azon morfondíroztam, hogy beugrok a
plázába enni egyet, hiszen csak holnaptól lesz zárva, amikor anya megmentette a
helyzetet.
-
Nézz bele a mikróba. Elrejtettem előlük egy kis bacont és tojást. Nem volt
könnyű – tette még hozzá, s mintha kihúzta volna magát elégedettségében.
Megmosolyogtatott az előttem lezajló jelenet, de ahelyett, hogy felhoztam volna,
gyorsan kivettem a mikróban megbújó tányért és falatozni kezdtem.
-
Elmondod, hogy hova készülsz? Csak nincs köze ahhoz a levélhez, amit… - egy
hatalmas köhögéssel belefojtottam a feltörni készülő szavakat, ugyanis félre
nyeltem egy jókora adag tojást és bacont. Éreztem, ahogy a torkomon
akadt az étel és azt is, ahogyan végigszánkázott az arcomon egy oda nem illő
könnycsepp. Nem voltam szomorú, inkább a halál közeli élmény hozta felszínre a cseppeket,
melyek elérve a számhoz, sóssá varázsolták az ajkaimat. – Minden rendben?
-
Persze, semmi bajom. Öhm, igazából korcsolyázni szeretnék a parkban. Mehetek? – Nem hazudtam, hiszen tényleg egyedül mentem, így nyugodt lelkiismerettel álltam
számon kérő tekintetét.
-
Mikor érnél haza? – felszúrtam a villámra egy kis tojást, és amíg a válaszon
gondolkoztam, a számhoz emeltem azt. Tekintetemet a falon lógó órára szegeztem,
melynek kis mutatója már jócskán elhagyta az egyet, így úton volt a kettes
felé. Magamban számolgatva rágcsáltam a reggelire készített rántottát, ami még
egy kicsit langyos volt, amit a mikrónak és anya kedvességének tudtam be. A busszal
másfél óra alatt simán oda lehetett érni a parkba, körülbelül két óra pedig
kellően elegendő ahhoz, hogy még ne fagyjak halálra, de ne is hagyjam faképre
túl hamar az ismeretlen idegent.
-
Körülbelül ötre – bevetve kiskutya szemeimet, magamban elmormoltam az összes
imát, ami hirtelen az eszembe jutott. Tudtam, hogy anyának mindig is nagyon
fontos volt a Karácsony, és hogy eme ünnep teljes mértékben a családról szólt –
legalábbis nálunk – de ahogy a másodpercmutató lerótta köreit, úgy lettem egyre
izgatottabb. Látni akartam, méghozzá minél hamarabb!
-
Azért próbálj meg sietni, hiszen hamar sötétedik, rendben? Kell pénz, vagy a
lovagod mindent fizet? – Anya lassan a kabátja felé somfordált, még mielőtt eljutottak
volna az agyamig előbbi szavai, és már csak azt hallotta, ahogy kínomban a nevét
kiabáltam. Pontosan úgy viselkedett, ahogy Bons tette volna, hiszen barátnőm
egy éven belül legalább hat velem egy idős sráccal boronált össze, melyek
közül egyben sem volt realitás. Hisz az, hogy kedves gesztusként visszaadod egy
lány tollát, vagy, hogy kicsivel több sült krumplit szolgálsz fel neki a
gyorsétteremben, még nem jelentett egyből szerelmet.
-
Anyu!
-
Kell, vagy nem? – kérdezte, amikor kezeit felém nyújtva, elém rakott egy
tízdollárost. Egy fogsoros mosoly kíséretében elvettem a kezéből, majd felállva
az asztaltól, a mosogatóba helyeztem az üressé vált tányéromat. Tudtam, hogy
illő lett volna elmosogatni, de attól féltem, hogy izgalmamban – vagy egy újabb
beszólás következményeképpen – eltörném a porcelán étkészletünk ezen darabját.
-
Köszönöm és sietek!
Magamra kapkodva fekete bakancsaimat,
kellemes tempóban tettem meg a buszmegállóhoz vezető utat, de ezúttal nem a
plázába tartó járműre szálltam fel, hanem arra, ami pontosan az ellenkező
irányba tartott. Fejemet jobbra, majd balra fordítva, körülnéztem az úton,
mielőtt átkeltem volna az átellenben elhelyezkedő padkára. Összehúztam magamon
a kabátomat, hiszen semmi kedvem sem volt elkapni egy esetleges influenzát, de
ez sem segített sokat, s magamban átkoztam a szeleburdi személyiségem, hiszen
ha nem lettem volna ilyen szétszórt, akkor nem csak most jutott volna eszembe a
fogason maradt sálam.
