3. fejezet: Jégtánc és hópihe

Sziasztok :)

Megérkezett a harmadik rész, amiben egy új szereplővel ismerkedhettek meg, és amiben újabb leveleket olvashattok majd, melyek megfejtésre várakoznak. Volt, aki hasonlóan gondolkozott, mint Rose? Remélem tetszeni fog, jó olvasást!

Köszönjük a sok-sok támogatást, amit tőletek kapunk, nagyon jól esik, de komolyan. Remélem a suli nem fárasztott le titeket túlságosan <3

Millio puszi Xx szerecsendio

Jégtánc és hópihe

2013. december 24. (kedd)

   Hangos robajra ébredtem, aminek következtében lezuhantam a padlóra, méghozzá arccal előre. Hála kómás állapotomnak, még csak energiám sem volt arra, hogy tompítsam a durva ütközést, így hát egy jókora vörös folttal ajándékozott meg a reggel. Ujjaimmal megsimogattam a fájó felületet, miközben behunytam a fáradtságtól elnehezült szemeimet. Alig aludtam, hiszen egész este a leveleken és a barátnőm szavain gondolkoztam. Kíváncsi voltam rá, vajon a titokzatos feladó megtudta-e, hogy nem találtam ki a feladványát, s vajon felfogja-e hozni ezt a következő üzenetében. Esetleg megsértődött volna, és már el is felejtett?

  Feltápászkodva a földről, ingatag léptekkel közeledtem az irritálóan hangos zajforrás irányába, s nem kicsit lepett meg, amikor a szemeim elé tárult, félig feldíszített otthonunk látványa. A kicsik egy plafonig érő, örökzöld fenyő körül futkároztak, míg apa Clarat az ölébe kapva, felemelte őt a fa tetejéhez, hogy a húgom felakaszthasson egy angyal alakú díszt, közvetlenül a legfelső ágra. Fejemet kissé oldalra hajtva, nagy ásítások közepette csodáltam a jelenlévőket, míg beleszippantva a levegőbe, megéreztem a fahéj és a mézeskalács jellegzetes illatának keverékét.

- Végre, hogy felébredtél. Már azt hittük megint lemaradsz a készülődésről – hallottam meg édesanyám hangját, mire felé fordítva tekintetem, képtelen voltam megállni, hogy ne nevessek fel hangosan. Ugyanis, amúgy mogyorószín hajában csaknem ezer apró fehér szál éktelenkedett, ezzel jó húsz évet öregítve, amúgy fiatalos megjelenésén. Ajkamba harapva, visszanyeltem egy sértő megjegyzést, helyette megengedtem neki, hogy a kezembe nyomjon egy hatalmas tálca süteményt. Értetlenül pillantottam hol a fémből készült tárgyra, hol rá, mire a fa felé lökdösött. – A kanapén megtalálod a tűt és a cérnát. Készíts díszeket a mézeskalácsból, amit a többiek fel tudnak akasztani. Ha egyszer-kétszer időben kelnél, tudnád, hogy ez így megy már évek óta. – Anyu hangjában nem volt sem ellenszenv, sem felsőbbség érzet, én mégis úgy véltem, míg ő kétszeresére nőtt, én még egy borsó méretével sem lettem volna képes versenybe szállni.

- Rendben, azonnal csinálom – leülve a földre, legalább öt percig bajlódtam a cérna befűzésével, ugyanis határozott elképzelésem volt felőle, hogy direkt nagyobb fonalat adtak nekem. Végül apu volt az, aki megmentette a helyzetet és egy kedves mosoly kíséretében kivette a kezeim közül a szétcsócsált cérnát. Amíg arra vártam, hogy sikeresen végrehajtsa a lehetetlen küldetést, addig a számba vettem egy ajándékdobozt formázó kalácsot és lassan rágcsálni kezdtem.

- Rose, kérlek kimennél az újságokért, ameddig ezt megcsinálom? A mai számban lesz benne a cikkem, amit beküldtem. Tudod, minden Karácsonykor meghirdetik a nyereményjátékot, és a legjobbakat meg is jelenítik. – Apu nagy lelkesedéssel mesélte el, hogy e-mailben már értesítették arról, hogy megnyert egy tízezer fontos ajándékutalványt, a dobogó második fokára feljutott alkotásával. Nyomtam egy hatalmas puszit a feje búbjára, majd se szó, se beszéd, felálltam és az ajtó felé lépkedtem.

   Magamra húzva egy bélelt kabátot, a még mindig rajtam lévő macis pizsomámban rohantam el egészen a kerítésünk mellé állított levelesládáig, melynek az oldalán egy piros zászló jelezte; a postás hamarabb kelt, mint én.  A szívem a torkomban dobogott, ahogy a kezeim között szorongattam egy jellegzetes levelet, melyen csak két szó díszelgett; Rose Blackwell. Bár legszívesebben már abban a pillanatban feltéptem volna a borítékot, túlságosan fáztam ahhoz, hogy egy másodperccel is tovább a szabadban tartózkodjak.

  Belépve a kellemesen meleg házunkba, odaadtam apunak az újságot, a többi karácsonyi üdvözlőlapot pedig a szekrény tetejére helyeztem, hogy anyu könnyedén megtalálhassa őket. Az ujjaim között forgatgattam a fehér levélpapírt rejtő csomagomat, miközben leültem a kanapé elé és a tőlem telhető leggyorsabb tempóban elkezdtem a mézeskalácsok faricskálását. Annyira izgultam, hogy legalább hússzor, ha nem többször megszúrtam magam, melynek következtében párszor fel is szisszentem, anyu nagy örömére. Hisz így oda tudott jönni hozzám, és feltehette nekem a lelkét égető kérdéseket. Szerintem már azóta meg szerette volna tenni, hogy tegnap rátalált a második levélre.

- Csak nem egy hódoló? – bökött a levelem felé, s bármennyire is próbáltam titkolni, vagy rejtegetni előle, ő csak nem hagyta abba. Arcán elterült egy mindentudó mosoly, mire kedvem támadt volna a föld alá süllyedni szégyenemben. Az arcomat ugyanis nem érdekelte az, hogy még csak nem is ismertem a titokzatos srácot – aki akár lány is lehetett volna -, felöltött magára egy vérvörös gúnyát, amitől úgy néztem ki, akár egy hatalmas paradicsom.

- Nem. Még csak nem is ismerem. Ne beszéljünk róla – forgattam meg íriszeimet, mire maga elé emelte kezeit, mintha azzal képes lett volna felfogni a felé közeledő golyókat, mintha komolyan tartott volna a hirtelen kirohanásom okozta károktól. – Segítenél légyszíves? Egyszerűen béna vagyok ehhez – küldtem felé egy engesztelő mosolyt, mire elvette tőlem a tűbe fűzött cérnát és ezzel változtattunk a felálláson. Ő készítette a díszeket, én pedig feltettem őket a fára. Nem értem el a legtetejét, de a közepétől az aljáig olyan szép sormintát kreáltam, hogy azt még a plázában lévő műfenyő is megirigyelte volna. Félre döntött fejjel tanulmányoztam a testvéreimmel közös alkotásunkat, amikor valaki a nadrágomba kapaszkodva, kis híján lehúzta rólam azt.

- Rose, kérlek emelj fel – Ben rám emelte boci szemeit, mire egy cuppanós puszi kíséretében az ölembe vettem. Szorosan öleltem, mert nem szerettem volna leejteni, és még mielőtt észbe kaptam volna, anyu egy fényképezőgéppel a kezében megörökítette a pillanatot. Mindig is utáltam, amikor sunyiban kattogtatni kezdte a pokoli szerkezetet, de most az egyszer nem tettem szóvá, helyette letettem az öcsémet és a levelem társaságában felrohantam az emeletre, egyenesen a szobámba.

  Szabályosan ráugrottam az ágyamra, és ettől a heves mozdulattól meg is ugrottam egy kicsit, hiszen a felszín alatt elrejtett rugók legtöbbször az este közepén is képesek voltak meg-megmozdítani az ágyat, annyira érzékenyek voltak. Összeszorított fogakkal bámultam a hóra emlékeztető papírdarabot és a fekete tintát, ami a laphoz érve, megalkotta a nevemet. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy kidobom a kukába és még csak nem is foglalkozom vele többé, de mindez csupán egy másodpercnyi elmezavarnak bizonyult, ugyanis a következőben már fel is téptem a borítékot.

Drága Rose,

Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem sikerült megfejtened a találós kérdésemet, s így nem jöttél rá, ki is vagyok valójában. Úgy döntöttem, ma egy egészen más oldalról közelítem meg a helyzetet. Megmutatom neked az egyik kedvenc sportomat, amit télen egy igazán kellemes időtöltésnek bizonyul. Korcsolya.