Ünnepekkor mindig ritkábban jártak a buszok,
de arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy negyed órát fogok ácsorogni a
hidegben. Még a hó is belekezdett egy monoton szállingózásba, melytől amúgy
vörös hajam egy pöttyös szoknyára hasonlított. Azonban, amikor a fűtéssel
felszerelt jármű egyik kényelmetlen ülésén helyet foglalva kémleltem az
időjárást, akkor már nagyon tetszettek a hópihék. Leheletemmel bepárásítottam
az ablak üvegét és nonfiguratív ábrákkal díszítettem azt, melyből egy csoda
folytán a saját monogramom és egy kérdőjel rajzolódott ki. Amikor erre rájöttem,
gyorsan le is töröltem, hiszen nem szerettem volna, hogy bárki is meglássa, aki
esetleg ismerhetett az iskolából vagy a törzshelyünkként funkcionáló kávézóból.
Olyan gáz lett volna.
Jobb ötlet híján elővettem a zsebembe
csúsztatott telefonomat és a hozzá színben is passzoló fülest, s bekapcsoltam a
lejátszási listámat, melyben az összes kedvenc számom megtalálható volt. Egymást
váltották a legújabb és a klasszikusnak számító számok, mint például a
Summertime sadness vagy az Icona Pop újdonsága, az All night. Míg az egyik
pillanatban egy szomorú szám szólt, melyet teljes átéléssel dúdolgattam
magamban – a mellettem helyet foglaló idős néni örömére -, addig a következőben
már az üvegen kopogtattam egy pörgősebb szám ritmusát a tőlem telhető legnagyobb
átéléssel.
-
A következő megálló az Andrew Haydon Park - felkaptam a fejem a sofőr hangjára
és előre furakodtam az emberek kreálta tömegben. Pár szitokszó kíséretében
végül sikerült leszállnom, még mielőtt túl késő lett volna és bezáródtak volna
előttem a plexiüveggel kitöltött, műanyag keretes ajtók.
A havazás, bár egy kicsit alább hagyott, még
így is gyönyörű volt jéghideg pelyheivel. Hirtelen ötlettől vezérelve
kinyújtottam a nyelvemet és kissé hátra döntve a fejem, vártam, hogy ráessen
egy pihe, azok azonban mintha megérezték volna a vesztüket, kikerülték a
számat. Szomorúan hajtottam vissza az arcom, még éppen idejében ahhoz, hogy
észrevegyem az elém tornyosuló fák egyikét, aminek nagy valószínűséggel neki
mentem volna figyelmetlenségemben.
Visszafojtott lélegzettel néztem a parkban
lévő hatalmas tavat és azt, ahogy a megfagyott felületén profi és kevésbé
versenyképes gyerekek szántották a jeget. Elhúzva a számat, azon gondolkoztam,
hogy ennyi ember között hogyan tudnám megtalálni a titokzatos feladót, amikor
még csak a nemét sem tudtam, nem hogy az, hogyan nézett ki. Azért, egy részem
reménykedett benne, hogy egy fiúról volt szó, de persze egy új barátnőnek is
örültem volna.
Már legalább félórája ültem egy pálya menti
padon, s kezdtem azon morfondírozni, hogy azonnal haza megyek, amikor egy
körülbelül egyméteres kisgyerek lépett oda hozzám. Először észre sem vettem, de
amikor megköszörülte a torkát, akkor már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. A
haját két kis copfba fogta, s a benne lévő rózsaszín hajgumik hatalmas
kontrasztban álltak a kabátjával.
-
Elnézést. Egy bácsi megkért, hogy adjam oda neked – azzal felém nyújtott egy
ismerős borítékot, melyen ott virított a nevem, ugyanazokkal a cirkoványos
betűkkel, mellyel az előző hármon.
Drága Rose,
Itt vagyok, csupán egy
karnyújtásnyira, és ha megtalálsz, felfedem kilétem. A szemeimmel téged nézlek,
de nem érhetlek el, hiszen egyszerre vagy közel s távol. Ismersz, mégsem tudod
kit rejt a lap végére írt név. Ismerlek, mégsem tudom, mi jár a feledben, s mi
járna, ha megtudnád, ki vagyok. Szeretlek, anélkül, hogy szeretnél s kedvelsz,
anélkül, hogy tudnál róla. Nézz jobbra!