Kérlek, hunyd be a szemeidet – persze csak a levél elolvasása után, hisz akkor nem tudnád folytatni – és képzeld magad elé a közeli parkban található fedetlen pályát, megannyi gyerekkel a tetején. Hidd el, jó móka lesz! Merj kockáztatni, hiszen nem szeretném, hogy öreg korodban, amikor majd visszagondolsz ezekre a napokra, megbánd, amiért nem éltél a lehetőségeiddel. Gondolom, te sem szeretnéd.

Boldog Karácsonyt!

Egy ismeretlen idegen Xx

   Eltartott egy ideig, mire felfogtam a szavait, de a kérésével ellentétben nem csuktam be a szemeimet. Egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy ez egy vicc, egy részem mégis vágyott a társaságára. Hisz csak nem szeretné, hogy egyedül legyek ott, ebből pedig arra következtettem, hogy találkozni fogunk.

  Úgy pattantam fel az ágyról, mintha valaki megrúgott volna hátulról, s addig meg sem álltam, amíg a szekrényemből kiszedett ruhákkal el nem tűntem a fürdőszoba ajtaja mögött. Magamra rángattam egy sötétkék farmernadrágot és egy fehér pólót, melyre egy világoskék kardigánt húztam, hogy meglegyen az összhatás és ne is fagyjak halálra. Belenézve a tükörbe jó ideig meredtem saját, elnyúzott arcom vonásaira, és azon gondolkoztam, hogyan is tüntethetném el a szemeim alatt éktelenkedő karikákat. Utáltam lealapozni az arcom, mert olyankor úgy éreztem, mintha egy maszk mögé rejtettem volna magam. Nem arra az álarcra gondoltam, amit a maszkabálokon szoktak viselni a különböző, feltűnő jelmezbe bújt emberek, sem arra, amit azok viseltek, akik megjátszották magukat. Ez egy pár milliméternyi vakolat volt, amit az önbizalom hiányos lányok kentek az arcukra.

   Végül úgy döntöttem, maradok a természetes külsőmnél, egy kis szempillaspirállal megspékelve, hiszen ez a levelezős alak bizonyára ismert, vagyis tudta, hogyan néztem ki. Hajamat szorosan a fülem mögé fontam, halszálka technikát alkalmazva, majd ismételten a szekrényemhez masíroztam, melynek legalsó fiókjából előcibáltam az alig használt korcsolyámat. Vajon tudta, hogy volt itthon egy, vagy szimplán csak szerencséje volt és beletrafált a közepébe?

   Átdobva a hátamon a cipőket, a lépcső felé sétáltam, majd egyenesen a konyhába, hiszen még nem is reggeliztem, amire a hasam hívta fel a figyelmemet, egy halknak semmiképp sem nevezhető korgással. Anya még mindig a tűzhelynél foglalatoskodott, és hirtelen eltöprengtem azon, láttam-e már a szünetben pihenni. Ilyenkor rendszerint minden anyuka túlhajszolta magát, na de ez már igazán túlzás volt. Nyomtam egy puszit az arcára, majd magamban megfogadtam, hogy többet fogok segíteni neki az elkövetkezendő időben. Hiszen a szünet neki is szünet volt, nem csak nekem.

- Maradt még valami a reggeliből? – kérdeztem, miközben kinyitottam a hűtőszekrényt, amiben csupán egy üveg narancslevet, egy dobozon tejet és egy kis vajat találtam. Aggodalmasan nyúltam a hasamhoz, mely mérgében csak még hangosabban elégedetlenkedett, s már azon morfondíroztam, hogy beugrok a plázába enni egyet, hiszen csak holnaptól lesz zárva, amikor anya megmentette a helyzetet.

- Nézz bele a mikróba. Elrejtettem előlük egy kis bacont és tojást. Nem volt könnyű – tette még hozzá, s mintha kihúzta volna magát elégedettségében. Megmosolyogtatott az előttem lezajló jelenet, de ahelyett, hogy felhoztam volna, gyorsan kivettem a mikróban megbújó tányért és falatozni kezdtem.

- Elmondod, hogy hova készülsz? Csak nincs köze ahhoz a levélhez, amit… - egy hatalmas köhögéssel belefojtottam a feltörni készülő szavakat, ugyanis félre nyeltem egy jókora adag tojást és bacont. Éreztem, ahogy a torkomon akadt az étel és azt is, ahogyan végigszánkázott az arcomon egy oda nem illő könnycsepp. Nem voltam szomorú, inkább a halál közeli élmény hozta felszínre a cseppeket, melyek elérve a számhoz, sóssá varázsolták az ajkaimat. – Minden rendben?

- Persze, semmi bajom. Öhm, igazából korcsolyázni szeretnék a parkban. Mehetek? – Nem hazudtam, hiszen tényleg egyedül mentem, így nyugodt lelkiismerettel álltam számon kérő tekintetét.

- Mikor érnél haza? – felszúrtam a villámra egy kis tojást, és amíg a válaszon gondolkoztam, a számhoz emeltem azt. Tekintetemet a falon lógó órára szegeztem, melynek kis mutatója már jócskán elhagyta az egyet, így úton volt a kettes felé. Magamban számolgatva rágcsáltam a reggelire készített rántottát, ami még egy kicsit langyos volt, amit a mikrónak és anya kedvességének tudtam be. A busszal másfél óra alatt simán oda lehetett érni a parkba, körülbelül két óra pedig kellően elegendő ahhoz, hogy még ne fagyjak halálra, de ne is hagyjam faképre túl hamar az ismeretlen idegent.

- Körülbelül ötre – bevetve kiskutya szemeimet, magamban elmormoltam az összes imát, ami hirtelen az eszembe jutott. Tudtam, hogy anyának mindig is nagyon fontos volt a Karácsony, és hogy eme ünnep teljes mértékben a családról szólt – legalábbis nálunk – de ahogy a másodpercmutató lerótta köreit, úgy lettem egyre izgatottabb. Látni akartam, méghozzá minél hamarabb!

- Azért próbálj meg sietni, hiszen hamar sötétedik, rendben? Kell pénz, vagy a lovagod mindent fizet? – Anya lassan a kabátja felé somfordált, még mielőtt eljutottak volna az agyamig előbbi szavai, és már csak azt hallotta, ahogy kínomban a nevét kiabáltam. Pontosan úgy viselkedett, ahogy Bons tette volna, hiszen barátnőm egy éven belül legalább hat velem egy idős sráccal boronált össze, melyek közül egyben sem volt realitás. Hisz az, hogy kedves gesztusként visszaadod egy lány tollát, vagy, hogy kicsivel több sült krumplit szolgálsz fel neki a gyorsétteremben, még nem jelentett egyből szerelmet.

- Anyu!

- Kell, vagy nem? – kérdezte, amikor kezeit felém nyújtva, elém rakott egy tízdollárost. Egy fogsoros mosoly kíséretében elvettem a kezéből, majd felállva az asztaltól, a mosogatóba helyeztem az üressé vált tányéromat. Tudtam, hogy illő lett volna elmosogatni, de attól féltem, hogy izgalmamban – vagy egy újabb beszólás következményeképpen – eltörném a porcelán étkészletünk ezen darabját.

- Köszönöm és sietek!

  Magamra kapkodva fekete bakancsaimat, kellemes tempóban tettem meg a buszmegállóhoz vezető utat, de ezúttal nem a plázába tartó járműre szálltam fel, hanem arra, ami pontosan az ellenkező irányba tartott. Fejemet jobbra, majd balra fordítva, körülnéztem az úton, mielőtt átkeltem volna az átellenben elhelyezkedő padkára. Összehúztam magamon a kabátomat, hiszen semmi kedvem sem volt elkapni egy esetleges influenzát, de ez sem segített sokat, s magamban átkoztam a szeleburdi személyiségem, hiszen ha nem lettem volna ilyen szétszórt, akkor nem csak most jutott volna eszembe a fogason maradt sálam.

   Ünnepekkor mindig ritkábban jártak a buszok, de arra még álmomban sem gondoltam volna, hogy negyed órát fogok ácsorogni a hidegben. Még a hó is belekezdett egy monoton szállingózásba, melytől amúgy vörös hajam egy pöttyös szoknyára hasonlított. Azonban, amikor a fűtéssel felszerelt jármű egyik kényelmetlen ülésén helyet foglalva kémleltem az időjárást, akkor már nagyon tetszettek a hópihék. Leheletemmel bepárásítottam az ablak üvegét és nonfiguratív ábrákkal díszítettem azt, melyből egy csoda folytán a saját monogramom és egy kérdőjel rajzolódott ki. Amikor erre rájöttem, gyorsan le is töröltem, hiszen nem szerettem volna, hogy bárki is meglássa, aki esetleg ismerhetett az iskolából vagy a törzshelyünkként funkcionáló kávézóból. Olyan gáz lett volna. 