Egy ismeretlen
idegen Xx
Abban a másodpercben, ahogy elolvastam az
utolsó sort a megadott irányba kaptam a fejem, de egyetlen ismerős arcot sem
fedeztem fel a tömegben. Az agyamban lévő fogaskerekek hangos robajjal indultak
mozgásba, de egyszerűen képtelen voltam megfejteni a feladványt. Vajon ki
lehet? Annyi már biztos, hogy fiú, és hogy ismert engem, bár az utóbbit már az
első pillanatban feltételeztem. Hiszen egy igazi idegen miért törte volna magát
ezekkel a hülye feladványokkal, hogy az első levelet idézzem: Megajándékozzon egy felejthetetlen
szünettel?
Felállva a padról,
elindultam a fák felé, vagyis jobbra, majd amikor már kezdett elveszni minden
remény, szemeimmel az előbb látott kislányt kerestem, szintén hasztalan. Itt
volt, egyszerre velem és nélkülem. Közel és távol. Mi ez a zagyvaság? Miért nem
volt képes odasétálni hozzám és egy kéznyújtás kíséretében bemutatkozni?
Szomorúan hajtottam le a fejem, majd
nekidőlve a tó köré emelt korlátok egyikének, az ott korcsolyázó embereket
csodáltam, amikor megpillantottam egy ismerős alakot. Daniel.
Kikerekedett szemekkel figyeltem a
labortársamat, és akkor minden összeállt. Ismert és szeretett, hiszen eddig
mindig nagyon sokat viccelődtünk az órák alatt. Annyira imádta kávézót, mintha
az otthona lett volna, hiszen az apjáé volt az egész, én pedig minden nap oda
jártam a haverjaimmal, így szinte náluk laktam. S már akkor megmondta, hogy
kedvelni fogom, mielőtt beismertem volna magamnak. Ő írta a leveleket, nem
lehetett más!
Bátortalanul húztam a lábamra a fehér színű
korcsolyámat, s ez az érzés még akkor sem volt hajlandó egy szemernyit sem
lankadni, amikor ráléptem a jégre. Tekintetemmel egy barna hajkorona és egy kék
szempár tulajdonosát kerestem, melyet sikerült is megtalálnom. Úgy mozgattam a
lábaimat, mint még soha, közben gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se
essek pofára éppen előtte.
-
Szia – nyögtem ki az első értelmes szót, ami az eszembe jutott. Ujjaimmal a
hajamba túrtam és a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset, mely időközben
kihullott a fonásból. Mindig is imádtam a hajam, ez volt az egyik kedvencem az
egész lényemben, most mégis zavart.
-
Szia. Nem is tudtam, hogy szeretsz korizni – mosolygott rám, mire felhúztam a
szemöldökeimet. Még mindig játszott, vagy nem is ő volt a feladó? De neki
kellett lennie, hiszen minden stimmelt.
-
Nem hangoztatom, főleg, hogy elég béna vagyok benne – nevettem fel, mire a
kezeim után nyúlva berángatott a tömeg közepére. Reszkettem, és a hasamban
gyülekező pillangók kivételesen nem a szeretet, hanem az ijedtség jeleként
jelentek meg. Féltem, hogy elrontok valamit, vagy ami még rosszabb, mindenki
előtt leégetem magam.
-
Ne olyan görcsösen, gyere, megmutatom, hogyan kell. Engedd el magad! Ígérem,
megfoglak, ha elesnél – óvatosan a hátam mögé lépett, majd egy kicsit ellökött,
ezzel egy métert csúsztatva a jégen. Ujjaimmal majdnem hogy összeroppantottam a
csontjait, melyet pár jóízű kacajjal nyugtázott.
-
Nee! – kiabáltam, amikor egy nálam fiatalabb kislány a szemeim előtt esett
hasra, s a meglepődöttségtől én magam is a fenekemen landoltam. Jajgatva
nyúltam a fájó pont felé, csak úgy, mint reggel, amikor lezuhantam az ágyamról.
Mosolygásra késztetett az emlékemben életre kelő jelenet, de akkor ért igazán a
fülemig a szám, amikor Daniel magához ölelve, felemelt a földről. Annyira
aranyos volt, hogy azt képtelen voltam szavakba önteni.
-
Mit szólnál, ha meghívnálak egy forralt borra? – nem várta meg, hogy
válaszoljak, a kordonnal elkerített tó széle felé húzott, majd amikor már két
lábbal a hóban állt, a csípőmre helyezve kezeit, leemelt a csúszós pályáról.
Még soha életemben nem éreztem magam ilyen
jól, és örültem, amiért végül hallgattam a barátnőmre és eljöttem erre a
találkozóra. Daniel egészen hazáig kísért és bár nem mondta ki, hogy ő volt a
titkos feladó, én bármit feltettem volna rá.