  Jobb ötlet híján elővettem a zsebembe csúsztatott telefonomat és a hozzá színben is passzoló fülest, s bekapcsoltam a lejátszási listámat, melyben az összes kedvenc számom megtalálható volt. Egymást váltották a legújabb és a klasszikusnak számító számok, mint például a Summertime sadness vagy az Icona Pop újdonsága, az All night. Míg az egyik pillanatban egy szomorú szám szólt, melyet teljes átéléssel dúdolgattam magamban – a mellettem helyet foglaló idős néni örömére -, addig a következőben már az üvegen kopogtattam egy pörgősebb szám ritmusát a tőlem telhető legnagyobb átéléssel.

- A következő megálló az Andrew Haydon Park - felkaptam a fejem a sofőr hangjára és előre furakodtam az emberek kreálta tömegben. Pár szitokszó kíséretében végül sikerült leszállnom, még mielőtt túl késő lett volna és bezáródtak volna előttem a plexiüveggel kitöltött, műanyag keretes ajtók.

   A havazás, bár egy kicsit alább hagyott, még így is gyönyörű volt jéghideg pelyheivel. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam a nyelvemet és kissé hátra döntve a fejem, vártam, hogy ráessen egy pihe, azok azonban mintha megérezték volna a vesztüket, kikerülték a számat. Szomorúan hajtottam vissza az arcom, még éppen idejében ahhoz, hogy észrevegyem az elém tornyosuló fák egyikét, aminek nagy valószínűséggel neki mentem volna figyelmetlenségemben.

  Visszafojtott lélegzettel néztem a parkban lévő hatalmas tavat és azt, ahogy a megfagyott felületén profi és kevésbé versenyképes gyerekek szántották a jeget. Elhúzva a számat, azon gondolkoztam, hogy ennyi ember között hogyan tudnám megtalálni a titokzatos feladót, amikor még csak a nemét sem tudtam, nem hogy az, hogyan nézett ki. Azért, egy részem reménykedett benne, hogy egy fiúról volt szó, de persze egy új barátnőnek is örültem volna.

  Már legalább félórája ültem egy pálya menti padon, s kezdtem azon morfondírozni, hogy azonnal haza megyek, amikor egy körülbelül egyméteres kisgyerek lépett oda hozzám. Először észre sem vettem, de amikor megköszörülte a torkát, akkor már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. A haját két kis copfba fogta, s a benne lévő rózsaszín hajgumik hatalmas kontrasztban álltak a kabátjával.

- Elnézést. Egy bácsi megkért, hogy adjam oda neked – azzal felém nyújtott egy ismerős borítékot, melyen ott virított a nevem, ugyanazokkal a cirkoványos betűkkel, mellyel az előző hármon.

Drága Rose,

Itt vagyok, csupán egy karnyújtásnyira, és ha megtalálsz, felfedem kilétem. A szemeimmel téged nézlek, de nem érhetlek el, hiszen egyszerre vagy közel s távol. Ismersz, mégsem tudod kit rejt a lap végére írt név. Ismerlek, mégsem tudom, mi jár a feledben, s mi járna, ha megtudnád, ki vagyok. Szeretlek, anélkül, hogy szeretnél s kedvelsz, anélkül, hogy tudnál róla. Nézz jobbra!

Egy ismeretlen idegen Xx

  Abban a másodpercben, ahogy elolvastam az utolsó sort a megadott irányba kaptam a fejem, de egyetlen ismerős arcot sem fedeztem fel a tömegben. Az agyamban lévő fogaskerekek hangos robajjal indultak mozgásba, de egyszerűen képtelen voltam megfejteni a feladványt. Vajon ki lehet? Annyi már biztos, hogy fiú, és hogy ismert engem, bár az utóbbit már az első pillanatban feltételeztem. Hiszen egy igazi idegen miért törte volna magát ezekkel a hülye feladványokkal, hogy az első levelet idézzem: Megajándékozzon egy felejthetetlen szünettel?

   Felállva a padról, elindultam a fák felé, vagyis jobbra, majd amikor már kezdett elveszni minden remény, szemeimmel az előbb látott kislányt kerestem, szintén hasztalan. Itt volt, egyszerre velem és nélkülem. Közel és távol. Mi ez a zagyvaság? Miért nem volt képes odasétálni hozzám és egy kéznyújtás kíséretében bemutatkozni?