-
Hát, itt volnánk – motyogtam az orrom alatt, majd felé fordulva, elkaptam
tekintetét. A házból kihallatszott a kicsik kiabálása és apu dörmögő hangja, de
nem foglalkoztam vele. Helyette Dan kezeit fogtam, aki idő közben maga felé
fordított és másik, szabad kezével a fülem mögé simított egy vörös tincset.
-
Szép álmokat, Rosie – suttogta a fülembe, majd egy lágy puszit nyomott a
homlokomra és elsétált, mintha ott sem lett volna. Ujjaimmal megérintettem azt
a bőrfelületet, ami hozzáért a szájához, majd megvárva, amíg végleg eltűnt a
sötétségben, beléptem a házunkba.
- Megjöttem!
- Megjöttem!
Drága Szerecsendio!!
VálaszTörlésTalán ismerős lehetek, mert a Whatever happend we are survive című blogod fejezeteihez rendszeresen szoktam kommentelni. Csak most nem Judit Kiss néven írok neked. Nemrég találtam rá erre a blogodra és őszintén mondom csodálatos!! Izgalmas rettentően! Nagyon nagyon kíváncsi vagyok ki is lehet az ismeretlen...nem először én is teljesen biztos voltam Danielbe de most már annyira nem...túl egyszerű lenne..gondoltam már a lány anyukájára is...áhh szóval fogalmam sincs..de imádom Rose karakterét olyan egyszerű mégis nagyszerű.
Ui.: Lehetne egy hatalmas kérésem??? Benéznél a blogomba?? Az Idézetek #2 című bejegyzésben találsz néhány idézetet..és nagyon kíváncsi vagyok milyenek lettek..sajnos senki nem ír vélemény így gondoltam megkérdezlek téged. Persze nem gond ha nem csinálod meg.:)) de azért itt lenne a link: http://chriticshu.blogspot.hu/
Ölel.: Judit :) <3333333333
Kedves Kiss Cherry!
TörlésNagyon édes neved lett, nekem nagyon tetszik, és köszönöm, hogy elmondtad ki vagy, így még nagyobb örömmel olvastam ezt az egészet. Benéztem hozzád, és tetszettek az idézeteid, van bennük valamiféle báj, de ezt ott is leírtam.
Köszönöm a dicsértet, nagyon jól esik, hogy tetszik ez a blog is, nagyon kedves vagy! Az ismeretlenre mindenki kíváncsi, de ez még titok. Az is lehet, hogy Daniel, az is lehet, hogy az anyukája, vagy talán valaki egészen más. Rose szerintem is ilyen, egy nagyszerű, kedves és szerethető karakter *-* Örülök, hogy itt vagy <3
Millio puszi Xx <333333333
Drága, hihetetlen, varázslatos szerecsendio!
VálaszTörlésNa, ebben a részben aztán minden volt. Először is hadd szögezzem le, hogy én még akkor is imádnám ezt a történetet, ha nem lenne benne semmi, úgy értem, ha csak egy átlagos lány átlagos napjairól szólna. Azért, mert a fogalmazásmód, az írásstílus, a mindennapok varázsa egyszerűen fantasztikus, csodálatos, imádom olvasni!
Természetesen még mindig kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az, aki a leveleket küldözgetni, szerintem Rose téved, és nem Daniel az, bár a fiú kétségkívül kedveli. Hű, és ez csak még inkább tovább bonyolítja a dolgokat! Le a kalappal, ez a rész nem lett semmi, oda voltam érte, izgatottan várom a következőt! <33333333 (Még mindig eszméletlen tehetséges vagy és még mindig eszméletlenül felnézek Rád és tisztellek:))
Puszi, Azy
Drága, kedves, édes Azym!
TörlésHahah, nem is volt benne annyi minden. Ha nem lenne benne semmi, még akkor is? De hát az nem is lenne érdekes, ennyire azért nem írok jól, szerintem legalábbis, de köszönöm, nagyon jól esik, hogy ezt mondod.
Nem Daniel? Még a megfejtés gondolatmenete ellenére sem? :O Akkor mégis ki lehet? :) Igen-igen a dolgok még fognak bonyolódni, ebben teljes mértékben igazad van, és bevallom, én is izgatottan várom a folytatást, mert sajnos még én sem tudom mi lesz benne pontosan :) Nem kell rám felnézni, annyira édes vagy, hogy elpirulok itt, helyben. <333333333 Nagyon szeretlek <33333333
Millio puszi Xx