   Szomorúan hajtottam le a fejem, majd nekidőlve a tó köré emelt korlátok egyikének, az ott korcsolyázó embereket csodáltam, amikor megpillantottam egy ismerős alakot. Daniel.

   Kikerekedett szemekkel figyeltem a labortársamat, és akkor minden összeállt. Ismert és szeretett, hiszen eddig mindig nagyon sokat viccelődtünk az órák alatt. Annyira imádta kávézót, mintha az otthona lett volna, hiszen az apjáé volt az egész, én pedig minden nap oda jártam a haverjaimmal, így szinte náluk laktam. S már akkor megmondta, hogy kedvelni fogom, mielőtt beismertem volna magamnak. Ő írta a leveleket, nem lehetett más!

  Bátortalanul húztam a lábamra a fehér színű korcsolyámat, s ez az érzés még akkor sem volt hajlandó egy szemernyit sem lankadni, amikor ráléptem a jégre. Tekintetemmel egy barna hajkorona és egy kék szempár tulajdonosát kerestem, melyet sikerült is megtalálnom. Úgy mozgattam a lábaimat, mint még soha, közben gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se essek pofára éppen előtte.

- Szia – nyögtem ki az első értelmes szót, ami az eszembe jutott. Ujjaimmal a hajamba túrtam és a fülem mögé tűrtem egy rakoncátlan tincset, mely időközben kihullott a fonásból. Mindig is imádtam a hajam, ez volt az egyik kedvencem az egész lényemben, most mégis zavart.

- Szia. Nem is tudtam, hogy szeretsz korizni – mosolygott rám, mire felhúztam a szemöldökeimet. Még mindig játszott, vagy nem is ő volt a feladó? De neki kellett lennie, hiszen minden stimmelt.

- Nem hangoztatom, főleg, hogy elég béna vagyok benne – nevettem fel, mire a kezeim után nyúlva berángatott a tömeg közepére. Reszkettem, és a hasamban gyülekező pillangók kivételesen nem a szeretet, hanem az ijedtség jeleként jelentek meg. Féltem, hogy elrontok valamit, vagy ami még rosszabb, mindenki előtt leégetem magam.

- Ne olyan görcsösen, gyere, megmutatom, hogyan kell. Engedd el magad! Ígérem, megfoglak, ha elesnél – óvatosan a hátam mögé lépett, majd egy kicsit ellökött, ezzel egy métert csúsztatva a jégen. Ujjaimmal majdnem hogy összeroppantottam a csontjait, melyet pár jóízű kacajjal nyugtázott.

- Nee! – kiabáltam, amikor egy nálam fiatalabb kislány a szemeim előtt esett hasra, s a meglepődöttségtől én magam is a fenekemen landoltam. Jajgatva nyúltam a fájó pont felé, csak úgy, mint reggel, amikor lezuhantam az ágyamról. Mosolygásra késztetett az emlékemben életre kelő jelenet, de akkor ért igazán a fülemig a szám, amikor Daniel magához ölelve, felemelt a földről. Annyira aranyos volt, hogy azt képtelen voltam szavakba önteni.

- Mit szólnál, ha meghívnálak egy forralt borra? – nem várta meg, hogy válaszoljak, a kordonnal elkerített tó széle felé húzott, majd amikor már két lábbal a hóban állt, a csípőmre helyezve kezeit, leemelt a csúszós pályáról.

 Még soha életemben nem éreztem magam ilyen jól, és örültem, amiért végül hallgattam a barátnőmre és eljöttem erre a találkozóra. Daniel egészen hazáig kísért és bár nem mondta ki, hogy ő volt a titkos feladó, én bármit feltettem volna rá.

- Hát, itt volnánk – motyogtam az orrom alatt, majd felé fordulva, elkaptam tekintetét. A házból kihallatszott a kicsik kiabálása és apu dörmögő hangja, de nem foglalkoztam vele. Helyette Dan kezeit fogtam, aki idő közben maga felé fordított és másik, szabad kezével a fülem mögé simított egy vörös tincset.

- Szép álmokat, Rosie – suttogta a fülembe, majd egy lágy puszit nyomott a homlokomra és elsétált, mintha ott sem lett volna. Ujjaimmal megérintettem azt a bőrfelületet, ami hozzáért a szájához, majd megvárva, amíg végleg eltűnt a sötétségben, beléptem a házunkba.
- Megjöttem!